FrissítésSúgó

bsgabor	2005.10.11. 20:20 -
	...

[2-1]

bsgabor

Előzmény | 2005.10.11. 20:23 - #2

koma:     Születő létem   véresen fekszik a napsugár nyújtózik a mámoros halál csendbe olvad a szürkeség madarak fájdalom-füttyét viszi a szél és hasítja ketté az estét   mint fázósan gubbasztó galambok a könnyeket rejtő bánatos falombok bús koronája söpri a földet levelek súlya alatt az ágak nyögnek és jajgatva összetörnek   merész, denevér röptű éjszakák bújnak meg távoli templomok halkan konduló harangjai mögött vajon hová lett a napsugár merre fújta a szél, merre költözött   csordulnak, csikordulnak keserű hangok amikor csillagszekér indul az égre már csak a messzeségből emlékeznek a kékre az átszúrt fényű sápadtan szendergő csillagok   suttognak az élveteg álmok sóhajtó vágyak buggyannak elő kéjes gondolatok mélységeiből vágyott gyönyörök megölnek, elűznek, lehúznak és összetörnek   sikátorokban kiáltás kóborol az ürességben társtalan egyesülés üvölt, de megváltásra hiába vár felráz egy váratlan csörrenés üvegként törik össze a remény   ábránd-csókok köröttem zizegnek a halált sem érzem már hidegnek érintés szakad fel bőrömön kifulladva álmoktól hajtva üldözöm a nevetve elfutó gyönyört   vágyaimból szőtt hálót feszítek a lét megszokott mindennapjai alá hogy elveszett magamat megtartaná mikor majd ismét születő életem bizonytalanul zuhanni kezd   Angyali kórus   Szívhúrok feszülnek míg a dalokat hallgatom. Ringó vállamon szédül az idő és kábán hullik alá az átizzadt pillanat.   Narancsízű köd hagy apró cseppeket barázdált homlokomon és miközben letörlöm, nyomorult emberi életem újra végig gondolom.   Visító fények szövik feszes acélszálaikat aszott agyam köré. Fényképekre száradt boldog pillanatok rajzolnak glóriát fejem fölé.   Koromszemcsék tapadnak fénylő reggeleim falára, míg könyvlapokra dermed a szennyes történelem és megszépült múlttá válik az egész eddigi életem.   Már csak ölembe rekedt vágyott örömöm lehet álmaim meghitt társa. Mosolyom arcomra tapadt, mint az égi boldogság fakó földi mása.   A lét végtelen Möbius-szalagján, mint eszement mókus önmagam kergetem, míg köröttem szimfóniát zeng az angyali kórus.   a mindenség lehelete   elfogyott a világ és csendbe zuhantak a holnapok   fojtogat az üresség és megöl a várakozás minden szavam halott   gondolataimat mélyen elástam önnön mélységeimbe dallamtöredékek törnek össze   a fehér, a fekete nincs a vágy, a valóság nincs a hit, a remény nincs a szó, a költemény nincs   velem száll sírba az élet velem sír minden lélek velem üvöltenek a néma szájak velem sorvadnak el őrült vágyak   az ész a szív a kéz a seb minden minden egyre üresebb   groteszk rímek táncolnak körbe grimaszokká válnak szerető mosolyok eltorzult valóság és édes csendes elmúlás   felfordul a világ s vele talpra áll vad esztelen valódi éned   ének zengjen szavak harsogjanak öleljen remegő várakozás robbanjon szét minden gondolat   elmúl' felgyúl' lángba borult a világ vagy megfagy és megdermed a remény lángja benned   felcsap a jéghideg tűz a szikraszilánkok szívedbe fúródnak és feloldódsz a mindenség ködös semmilyen leheletén...   séták - gondolatok a végtelenig és vissza   sétákat őriznek fák sápadt levelei erdők könnyét sírják a ködszagú reggelek tavak mélyén selymes gyönyör rejtőzik homokos partokat üdvözlik a tengerek   sziklák ezer éles repedéséből fehér és piros virágok fakadnak gyökereik hegyek húsába vágnak míg szirmaik az égre kacagnak   szivárvány születik felhők izzadt, duzzadó cseppjein...   lábaim süppednek lazán a homokba míg magamban lépkedek a világ vagyok Én és én vagyok a Világ állok az idők kezdetén és látom, amint minden véget ér körbe fordul a lét kezemben tartom a Végtelent leülök a Semmi peremén és ledobom minden vétkemet elveszett már minden álmom miért is voltak nem tudom bennem cseng minden dalom és én kint halkan dúdolom a homályból előtűnnek a fák rezzennek a levelek felnőnek a hegyek mélyülnek a tavak csengenek a szavak hívnak a mozdulatok fájnak az érzések éled minden, amiről azt hittem már rég elmaradt előre kellene lépnem vagy dőlnöm legalább de nem mozdulok makacs létem megaláz hátat fordítok végzetemnek sétám folytatom tovább...   ...falevelek peregnek rajtuk zizegnek lépteim   a szél arcomba sodorja hajamat meglendítem, felrántom a fejemet és mint a rakoncátlan tincsek talán én is meglelem majd a helyemet   ringatózva lépkedek az előtűnő árnyak között utat nyit nekem a csendes esti homály bánat rögöket rugdosok magam előtt s közben halkan dúdolom... talán... talán...   Gyermekek vagyunk...   gyermekek vagyunk és mosolyunk még gondtalan, mint ahogy tova suhan a felhőket hajszoló könnyű nyári szellő   gyermekek vagyunk és szemünk még úgy csillog, mint kristály-levegőjű éjszakákon a téli csillagok amikor mindent fehér szikrák borítanak és hallani véljük amint a Hold fénye a hólepelhez ér   gyermekek vagyunk és könnyeink még úgy csordulnak, mint harmat halványzöld levél nyelén, míg végül a hegyéhez ér és zuhanni kezd   gyermekek vagyunk és lelkünk még oly ártatlan, mint cseresznye virág szirma, mint érintetlen tó, ha felszínéhez gondolat sem ér, vagy mint a csend, mint az időtlen, a mindent átfogó tudat, amikor az örökkévalóság mindent átitat   gyermekek vagyunk és hitünk valósága meséink ábrándjaival keveredve alkot egy szép, egy új világot és elhisszük, hogy jó lesz a rossz, ha megszagol egy szép virágot   gyermekek vagyunk és ha felnövünk...   ...talán bele is halunk   Téged néztelek...   Téged néztelek, ahogy fátyolosan homályossá váltak körvonalaid. Délután volt már és az is a végére járt, de az ablaküvegen még belopakodott némi fénysugár. A fotel karfáján tétován megállt majd kezedre ugrott és kicsit ott ragadt... Ó áldott, fennkölt pillanat. Felfénylett bőröd és mintha átlátszóvá vált volna. Halványan kirajzolódtak az erek. De már ment is tovább a fénysugár már vissza is húzódott az udvarra és tovább, majd elnyelte a határ, a lebukó Nap vitte már.   Téged néztelek, ahogy alakod elmosódva oldódni kezdett. Szinte elkeveredtél a homályban, lényed kezdte betölteni a szobát. Már Te voltál a polcokon, a falak körül, a szőnyegeken, felemelkedtél és körbe lebegted lazán ölembe ejtett kezem, és megérintetted arcomat. Fülemben hallottam lélegzeted ritmusát és ez a lélegzet az élet dalává vált bennem. Az asztal fénylett még kicsit, ahogy lapján megcsillant valami, ott felejtett napsugár vagy szemed fénye talán...   Téged néztelek... Ahogy elképzeltelek úgy láttalak most, hiszen valós képet már nem festett a fény és elenyészett a sötétben minden ostoba tény. Csak álmaim rajzolták képedet agyam tisztán látó retinájára. Nem volt nehéz, hiszen éreztelek minden érzékemmel. Csupán pár méter volt közöttünk és a sötét, a látást elnyelő, az érzékeket ébresztő jótékony sötét. Téged néztelek, s bár késő volt már s a szobában nem volt semmi fény én mégis láttalak... Szeretetem csendjében jöttél felém.

bsgabor

Előzmény | 2005.10.11. 20:20 - #1

...