A fényképed
Döglégy a mézen átszaladt,
de undok lábát benne hagyta,
Sóvár képeden a halavány-enyhű mosoly
nem lágyított, csak a pirosítót vérré maszatolta.
Örültem, hogy egy percig nevetsz,
önzőn, ostobán, réveteg szerelmesen
azt hittem, a pillanat nekem is hízeleghet.
Most már tudom, márványarcod csak a
szoboravató dicsfényében ragyog.
Bárha nézhetnélek ezen ritka pillanatban!
Felidézni a nyár emlékét, amikor
szívemet táncba vitte kecses lábad akaratlan!
Akkor is reménytelent reméltem,
immár a távolit és múltat, a soha nem voltat,
mint gyerek a panoptikumban.
Ennél a fényképnél többet tőled
ki nem csikarhattam, s ezt is
gyűlölöm már, mert nem rágja az idő vasfoga.
Félek rád nézni és
Hozzád érni sem merek már.
Ez a vén, beteg árnyék tényleg te volnál?
A madár és az éj
Kötözzetek le, vagy zárjatok
Rácsos kalitkába, mint dacos galambot,
Mely mindig szárnyal párjához vidáman
A tömlöc ablakába!
Rab a szárnya, rab a vágya, mert
Egy árva be vagyon csukva gyöngyös
Palotába, szelleme virraszt kalodában,
Várva, egyre nyugodtabban várva.
Oly hűtlen szeszélye az ábrándos szerelmesnek,
Változékony, mint a hold árnyéka, ami
Ma kerek, holnap már csorba.
Tárd ki hát az ablakodat,
Hadd ütődjön cudar feje a gerlémnek,
Vérző homlokodon, s hadd essen
Lelkem szimatja blúzod gombja alá
Gyermetegen, hozzád bújva,
Feszíts keményen, hisz a
Kőnek nincsen búja.
Ha nem talállak, átkozzuk a holdat,
Becsapott vidoran, kellesz neki, mint
Esti napnak a hó, kit megolvaszthat,
Ő, az égbolt sudár karnagya.
S ha majd párkányodon kapirgál a
Fülledt, epedő gerle érted zihálva,
Belefullad a volt hetyke, gőgös lélek,
Önnön könnyébe, miért hallgatott
Keresztül annyi éven?
Még nem késő!
Markolj most úgy, ahogy fekete
Körmeidet szívembe vésed,
Az ártatlan is karmol, ne félj,
Ha eddig nem bántad hogy megsértesz!
Repüljünk angyalszárnyon, mi
Két összeillő fehértollú madár,
De csak hajnalig, mert
A fényben torkunkban megszólal a kárókatona,
S ölelésbe fúl a rajongás.
Szeretni bűn
Dühös macskaként fújunk egymásra,
S félünk mindentől, amit meg akartunk valósítani
Valentin napjára.
E bolond napon mindenki feltárja arany-titkát az ezüst rablónak,
És mindenki örül, ha rabolhat.
Rabolhat. Csókot, de mást semmit,
Óh, de én már a csókot sem szeretném szeretni.
Hisz úgy látom: Szeretni bűn.
Árva szemedben a pillantás is tagad,
Megvonja szememtől a gyönyört, s állít köréd hamis falat.
Hisz csak nézni szeretnélek,
De látni, szeretni, úgy vélem: Számodra nagy bűn.
S ha már minden csoda bűnné válik,
Akkor kiálthatsz segítségért,
Melletted már nem lehetek,
Aki érted vonít: Csak a világegyetem.
Bűnt szült a szerelem anya,
S gyermeke szeretni már nem képes,
Bűnös a bűntelent nem szeretheti,
Mert: Szeretni Nem Szabad.
Irigye vagyok
Csak nézhetem, amint két testvérkéddel
Egy fehér pillangót kergettek a bársonyzöld pázsiton.
Nagyot kiáltasz, majd a földre huppansz vidáman.
Ó, hogy mily irigye vagyok azóta én örökkön e fűnek,
Ami oly hűtlen, hogy lábacskáid nyomát el nem tűri.
Ó, s mily irigye vagyok a napnak, melynek aranyló fénye
Arcodon fürgén fogócskázik az árnyakkal.
Irigye vagyok a bárányfelhőknek,
Kiknek ege alatt játszva kacagsz.
Óh, de szeretnék olyan gyerek lenni, mint te,
Kedvesem, Adrienn!
Csak nézhetem, amint a pajtások a
Borsot orrod alá hogy törik, s hogy
Ráncolod kecses homlokod, és
Fekete tus szemöldököd majdnem összeér.
Irigye vagyok a pajtásoknak, mert
Szemükbe indulattal tekintsz,
S tudom, reám mindig csak legyintsz.
Irigye vagyok e két vékony szemöldöknek,
Ki nemesen ívelhet pillantásod trónján.
S irigye vagyok a kerek világnak,
Amiért ölén ülsz, virágom,
Óh, de szeretném, ha:
Együtt lennénk gyerekek,
S ártatlanul karöltve csüngnénk a szivárványon.
Még egyszer is játék lennék...
Játékszere voltam
Hegyesfülű, fekete macskáknak,
Nyáltól ragadó, szétcibált fonalgombolyag,
Amit nagyanyó is eldobott.
(Én szegény, nélküled árva vagyok.)
Tollpárnája voltam
Sunyiszemű, vörös rókáknak,
Becsapott, elrabolt, pelyhes tyúkanyó,
Akit rókafiak összerágtak.
(Én szegény, nélküled árva vagyok.)
Csak te nem játszol semmit velem,
Alvadt vérrel csókoltan,
Szíveden érdes sebet nyalogatva,
Édesem!
(Én szegény, nélküled árva maradok.)
Vízió, mert féltelek / Agyrém mese
Akácillatú, nyári est,
az erdő lombjával meleg
szellő játszadozik el,
házadban világlik a sárga csend,
a szürke várakozás percei nehezen telnek.
Elalszol a székben,
édesen orrodra csuklik szemüveged
lebukó szőke fejeden,
Fáradt vagy, örülsz ha alhatsz egy keveset.
De mi szörnyű zaj lehet,
ami felriaszt egy szende angyalt?
Mi ordas lábak tapossák
a bokros csörtetést?
Tán az ódon ajtót vagdossa a szél?
De mi vadállat lehet,
ki a kutyáktól sem fél?
Óh, drága! Ő az, a Kedves,
kit ily későn vet haza az este!
De mi az a villanó penge a kezében,
nem jól látsz, hol hagytad a szemüveged?
Biztos egy ajándékkal neked kedveskedett!
(ilyet mily rég cselekedett!)
Örömödben melled vöröset könnyezett,
az örökkévaló rejtette magába
a hideg veríték néma sikolyával
szentelt ünnepet...
Magát földigilisztaként gúzsba kötő
kínlódó test,
hernyóvonaglásba lanyhul,
lágyan rád terül a csend,
puhán betakar,
talán azt álmodod,
gyilkosod melléd fekszik,
s ott marad őrizve éjszaka
Fáradt vagy, örülsz, ha alhatsz mindig,
VELE.
Nyomtalanul
Sír a tábla, véres
kréta finom ujjaiddal
szántja,
A művész eggyé válik nyomával.
Könnyezik Lucifer
hús-kőbe vájt arcképe is,
magadat formálod,
A művész eggyé vált nyomával régen is.
Szerelmes macskák nyávognak
a tetőn, ringatóznak lombos ágak,
a szél fütyül, vagy te
énekelsz?
A művész eggyé válik nyomával.
A szó elszáll. Az ének is...
Időutazás/ ketten egy nyaralási fotót nézve/
Nézd, hogy szaladtál fejest ugorni
az örök gyermekség tengerébe
hogy örült a zajló ár
e pompás kedvtelésnek
magába fogadni téged
fürdetni ritkán lobbanó víg kedélyed
agyagsárga Japán-tóban
térdig gyalogolni a sárban
hogy csillogott minden
bohóchal csapongó szárnya
mert pikkelytükrükben
százszorosan láttak...
s hogy tetszelgett szőke fejed a napnak
ládába rejtett aranykorona a mennyek kék vizében
közben zajlottak a percek, évek
dagállyá duzzadt nevetéssel
kötekedett veled az úszógumis halál
nem hitted hogy jóból is megárt a sok
s minden veszve már...
méla csönd... némaság elkerekedett szemünkben
ronggyá ázott arcképek a homokon heverve.
Nézd, hova sodorja az idő a fényünket!
Látod? Hiszed?
tedd le a képet- mondom- de te nem mered...
AJÁNLOM AZ OLDALT
