Szabó Szilvia (via)
Az eltűnt hálósipka
Este, mikor a nap leszáll,
felsóhajt az öreg király:
Miért van itt annyi lom?!
Hálósipkám nem találom!
Mindenütt bársony és selyem,
alig lelem meg a helyem…
Ládikók és serlegek,
kártya, min sosem nyerek…
Koronák és jogarok
– mit mondtam, mit is akarok?!
A sipkámat megtalálni vágyom…
Ahá! Ott fekszik az ágyon!
Mátyás és Lorenzo
Erős, nehéz szekér
halad döcögős utakon,
bámulnak, akik látják,
csodálat, félelem ül az arcokon.
Nem csak a köznép,
mezítlábas kölykök, pórfiak,
de urak, s vitézek se láttak
még ilyet a nap alatt.
Bár rácsok tartják fogva őket,
borostyán szemük lángol,
mit sem tudnak
történelemről, politikáról.
Hatalmas, aranyszőrű vadak,
sörényük lobog a szélben,
ha felállnak, s néznek körül,
keresve ki az,
ki erre kárhoztatja őket,
vagy csak kíváncsian,
bölcs belenyugvással hevernek,
szájukban rejtve a fogak.
Firenze küldi őket, onnan is
Lorenzo Medici, il Magnifico,
a nagyurat mindenki így ismeri.
Utaznak messzi Itáliából,
hosszú, az út,
de békével mennek,
nem szítva háborút.
Követek ők, békés ajándék,
a cél Buda vára, hol
ama hős Hunyadi fia,
Mátyás ül trónján
ha éppen nem háborúzik,
zsákmányol valahol,
rémületbe ejtve törököt,
csehet, németet
– ki ellene tör, bármely nemzetet.
Mátyás és Lorenzo,
éveik száma oly hasonló,
két fiatal, dicső lovag,
eszük gyémánt, szívük erős,
s ha fáradtan megpihennek,
udvarukba művészek sietnek.
Kard és hatalom, pénz,
könyvek, asztrológia,
álarcos mulatságok, honnét
a bársonyruhás hölgyek
sajnálkozva, s késve
indulnak haza.
Két férfi, két oroszlán,
az egyik Firenze,
a másik Pannónia ura,
lelkükben tűz,
sötét sörényük büszke korona.
Valahol a távolban
zörög egy szekér,
emléke a múltba vész,
elnyeli a néma éj –
de mintegy sziklába faragva,
regéinkben mindig él
a két hatalmas úr alakja,
mert küzdelmes életük
s emlékük drága, kiváltságos
Lorenzo, il Magnifico
és Mátyás, az igazságos.
Árva gyerek
Egyedül ül egy sarokban
sötét, fénytelen magánya roppant,
körötte néma szenvedés.
Égő szeme száraz, bár nemrég
még záporként könnyek fedték.
Senki nincs vele.
A lét szakadékában
a semmi peremén
egy szál ruhában
ül egy kicsi lény.
Egyedül ül, senki nincs vele
lefelé fordult,
s megállt a sors kereke.
Csak rettentő üresség dobog szívében,
nincs benne többé szeretet
mert akit szeretett,
eltűnt, elveszett.
Csak a hiány ül vele
némán a sarokban
hallgatja ahogy szíve dobban
csak egy sötét árny a sarokban.
Egyedül ül ott,
semmije nem maradt,
nincs benne vágy, sem akarat,
még túl friss, nem is érti,
esze nem fogja fel, csak lelke remeg,
nincs benne szeretet,
a szeretet elveszett.
Az elmúlt napok emléke
fullasztó, roppant teher
kis válla görnyed,
mint aki hatalmas súlyt emel,
apró keze tétova mozdulattal
rebben, keres valakit az idegenben.
Keresi aki elmaradt mellőle,
de senki nincs vele,
csak a halál rettentő szája ásít
tegnap még
kiáltani szeretett volna óriásit,
ma már csak remeg és ül
a sarokban
egyedül.
2005. január (a tsunami után)
Mária Magdaléna
Csak azért jöttem, hogy megmossam
fáradt lábadat, Uram.
Oly rég jársz az úton köztünk,
a múlt oly messze van.
Mikor megálltál a dombon
s emberek gyűltek köréd
azt mondtad nékik: szeretet,
s ők csak nézték egymás értetlen szemét.
Miért nem törvény, miért nem hatalom?
Miért a mosoly, az ima, a bizalom?
Hogyan fogadjuk be a szent igét?
Néztek csak egymásra,
suttogtak: miféle beszéd?...
De mégis jöttek, mert valami vágy
vonta őket, s szívükbe imát,
ajkukra éneket adott.
Megértették-e valaha a tízparancsolatot?
S megértették-e később azt a szót,
mely áthatolt minden vason,
a vigasztalót, hogy nem kell több törvény,
ne dobjátok a köveket,
építsetek belőle oltárt, szent helyet.
Rakjátok egyre nagyobb halomba,
hogy mindenki lássa,
amint fehéren izzik a napon.
Akár a fény Isten szívén,
hol él a kegyelem s a szeretet
mely mindent túlél és elfedez.
Ne kérdezzétek a bűnösök nevét,
felejtsétek el a fegyvert,
a bunkósbot dühét,
s hamisan ne ítélkezzetek.
Vessétek el a haragot, bűnöket,
töltsön be az igaz szeretet,
gyógyuljon szívetek, lelketek!
Hallotta mindenki
akinek füle volt, s ott állt
– bár a tömeg elsodort,
s még ruhám is elszakadt –
utánad mentem, követtelek,
mert hallottam én is,
és látva láttalak,
ott álltál előttünk egymagad
istenként mégis emberül.
Azt kérdeztem magamtól legbelül
vajon ki érthet téged igazán?
Uram, ha megengeded,
hogy megtöröljem kendővel lábad,
s finom olajjal megkenjelek,
hajtsd le most fejed...
Oly jó, hogy elvetted bűnömet,
elmúlt mögöttem a durva élet,
a gyönyör, a kín, a gyűlölet.
Te megtanítottál rá,
csendesen, alig-szavakkal,
hogy mi az a szeretet.
Ha elmész is tőlünk egyszer
mindig követlek
a hegyek nem rettentenek,
se a tajtékzó tenger,
követlek némán, tisztelettel,
akárhová...
Este, Lago di Como
Így együtt maga a csoda,
egy fenséges tó,
a hegyek, a kertek sora,
nyaralók, zöld zsalus házak,
virág virág ölén,
fehér templom a hegy tetején
– oly tiszta, mint a harmat,
a lélek ennél többet
mit akarhat?
Bólogató pálmafák alatt
sétáltunk bágyadtan
mert a nap még így
délután is szórta arany hevét,
éhes gyomrunkba
pizza s édes fagylalt
kívánkozott, miután testünk
egész nap henyélt
s lebegett csupán
a vízen s a nap alatt
– áldottuk ezt a nyarat.
Kedvünk magasra hágott,
néztük, mint ömlenek ki
a kertekből a leanderek
rózsaszín, illatos fellegei,
s kerestük az árnyak
enyhe hajlékát
hogy leüljünk padokra
némán merengeni,
vagy hangosan kacagni
gyermekeken s kutyákon,
mert néha olyan,
mint egy csendes álom,
néha meg mint egy vad,
mediterrán színdarab,
ahol a szereplők
az utcán veszekszenek,
szeretnek, s alszanak.
Még a toronyban is
máshogy állnak a harangok,
mint álmos biciklik közé
beékelődött
fordított boroskehely –
oly furcsa e hely,
sehol nincs párja,
az ember szédülten
jár körbe és csodálja.
S amikor fáradtan a lépcső
aljára ül, egészen közel
a hullámok loccsanása
oly távoli időből érkezik,
annyira tiszta hangokon,
mintha tündér lakna
odalent, s a távozó napfény
mint furcsa ikont
megvilágítja
majd megvonja mind a fényt,
csupán a hangok látszanak
s az éj suhan körénk.
Valahol zene szól
középkori muzsika
mit elfeledtünk, vagy
nem is ismertünk soha.
Jó így térben és időben
lebegni, minden sürgős
dolgunkat elfeledni,
s nézni mennyi szépség
van e boldog nép
lakta itáliai tájban.
Lord Engelbert és Lady Emerencia
(Részlet Oszi és Barni nagy utazása c. könyvemből, melyben Barni, az ezermester medvebocs és Oszi, a minden lében kanál, okos nyuszi bejárja a világot, hogy megkeressék Barni rokonait.)
Jó kis gép volt a Kristóf, gyorsan repült Oszival és Barnival a fedélzetén, egyre észak felé. Erdőket, városokat, szántóföldeket hagytak el, aztán apróbb településeket, tanyákat. Sokszor integettek nekik és olyankor Barni is megbillegette Kristófot, így köszönve vissza, pilótamódra. Közben egyre hidegebb lett. Oszi sűrűn nézegetett a térdére fektetett nagy térképre, onnan ellenőrizte, hogy jó irányba tartanak-e. Este egy elhagyatott pajtában tértek nyugovóra.
Másnap már a tenger fölé értek. Eleinte csak néhány fehér jégtábla úszott rajta, aztán egyre több és több, végül hatalmas, összefüggő jégmező terült el alattuk. Bármerre néztek, jeget és havat láttak mindenütt. A levegő metszően hideggé vált. Oszi és Barni összehúzta magán a nagykabátot, de még így is vacogott a foguk.
– Nagyon előkelő rokonaim élnek itt – mondta Barni. – Engelbert nagybátyám, aki igazi lord, és a neje. Remélem megtaláljuk őket.
– Azt én is remélem – bólintott Oszi. – Ugyanis vihar lesz. Nézd csak azokat a sötét felhőket! A szél is egyre erősödik.
– Tyű, a mindenit! Gyorsan le kell szállnunk valahol, különben hamarosan komoly gondban leszünk.
– Nézd csak! – kiáltott fel Oszi. – Mi csillog ott a távolban?
Közelebb érve kiderült, hogy egy óriási, jégből épült ház az. Nem is ház, inkább kastélyféle. Barni ügyesen letette a gépet melléje. A síkos jégen odacsúszkoráltak az ajtóhoz. A szél közben erősen tépte a kabátjukat, mintha csak el akarná vinni.
Barni megrángatta a csengőt. Egy pingvin nyitott ajtót, elegáns frakkban.
– Fáradjanak beljebb – mondta. – Kit jelenthetek a lordnak?
– Csak nem Engelbert a házigazdánk?! – kiáltott fel Barni örömmel.
– Lord Engelbert, uram – javította ki a pingvin.
– No, hát jelentsd neki, hogy az unokaöccse van itt, Barni Medve, és a barátja, Oszi Nyuszi.
– Igenis, kérem. Addig várakozzanak a szalonban – hajolt meg a pingvin, és elindult előttük.
– Egy hosszú folyosó után a szalonba értek, ami egy nagy terem volt asztallal és kényelmes karosszékekkel. Ablak sehol sem látszott a jégfalakon. Valamivel melegebb volt itt, mint odakint, de Oszi még így is fázott. Éppen hosszú fülét dörzsölgette, mikor megjelent a pingvin.
– Lord Engelbert és Lady Emerencia – jelentette be házigazdáikat.
Két hatalmas jegesmedve lépett be a szalonba. Mindketten jóval nagyobbak voltak Barninál és nem látszottak túl barátságosnak.
– Á, tehát te vagy az, kedves Barna öcsém – szólalt meg enyhén orrhangon a lord és végigmérte Barnit.
– Kérlek, szólíts Barninak, mint mindenki az erdőben. Én pedig, ha megengeded, Berti bácsinak szólítanálak, hiszen rokonok vagyunk...
– Szó sem lehet róla. Az én nevem Engelbert és ragaszkodom hozzá, hogy te is így szólíts! A Lordot esetleg elhagyhatod... Most pedig – fordult hátra – bemutatom a hitvesemet: ő Lady Emerencia.
– Örvendek – sóhajtott Barni. – Ő pedig a barátom, Oszi Nyuszi.
– Jó napot azaz örülök – nyögte Oszi és szeretett volna máshol lenni.
A lord biccentett és furcsa pillantást vetett rá.
– Foglaljatok helyet – intett végül és a ladyvel együtt ő maga is leült.
– Archibald! – szólt oda a pingvinnek. – Hozz frissítőket és némi uzsonnát a vendégeknek!
– Archibald tulajdonképpen a Déli Sarkra való – mondta a lady, mikor a pingvin elsietett. – De szükségünk volt egy inasra és így kénytelenek voltunk hozatni egy pingvint, mivel itt csak fókák vannak és azok egyszerűen képtelenek viselkedni. Még frakkot sem tudnak hordani!
– Borzasztó – mondta meggyőződés nélkül Barni.
Az inas limonádét, füstölt lazacot és kaviárt hozott.
– Óhajtanak jégkockát a limonádéba? – kérdezte, amikor letette a tálcát eléjük.
– Neem! Dehogy – hökkent meg Barni és Oszi.
Mikor végeztek, a pingvin újabb tálcát hozott.
– Egy kis parfét? – érdeklődött a lady.
– Mit?!
– Fagylaltnak is mondják, de a parfé sokkal előkelőbben hangzik – jegyezte meg a jegesmedvehölgy.
– Ööö... köszönjük, majd legközelebb.
– Meddig szándékoztok itt maradni, Barna? kérdezte a lord.
A két jóbarát összenézett és ugyanazt gondolták.
– Mi éppen csak megpihenünk – mondta a mackó. – Csak beugrottunk, míg eláll a vihar.
– Értem. Biztosan jólesne kissé felfrissíteni magatokat a hosszú út után. Nekem egy jó fürdő mindennél többet ér ilyenkor. Gyertek velem.
A lady visszavonult, ők pedig végigügettek egy újabb folyosón, amely egy még hatalmasabb terembe torkollt. Középen nagy úszómedence kéklett.
– Nagyszerű, igaz? – kérdezte a lord büszkén. – Csak az a baj, hogy mindig befagy!
Nagy mancsával lendületesen lecsapott, mire az ujjnyi vastag jég dirib-darabokra repedt a vízen. A lord ledobta házi köntösét – kiderült, hogy úszónadrágot hord alatta –, és belecsobbant a dermesztően hideg vízbe.
Oszi már a látványtól is megborzongott, de Barni sem kívánkozott nagybátyja példáját követni. Az leúszott két-három hosszt, aztán könnyedén kikapaszkodott.
– Miért nem próbáljátok ki? Olyan pihentető!
– Köszönjük, de talán ideje volna utánanézni a gépünknek, hátha elállt már a vihar.
– Majd Archibald megnézi.
A pingvin hamarosan jelentette, hogy a vihar már elcsitult, tiszta az idő, de a gépet betemette a hó.
Barni és Oszi jó sokáig lapátolta, söpörte le a havat Kristófról. Engelbert és Emerencia cseppet sem segített nekik, csak nézték őket. Archibald eltűnt a házban.
Indulás előtt a lord félrevonta Barnit.
– Te, kedves öcsém, nem gondolod, hogy nem méltó hozzánk, hogy te egy ilyen vacak nyúllal utazol?
– Oszi nem egy vacak nyúl, hanem a barátom – jelentette ki Barni mérgesen. – Viszontlátásra – bár nem hinném, hogy egyhamar járok felétek.
Odaballagott a pilótafülkéhez, Oszit szó nélkül betuszkolta és ő maga is elfoglalta a helyét.
– Indulás! – jelentette ki és beindította a motort.
Azaz csak indította volna, de a nagy hidegben a motor nem indult. Újra és újra próbálkozott.
– Jaj, Barni, ugye nem maradunk itt Lord Engelbertnél?! – didergett Oszi ijedten.
A mackó szó nélkül újra indított, ezúttal sikerrel. Elégedetten morrantott.
– Kapaszkodj, barátom, repülünk!
Rövid nekifutás után felemelkedtek a jégpalota fölé, túlrepültek rajta, az pedig egyre kisebb és kisebb lett, míg végül elveszett a sarkvidék fehér messzeségében. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
