misibea:
Őszidő
benned valaki sír
hangtalan
torkodon akad a rím
daltalan
telik el a nap
emlékek éke feszít
otromba
páncélba bújtat a kín
csontodat
roppantja a súly
fák közé játszi szél
hívogat
ág hegyén neked zenél
egymagad
rovod az utat
lépteid elnyeli
rőt avar
hűs liget megnyílik
eltakar
messzire vetődsz
óarany emlékek
porlanak
rozsdamart levélen
szirmokat
szór eléd az ősz
bíborba fordul a kék
lázasan
lángol az alkonyi ég
hegy hátán
legurul a nap
szótlanul nézik a fák
árnyékod
festi egy kósza sugár
szorítón
ölel a magány
út végén kopjafa sír
néma gyász
mellőle lépni se bírsz
jelre vársz
venyigedarab
hullik a földre törik
tarkódnál
lélegzik a csend valamit
úgy szólnál
de szavad elakad...
Az utolsó utáni perc
tél volt
hideg tél
mégis
az ajtó tárva várt
pillantásom rajta át
falta a homályt
mozdulatlan testtel
Te
a konyha kövén
gyökeret vert lábbal
én
béna-némán küszöbén
álltam
kimerevedett a kocka
megállt a film
pörög a film
mozdulatlan fekszel pedig a kő hideg
a köpeny rajtad oldva
idegen áll melletted
ír ridegen föléd hajolva
odakint fagy
ő mégis a kövön hagy
észrevétlen keselyű fészkel tudatomba
mi Atyánk
ki vagy a Mennyekben
magamban
monoton
morzsolom
bocsásd meg bűneinket
tartsd meg morzsányi életünket
gyenge gyarló lelkeinket
mentsd meg
imádságok
segítsetek
nagy szükségem lenne rátok
de torkomra forrt a szó
akad
akár az átok
a félelem
némán zakatol bennem
ereimben vágtat lüktet éget
a vér viszi szerte testemben
az értetlenséget
s ahogy egyre terjed
a halál íze vele gerjed
zsigerekbe
agyba szívbe sziszegve
mérget köp
pengeéles kés a kérdés
belém bök
tudatomba vág éle
Ő MÉG ÉL-E
várom válaszom
ítéletem
félve-remélve
omlok Isten elébe
a testről az égre
a végtelen kékre
az égről a kertre
tévedt tekintetem
mondják a hóvirág tavaszhírnök
de én ezt már el nem hiszem
átkozott virág
engem várt akkor ott a kertben
némán vallott
feje fájdalomtól aláhanyatlott
akár Jézusé a kereszten
bár
a gyenge szár álszentül
kérdőjelként a hóra hajolt
a válasz abban a mozdulatban már
benne volt
bevégeztetett
s lett
a maréknyi ártatlanság
mi csokorba fogva
élet
ígéret
nekem végzet
mocsokba fordult az igézet
mi Atyánk ki vagy a Mennyekben
s ti jóságos szentek
ott
fent
mind
bárányotok a nyájból eddig minden kínt
alázattal viselt
jámboran tűrt
nem kért még kegyet
de ma szembesült a buta halállal
segítsetek
ha adtatok kínt
adjatok igét
igéhez hangot
imám vigyék
ez utolsó órán
ÉDESANYÁM
SZÉPSÉGES FEKETE CSILLAGOM
SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED
ISTEN ÁLDJON
Ámen
Harmadik típusú találkozások
Égi, éji vándorok,
vándorolnak,
csillagporban hagynak jelet,
lábnyomot.
1.
Egy vers bennem felrémlik...
"Ó, jaj az út...
...Lélektől lélekig..."
Foszlányok,
rongyos rímsorok,
hozzá hang helyett néma torok,
amin át kifejezéstelen csorog a csend.
Fejemben újabb gléda leend...
"Köztünk a roppant, jeges űr lakik..."
Virrasztok,
míg éber az éj.
Imádkozni fogok hajnalig.
2.
Harang szól.
Halkan, alig hallhatón.
A távoli hang múltat idéz,
megigéz,
benne visszhangzol.
3.
Véletlen?
Mi elvezet kéretlen
vágyott helyekre,
éteri rétekre?
Lélektől-lélekig utakra?
Ugye, nem?
Hol a homályban,
tejútnak porában,
elhulló verseknek sorában
lelsz égi jelekre
szellemek nyomában?
Ugye, nem?
Hirtelen
elfog a félelem,
elhagyni készül az értelem?
Gondolatom csak a
képzeletemnek játéka?
Ugye, nem?
"Ó, JAJ AZ ŰR!!!!"
Lüktet a fül,
visszhangtól süketül.
Menekül a sok vándor
egyedül.
Igen.
Hamuban sült pogácsa helyett
Útravaló...
Égig érő lajtorján
most lépked föl Nagymamám.
Kitárt karral alatta
állok,
ha megcsúszna,
ne törjön csontja.
Törékeny kis Mamókám,
lépeget,
félve,
hókán.
Nincsen már sok fok hátra.
Ő visszanézett rám,
hátha...
Mosolyt rakok arcomra:
Ne félts engem, Mamóka.
Ne engem félts.
Nincs baj, na...
Bátorság, Kisbogaram!
Létrádnak már csak egy foka van.
Nézz bátran előre,
s lépj át az Égi mezőre... |
AJÁNLOM AZ OLDALT
