shrahina:
Tökéletes szerelem
Szemem lehunyva.
Testemre borzongás simul,
ahogy a zene belém hatol,
hangjaival magába húz.
Körülöttünk lángol a tér,
kint hiába tombol a tél,
színei átfestik életem.
A gyönyör hosszan játszik nekünk,
ahogy vadul szeretkezünk,
s izzó máglyaként égnek
csókjai minden porcikámban,
szívem összes kis zugában,
símogatnak hűs hullámai.
Ketten vagyunk...
Ahogy lehunyom szemem.
A zene és én...
Tökéletes szerelem.
2001.07.08.
Táncolj!
Bepörgött agyaddal
táncold körül a holdat,
majd csendben ugorj le
a bús hegygerincre,
s hallgasd mit mondanak
a partravetett halak
életük alkonyán.
Majd meglátod talán,
hogy a magasban vagy.
Ess az esővel,
válj egyé a vízzel,
találj magadra,
fuss versenyt a téllel,
mert a kör bezárul.
A súlyos jégtömb
megmozdíthatatlan.
A jövő illata
világít szavadban.
Szárnyaló életed a sarokba dobni?
Nyomasztó múlt-képek mocsarába fúlni?
Önmagad rabja vagy.
Táncolj a fény alatt!
Vénádba mérgeket fecskendez az élet,
halálhörgéseddel temeted a szépet.
Lézersugár éget...
Szétnyíló mellkasodban
Uv-színű hangok,
lázasan keringő
ismeretlen arcok...
Emeld a lábad!
Taposd el a trendet!
Táncolj még az égen.
Altasd el a csendet.
2001.09.25.
Szimbiózis
én magamat adom
te megadod magad
ugye nem kergetsz már
rózsaszín álmokat?
száradó kipeckelt szemmel
nem láthatod szépnek mosolyom
hát örülj ha víz alá dugom
néhány percre fejed
tudod hogy nem lehet
egyszerre mindenkinek jó
de mindent jobbá tehet
egy idilli kép az asztalon
s ha mellém kuporodsz
füled tövét vakargatom
véresre...
és ha vicsorogva tépem elméd
te akkor se félj
hisz itt az este
mesélj még magadról
s én takarómat lerúgva ordítani fogok
hallom ahogy kopog
szemhéjadon az őrület
nevetek
hisz szádon a görbület
csodásan savanyú...
falra gördített festmény
ahogy kapaszkodik egy gondolat:
te csókot nyalsz homlokomra
s én nem harapom át torkodat
2004. 10. 25.
Téglákat török
dühömből építek neked házat
ha rossz leszel téglákat török
százat
vagy ezret
számra szűkülő lélegzet
ahogy a tompa valóságot
apró mozdulatokkal mélyeszted
lüktető sebembe
mesteri munka
képed szemembe ég
míg könnyeimben állsz
vársz
majd kibuggyansz
belőlem hirtelen
a szüntelen kanyargó
egérút önmagába harap...
máglyámra száraz ágakat
gyűjtünk kéz a kézben
a rész az egészben felolvad
és cseppekké hazudja magát újra
s a holnap ráncaiba bújva
megpihen
egy jelre vár
feltúrt ágyamra
tehetetlenül dől a holdsugár
s a ház már a semmiben hever...
porba hulló romjait
majd együtt hordjuk el
2004. 11. 08.
Szelektív szellemi szemétgyűjtés
zűrzavar...
össze-vissza gondolt sivár életek
elszabadultak
az alagsori tárolóban
halomra halmozott kényszerképzetek
s ím kígyóvá lettünk
kitört méregfogunk ócska lom
megmérettettünk
a tükör szemébe szánalom
rakta fészkét
s a zöld szemű szörnyeteg
ott bujkál minden ágy alatt
s ha néha egy falat
tiszta szó torkán akad
hamar felköhögi egy porosodó polcra
rím lesz majd belőle
(tán kifacsart óda...)
vagy feledésbe fonnyadó remény
mesteri költemény
a lét: önmagába göngyölt gondolat
újrahasznosított
széppé szelektált szellemi szemét
2004. 11. 06.
Dübörögve hull...
hiányod vérző hullámaiból
takarót sző
lelkemre az éj
hallgatásba merült holnapok
hontalan emlékképe
beszél
hozzám merengőn
szótlanul
s vadul kering
az úton a tél...
gyenge széllel zord
súlyos táncát járja
magába húzza mindenem
elmúlt napokra nyíló szája
a színeket a múltba rágja át
s a Föld fölött
törtetve elhalad...
vacogva gömbölyödik ölembe
a fák között kavargó alkonyat
s a kopár ágakon himbálódzó ősz
lábamhoz szórja száraz könnyeit
sikítva, búgva, süvítve tombol
siratja röpke élet-perceit
a régi meséket suttogó jégvirág
álomkapuja már ablakomra nyílt
szemében szemem haldoklik halkan
s fantommá fogyó
megtört Hold vonyít
az égen támolygó csillagokra
dübörögve hull a pillanat...
éles tüskeként vonaglik bennem
minden mi szürkén itt maradt
2004. 11. 15.
Hangulatrajz
vég nélküli kezdetek
áradatában
szerepek híján
improvizáltam
aztán a talpamra ragadt nyárral
tandemet ugrottunk
a világ fölött
. . .
lent kávé és papírhajók vártak
lélegzeteink
gyorsan vízre szálltak
mi a partról integettünk
mosolyogva
hajamról vízcseppek
zúgtak a homokba
...és magunk mögé nézve
elindultunk...
álmodtunk párás
fagylaltkelyhekkel
halkan csobogó
kis japán-kertekkel
csigaházunkból
nyálkásan kicsúszva
napernyő-árnyékokat
magunk fölé húzva
teledoromboltunk
rózsaszín estéket
- míg a holnap -
bőrünk alá bújva
lerántotta rólunk
a meztelenséget
2004. 12. 08. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
