Venatoris:
A Vadász naplója /töredékek/
A bevetés szabályai
- Hol vagy most ?! - kérdezte az őrmester némán a sötét égre üvöltve azt az Istent, aki oly sokszor elfordította a tekintetét arról a világról, melyet Ő alkotott. - Hol vagy most?! Hallod, te szemét? Miért ők? Miért? Miért? - De válasz helyett csak a hold kacsintott gúnyosan, a sötét fellegek mögül.
Egy gyermek fölött térdelt, aki vézna, remegő kezét a gyomrára szorítva üveges, könnyes szemekkel nézett fel rá.
Egy gyermek fölött, aki egy kis erdei tisztáson feküdt, amelyet nyolc terepszínű ragadozó biztosított.
Egy gyermek fölött, akire valakik talán úgy vadásztak, mint egy veszett kutyára.
Egy gyermek fölött, aki haldoklott.
Doki, a szakasz orvosa egy injekciót nyomott a fiú karjába, aztán az őrmesterre nézett. Ahogy tekintetük találkozott lassan, alig láthatóan megcsóválta a fejét. - A lövedék a gyomránál hatolt a testébe… - mondta suttogva. - Expanzív lövedék lehetett, mert a hátán öklömnyi…
- Doki...- Hallatszott oldalról egy halk, határozott hang.
A tizedes felnézett, és ahogy meglátta Hans Henricsen hadnagy tekintetét, lesütötte a szemét. Aztán némán összepakolta a felszerelését, és távolabb húzódott.
Az őrmester egyedül maradt a gyermekkel.
Egyedül, bár érezte hogy Hans mögötte áll, és tudta hogy a többiek, körkörösen biztosítják a tisztást.
Kezével végig simított a kicsi homlokon, úgy ahogy egykor talán az édesanyja simított végig rajta, gyengéden, szeretettel.
Figyelte, ahogy lezárja könnyes szemeit, és ahogy a pici mellkas egyre lassabb ütemben emelkedik és süllyed.
Tudta, hogy a kisfiú már nem érez fájdalmat.
A morfium talán a leghatékonyabb harctéri fájdalomcsillapító, amit valaha is megalkottak.
A véráramba jutva szinte azonnal kifejti hatását.
Az őrmester szemeiből két könnypatak fakadt, s utat találva megállíthatatlanul hömpölygött végig terepszín-arcán.
A kisfiú csukott szemmel, rekedten, erőtlenül érthetetlen szavakat suttogott. Talán az anyjához szólt.
Aztán arcvonásai kisimultak, s miközben egy számára ismeretlen ember a homlokát simogatta gyengéden, a Halál eljött érte.
Az őrmester néhányszor még végig simított a holt-homlokon, mintha jó éjt kívánna…
Érezte, hogy egy kéz nehezedik a vállára.
- Kölyök…- hallotta a hadnagy hangját. - Mennünk kell.
A kéz, mely mázsás súllyal nehezedett rá, s a hang, mely együttérző, mégis parancsoló volt visszarántotta a jelenbe.
Ahogy mélyet sóhajtva könnyes szemmel lerázta a nehéz kezet válláról és felállt, mintha valami megváltozott volna.
Érezte… Tudta…
Nem a szél fújt hűvösebben, és nem is a hold sarlója kacagott gúnyosabban.
Ez valami más volt…
Ezt az érzést igazából, azt hiszem lehetetlen leírni, megmagyarázni, definiálni.
Így hosszú évek távlatából talán már lehetetlen. Bármely szavakkal alkotnék mondatot csupán egy sablonos, gyenge analógiája lenne egy olyan érzésnek, ami akkor egy pillanat alatt kiszorított szinte mindent a tudatomból.
Hisz hogyan is mondhatnám el milyen érzés, mikor egy ragadozó vadászni indul?
Hans némán figyelte, ahogy őrmestere feláll, és felé fordul…
És az az ember, aki tíz évet szolgált a Francia Idegen légióban, aki megjárta Columbiát, Panamát, Hondurast, Irakot megrettent. Mintha önmagával nézett volna farkasszemet.
Mikor is volt?
Hány éve?
Mikor először megtagadta a parancsot?
Örökre a lelkébe égett.
Legbelül megpattant benne valami. Érezte, hogy a Kölyöknek igaza van.
Igaza van, de…
De a bevetés szabályai…
Tekintetével követte az őrmester jobb kezét, ahogy az az oldalán lévő pisztolytáskához siklik. Ujjai, mintha önálló lények lennének, felnyitották a zöld gyöngy-vászon tokot, és ráfonódtak a 45-ös kaliberű SOCOM markolatára.
Valahonnan az erdőn túlról, lövések zaját hozta a szél.
Mindketten felismerték a hangot: AK gépkarabély…
Felismerték, és tudták hogy mit jelent..
Mindannyian tudták, mit jelentenek a szabályos időközönként felhangzó rövid sorozatok.
Túl sokszor látták már a végeredményt, a sorban, groteszk pózban fekvő holttesteket, a lángoló házakat...
Hans érezte hogy kiszárad a torka.
A szakasz többi tagja lassan közelebb húzódott.
Az őrmester markolatra fonódó ujjai egy mozdulattal előhúzták a tokból a matt fekete fegyvert.
- Emlékezz Kölyök! - Fúrta őrmesterének kék szemébe a tekintetét Hans. - A bevetés szabályai… Nem lőttek ránk, nem támadhatjuk meg őket!
- Ezt mondd el neki. - Szólalt meg halkan az őrmester, miközben a halott fiú felé intett a fejével. - Rajta hadnagy! Meséld el neki az egész rohadt szabályzatot. És ha már ott vagy, mondd el neki azt is, hogy mi azért vagyunk itt, hogy karba tett kézzel nézzük, hogy ezek a mocskok hogyan mészárolják le azokat, akiknek talán csak annyi a bűnük, hogy más nyelvet beszélnek, vagy más Istenben hisznek…
- Őrmester! - vágott közbe Hans. -Tegye el a fegyvert! Ez Parancs!
Egy halk kattanás hallatszott.
A hadnagynak lentebb sem kellett néznie, hogy kitalálja. mi okozta a hangot. A hangtompító, ahogy a SOCOM csőtorkolatának menetein illeszkedve, a szánhoz szorult.
Závárzatok csattantak - ahogy a többiek kiélesítették a fegyvereiket - melyek ezerszeres visszhangot vertek Hans fejében.
- A legnagyobb tisztelettel uram...- felelte hidegen az őrmester, miközben csőre töltötte a fegyvert. - Megtagadom a parancsot.
- Tisztában van azzal mit jelent ez? – Kérdezte Hans, miközben lassan előhúzta oldalfegyverét, egy szintén HK SOCOM-ot, és gyors, gyakorlott mozdulattal felerősítette a csőre a hangtompítót.
Az őrmester kérdőn nézett rá. Hadnagyának arca mintha kisimult volna. A vonások megkeményedtek. Tudta, hogy egy csata, amely szabályzat és elvek szerint, katona és ember között zajlott véget ért.
A SOCOM závárzata hidegen csattant. – Kollektív parancsmegtagadás – kommentálta Hans a kialakult helyzetet.
- Ide, Doki, zárjátok be a hátsó ajtót. Ti fedeztek bennünket. A kék osztag jobbról, vörös ballról. Őrmester, maga velem jön. Gyorsan és csendesen. Kérdés? – Hans egyszeriben visszaváltozott parancsnokká.
Ezernyi kérdés tódult az ajkakra, de egyiket sem hagyta el hang.
Megértették...
És a gúnyosan kacagó hold fényénél, a sötét éj leple alatt nyolc ragadozó indult vadászni…
Akik álmaikban örökké látják, ahogy egy gyermek lassan elvérzik egy elhagyatott erdőben.
„A gyermekek életét az égiek jussa megrövidíteni, nem egyszerű földi halandóké!”
Nekem abban az erdőben kezdődött el a háborúm!
Fogságba ejtett árnyak
Lassan harmadik órája hasaltam egy valamikori bérház félig leomlott második emeletén.
A leomlott homlokzat mögött egy koszos, sötét fellegekbe burkolódzó, romos város aludta gyilkosan éber álmát.
Hatalmasat menydörgött, villám kúszott át a megkínzott égen, és egy pillanatra kísérteties fénybe vonta az üszkös romokat; a leomlott épületeket, a feltépett utakat, a kiégett, megfeketedett autóroncsokat, amik összegabalyodva pihentek.
Tele volt ilyen halálos csendéletekkel a város. Romok és roncsok, amelyek remek búvóhelyet nyújtottak a fém és beton dzsungelek csúcsragadozóinak.
Már lassan egy órája, hogy eleredt az eső.
Először csak pár csepp hullott alá az égből, aztán mintha egy játékos Isten megnyitott volna egy csapot „odafent”, ömleni kezdett az eső.
Az igazat megvallva, szeretem az esőt… Annak ellenére, hogy anno a kiképzőim mindent megtettek hogy megutáljam. Valahányszor esni kezdett, valamelyik őrmester, vagy hadnagy olthatatlan vágyat érzett, hogy legyalogoltasson velünk pár kilométert.
Eltekintve attól, hogy egy ilyen tízegynéhány kilométeres séta után úgy néztünk ki mint az ázott kóbor kutyák, azért haszna is volt ezeknek a meneteléseknek. Egy ilyen út alatt értettem meg például azt, hogy a világ legveszélyesebb élőlénye egy hadnagy, térképpel és iránytűvel, vagy azt hogy az éjszakai-irányzékok esőben, és éjszaka nem működnek. Leginkább, ha éjszaka esik.
Pedig a kézikönyv szerint az infra-optika lehetővé teszi az éjszakai, valamint rossz látási viszonyok közötti a célzást.
Fanyar mosollyal fektettem vissza a mesterlövész puskám a padlóra.
Valószínűleg a gyártó cég nem olvasta a könyvet.
Megdörzsöltem a szemem, és vetettem egy pillantást a karórámra. Hajnali három.
Hurrá! Lassan jön a váltás, én pedig mehetek aludni.
Farkasként örökké forgolódva, ugrásra készen, hogy egy lépéssel a halál előtt járhassak.
Aludni? Álmatlanul forgolódni.
Pedig de jó lenne, csak egyszer úgy álomra hajtani a fejem, hogy nem kérem ennek a vadonnak az Istenét, hogyha értem jön a Halál, gyorsan vigyen magával. De jó lenne egyszer arra ébredni, hogy nem ezt a rideg és sivár világot találom magam körül.
Vajon fogok még valaha aludni?
Heves szélroham söpört végig a romokon.
Megborzongtam.
Igaz, nem volt túl hideg, de a szél csontig hatolt. Mintha érző, gondolkodó lény lenne megtalálta a legkisebb réseket is ruhámon, és persze a pimasz esőcseppeket, időről időre az arcomnak sodorta.
Összébb húztam a zubbonyom, ám ennek ellenére éreztem, hogy izmaim, izületeim, elgémberednek.
„Két elzsibbadt combizom, meg egy elgémberedett izület, és máris nyakadba kapod, az ellenséges össztüzet…”
Hurrá! Éljen a népköltészet!
A hátamra fordultam és kinyújtózkodtam. Talán ha macska vagyok, még dorombolok is, annyira jólesett. A tető egyik résén vetettem egy pillantást a Teliholdra, ahogy egy pillanatra előbukkant a sötét fellegek mögül. Csodálatos látvány volt. Rabul ejtett.
Két kezem összekulcsoltam a tarkóm mögött, és tágranyílt szemekkel bámultam.
Jó volt egy pillanatra elrepülni innen. El ebből a romos városból, el ebből az átkozott világból. Ahol nincsenek felégetett falvak, ajtóra szegezett csecsemők. Ahol nem érzem többé az égett emberi hús bűzét, ahol nem látom, ahogy egy ember, miközben megégett balkezét a gyomrán lévő sebhez szorítja, könyörög hogy öljem meg. Ahol nem kell többé látnom a gyermekek szemében a kérdést: miért bűn az élet, és miért tart fegyvert a segítő kéz?
…
Hihetetlen, hogy mennyi minden meg tud fordulni három óra alatt az ember fejében, ha egyedül van.
A hold fényénél oly távolinak tűnik az otthon, a család, mintha sohasem léteztek volna.
Ködbe vész a lány arca, aki remegve várja, hogy hazatérj, s a lelkedbe égetett szavait savként marja a valóság. Tudod, hogy hiányzol, tudod, hogy várnak rád, mégsem tudod elhinni.
Hiszel még egyáltalán?
Hiszel még abban, amiben akkor hittél, mikor magadra öltötted az egyenruhát?
Ugye hogy nem…
Fegyverrel nem lehet jobbá tenni a világot. Nem tudod elvenni mindenkitől, aki öl vele. Nem tudsz minden civilért kirohanni a golyózáporba, nem tudsz minden gyermeket kihozni az égő házból, nem tudod visszahozni élve az összes bajtársad.
Tudod? Fogalmad sincs!
Miért nem futottál el, mikor láttad, hogy céltalan az egész?
Talán mert képtelen voltam megtenni… Képtelen vagyok megtenni!
A brit tudósok szerint egy gén a felelős azért, hogy vannak olyanok, akik hajlandóak golyót kapni, megfagyni, vagy megégni azokért, akik ártatlanul lesznek részesei annak az őrületnek, amit háborúnak hívunk. Egy átkozott gén készteti arra az embereket, hogy ha meghallják a harcba hívó kürtöt, szóljon az bármily hamisan, gondolkodás nélkül elinduljanak egy idegen országba, csak azért harcolhassanak egy olyan dologért, amit békének hívunk.
Egy gén… Na meg persze a kalandvágy és a pénz.
Érdekes, vajon akikkel együtt jöttem, miért nem a pénz miatt jöttek? És én miért nem azért jöttem?
A gén miatt, vagy egyszerűen csak megőrültem?
Az a részletkérdés miért nem zavart, hogy az erőszak csak erőszakot szül, és hogy a gonoszság elleni harcban, szép lassan én is gonosszá válok. Gonosszá, még akkor is ha a „jó” ügyért harcolok?
Mindenki házal valamivel ezen a világon. A katonák az eszméket árulják.
Annyi a dolguk, hogy meggyőzzék a „másik” embert a saját eszméik helyességéről. Ám ha az olyan makacs, hogy nem tudod a saját igazad a fejébe verni, akkor lődd a testébe az egész tárat.
Hihetetlen mi minden megfordul az ember fejében…
Ezerszer megfogan, és ezerszer elvetél agyadban az öngyilkosság gondolata.
Kineveted önmagad, mert tudod, minden alkalommal, mikor elindulsz a csapattal valakit magával visz a kaszás… És te minden egyes alkalommal reméled, hogy valaki mást.
…
Aztán majd évekkel később arra ébredsz remegve egy éjszakán, hogy a sarokban kuporogsz, és a nyitott ablakon a szél az arcodnak sodorja az esőcseppeket. Akkor fogod megérteni, hogy számodra az a csönd örökké fenyegető marad. Örökké érezni fogod a Halál leheletét a tarkódon, aztán mikor magadhoz térsz felnevetsz, mert rájössz, azon az éjszakán nem jön érted!
Könnyes szemmel nézel majd magad elé.
Megpróbálod megfejteni, mit láttál álmodban. Felidézni az arcokat, a neveket.
Pedig az agyad meg akar védeni. Fogságba ejti az árnyakat, és csak akkor engedi őket szabadon, ha úgy érzi elég erős vagy ahhoz, hogy szembe nézz velük.
De vajon honnan tudja az agyam, hogy képes leszek megérteni azt, amit álmomban láttam? Honnan tudja, hogy elég erős vagyok, hogy szembenézzek az árnyaimmal?
Felmentés
Hajnalodott…
Az eget takaró sötét gomolyfelhők halotti lepelként borultak a városra, sötétségre kárhoztatva élőt s holtat...Megvadult démonként tombolt a szél, zúgásába ezer és ezer hol lélek sikolya vegyült.
Akárha egy Isten fényostorával sújtana le, s a sötét felleg-vadállat kínjában üvöltve tépné láncait, villámlott s dördült hatalmasat az ég.
A felvillanó fény kísértetiesen ölelt körbe egy alakot, aki az ég csatáját nézte elmerengve, egy embernyi magas ablak mögül.
Apokaliptikus látvány volt, ahogy a kísértet alak sziluettje a háta mögött lévő ajtóra vetült, s a folyosó meztelen villanykörtéinek piszkos sárga fényét, elnyelte a másodpercnyi tejfehér izzás. A „ vadállat” üvöltése újra és újra megremegtette az ablaküveget, majd tompán visszhangozva elhalt a komor, málladozó vakolatú, megfakult festésű falakon.
Az Őrmester csendben az ablakpárkányra támaszkodva bámulta a dühös Isten és a béklyóit tépő Vadállat harcát.
Ahogy a villám-ostor újra végig kúszott a megkínzott „ Állat” hátán előtűntek fiatal arcának kortalan vonásai, melyekre mély barázdákat vésett a félelem, a fájdalom, a fegyelem.
Távolba révedő tekintete a kavargó fellegekbe veszett… és…
… Hányingerrel küszködve nézett a földön lévő sebesültre, aki kormos, tépett, vérmocskos egyenruhájában, szánalmas roncsként hevert előtte, és miközben kétségbeesetten szorította bal kezét a gyomrán lévő sebre, megégett jobb kezével hasztalan igyekezett elérni a karnyújtásnyi távolságban lévő pisztolyt.
Az embertelen kín halotti maszkká torzította arcvonásait, aztán a kín és a könnyek gomolygó ködén át a fölötte álló emberre emelte könyörgő tekintetét: -Kérem, öljön meg!
Az Őrmester térdre roskadt, testét zokogás rázta meg… -Nem! – Nyüszítette megvert kutyaként. – Neeeeeeeeeem…!
Elszakította tekintetét a kinti világban tomboló viharról, megfordult és a háta mögötti ajtóhoz lépett.
Kisimított néhány gyűrődést a zubbonyán, lesöpört néhány láthatatlan porszemet gallérjáról, aztán határozottan bekopogott.
Az ajtó hirtelen, minden előjel nélkül, éhes szájként tárult fel, és a nyílásban megjelent Hans Henricsen hadnagy. – Nahát kölyök… Mit keresel te itt hajnali kettőkor? – Kérdezte meglepetten miközben félreállt, hogy őrmestere be tudjon lépni az ideiglenes irodájába, amely úgy nézett ki, mintha a kinti vihar egy röpke látogatást tett volna benne.
A mindent elborító papírhalmok, kartotékok, nyilvántartások nem elégedtek meg a polcokkal és az asztallal, a padló jó részét is kisajátították. – Gyere beljebb… Lassan úgyis végzek. Épp itt az ideje. Azt hiszem a lőszernyilvántartás azóta nem stimmel, mióta a hadseregnél rendszeresítették a puskát. – Sóhajtott fel Hans és az asztala felé indult.
Az Őrmester becsukta maga mögött az ajtót, tett egy bizonytalan lépést előre, aztán vigyázzba merevedve szótlanul figyelte, ahogy felettese az asztalához lép, és hogy helyet csináljon rajta az egyik iratköteget egy másikra rakja.
-Minek köszönhetem a látogatásod Kölyök? – Roskadt az asztalánál lévő székbe Hans.
-Uram, kérem az azonnali felmentésem és átirányításom egy másik beosztásba, hagyományos megbízással! – Mondta mereven, egy szuszra az előre begyakorolt mondatot az Őrmester.
-Megismételnéd?! – Szólalt meg halkan, határozottan a hadnagy, miközben felállt és az asztal fölött áthajolva, tekintetét a Kölyök szemébe fúrta.
-Uram -ismételte az Őrmester határozottan - kérem az azonnali felmentésem és átirányításom egy másik beosztásba, hagyományos megbízással! – csak mikor a mondat végére ért jött rá, hogy a hangja akaratlanul megremegett.
Hát megtettem – sóhajtott fel Kölyök magában. – Mégis megtettem.
Megkönnyebbült.
A beálló csendben némán, mozdulatlanul állta felettese tekintetét. Képtelen volt bármit, akármit is kiolvasni a jéghideg szemekből.
Ám megkönnyebbülése a beálló halotti csendben lassan szertefoszlott, és érezte, hogy a félelem jeges ujjként simított végig a gerincén.
Miért nem szólal már meg végre?!
Ám a jéghideg szemek látszólag kifejezéstelenek maradtak.
Látszólag…
Hans némán az ablakhoz lépett és belebámult a sötét éjszakába.
A tomboló vihar lecsillapodott és tisztán hallatszott az ablakpárkányon kopogó eső monoton zenéje.
-Őrmester! – Szólalt meg végül, továbbra is a sötétbe bámulva. – Indokolja meg, miért kéri a felmentését!
-Uram… - nyelt egyet az Őrmester. - Úgy érzem, képtelen vagyok ellátni a jelenlegi feladatomat!
-Egy francokat Kölyök! – Fakadt ki Hans! – Önmagad vádolod!
A hadnagy megpördült, és őrmesterének kék szemeibe nézett. - Áruld el nekem, mit kellett volna másképp csinálnod?! Hol hibáztál?!
Az Őrmester megrettent.
„-Hol hibáztál?!” Visszhangzott ezerszeresen fejében a kérdés.
Tágra nyílt szemekkel nézett a hadnagyra. Erre a kérdésre nem számított.
Hiszen…
Nem voltak jelek, nem voltak információk, hogy bármi is készül abban a szektorban azon az éjszakán.
Lesből támadtak rájuk…
Ezt lehetetlen volt előre megjósolni, kiszámítani.
Ahhoz oly mértékű éleslátásra és jóstehetségre lett volna szükség, ami meghaladja egy ember képességeit.
És Ő mindent a szabályzat szerint csinált…
-Nem hibáztál Kölyök! – Folytatta halkan Hans. - Nem láthattad előre…
-És ezt mondjam azoknak, akiket hagytam meghalni?! – Kiáltott fel könnyes szemmel, vádlón az Őrmester.
-Az ég szerelmére!- Emelte fentebb a hangját a hadnagy, miközben megcsóválta a fejét. – Őrmester, a legnagyobb örömmel fogom tudatni magával, ha valamit elcseszett! Felfogta?!
-Igen Uram! – Remegett meg tehetetlen dühében az Őrmester.
-Tudod Kölyök - folytatta Hans halkan, - én úgy szeretném, ha a katonásdi csak peckes masírozgatásból és pózolásból állna! Esetleg abból, hogy néha visszarugdosom a pokolba az ellenséget, akinek bojtos farka, patás lába és két szarva van! Aztán hazajönnék a győzelmi parádéra, kitűzném az összes rohadt plecsnit, amit kapok és boldogan élnék, míg meg nem halnék! De nem ebből áll! Azt hiszed, én nem látok arcokat éjszakánként? Azt hiszed, én nem álmodok? Néha vannak fontosabb dolgok, mint a személyes Sátánjaid!
-De… - Nyögött fel az Őrmester. Mondani akart valamit. Ellentmondani. Érvelni. De képtelen volt rá. Hadnagyának szemei, a jéghideg szemek, fájdalmasan villantak.
-Ha kint vagy a harctéren, felelős vagy az embereidért! De nem te írod a sorsukat! A háború első törvénye, hogy a fiatalok mindig meghalnak! – Ejtette ki remegve a szavakat Hans és az Őrmester látta, hogy könny csillan szemében. – A második törvénye pedig az, hogy az elsőn a parancsnok sem TUD változtatni!
Az Őrmester megremegett, ahogy Hans megnyomta a „ TUD” szót.
-Annyit tudsz tenni, hogy becsületes munkát végzel ezekben a becstelen időkben! – Folytatta könnyezve, dühösen Hans. – De ehhez az kell, hogy egy-egy álmatlanul átforgolódott éjszaka után reggel újra befűzd a bakancsod, és vezesd az embereidet, még akkor is, ha nem világos a Parancs, ha nem tudod hol áll a fejed, vagy ha ez a rohadt világ egy pillanat alatt a nyakadba szakad! Megértetted!?
-Igen Uram! – Sziszegte fuldokolva a tehetetlen dühtől az Őrmester.
-Akkor reggelig döntse el, ki a fene maga, és ha akkor is így látja a dolgokat személyesen írom meg a kérelmét! – Változott vissza parancsnokká Hans.
-Igen Uram! – Szótagolta lassan, mereven Kölyök.
-Végeztem Őrmester! – Húzta ki magát a hadnagy. – Leléphet!
Az Őrmester tisztelgett, és egy merev hátra arc után megsemmisülten lépett ki a hadnagy irodájából. Az ajtó egy betonromboló bomba erejével vágódott be utána.
…
-Őrmester úr, őrmester úr… - Rázta meg valaki a vállát.
Teste megfeszült, elméje egy pillanat alatt kiszakadt az álomtalan álmok birodalmából.
Kinyitotta a szemét.
-Igen? – Kérdezte rekedten, miközben felült priccsén.
Egy fiatalember állt előtte, tizedesi rendfokozati jelzéssel, teljes harctéri felszereléssel, gépkarabéllyal.
Kölyök, immár a priccse szélén ülve kérdőn nézett a tizedesre. -Igen tizedes?
-Uram…- Szólalt meg bátortalanul a fiatalember. – Henricsen hadnagy küldött magáért, uram.
Az Őrmester megdörzsölte a szemét, aztán lopva végignézett magán. Ruhástól aludt el. Még a bakancsát sem rúgta le. Aztán újra a tizedesre nézett, és csak most tudatosult benne, hogy az teljes menetfelszerelésben áll előtte.
-Maga hová készül? – Kérdezte a katonát, miközben felállt és megigazította magán a ruhát.
-Egy gyógyszer szállítmány érkezik a reptérre, uram. – Felelte feszengve a tizedes. - A hadnagy azt mondta, keltsem fel magát. Pedig mondtam, hogy elintézem én uram… -Tette hozzá sietve, nem túl nagy önbizalommal.
-Tudja mit, tizedes? – Sóhajtott az Őrmester. – Mondja meg Henricsen hadnagynak, hogy azonnal megyek. -Elmosolyodott. - Csak előtte kerítek magamnak egy bögre kávét. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
