Arizsoo:
A furcsa lény
A furcsa lény, ki bennem él,
ha kérdeznek, ő felel.
Hazudni tanít, élvezi vesztem,
s rám keni bűneit.
A furcsa lény, ki bennem él,
helyettem álmodik.
Ha úgy tartja kedve, elmondja versben,
fallikus álmait.
A furcsa lény, ki bennem él,
elűzi kedvesem.
Gúnyolja könnyem, ugye most könnyebb?
s gőgösen rálegyint.
A furcsa lény, ki bennem él,
furcsát játszik velem.
A tükörből nézi, fogok-e félni,
suttogja, ég veled.
A furcsa lény, ki bennem él,
éjjel pengét ragad.
Nézi csak tétlen, vöröslik vérem
a langyos víz alatt.
A furcsa lény, ki bennem él,
józanul észbe kap.
Sikoltva kéri, hagyj minket élni!
s elzárja a vízcsapot.
Romokon
Ülök a romokon,
beteges nyugalomban
a most már minden mindegy
révületével arcomon,
mert hiába mondom
ezerszer, s harapom
véresre ajkam,
a gyalázó szitok-
szó ellen,
a régi sérelmek
tajtékos lován
nyargalászva,
nem érted.
Nem érted,
hogy az első tégla a falból,
melyet mit sem sejtve
gúnyos szóval
te ütöttél ki,
mély sebet ejtve
nőiségemen, az
kezdte el a
könnyes rombolást?
Belém égett pillanat.
Sértésre szószegés
válaszolt és téglát lopott
a gyilkos indulat,
ha szép szót keresve,
tépett lelkem,
gyógyírra máshol talált.
Hagytál elveszni ostobán,
s önteltséged,
vásott kifogásaim,
nem látta át.
A közös vár romokban áll
a kihunyt érzelmek
hűlő parazsán,
mit egy sóhajtással
szíthatnék tovább.
A döntés rajtam áll...
Ülök a romokon,
ujjaim közt sajgó évek,
csak törmelék pereg.
Ülök a romokon,
és már tudom,
hogy építésre
már nincs erőm,
és nincs már okom. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
