Melian:
Vénusz
obTM-nak
Rőt erek a fehér márványban:
dermedt arany vér-
szoborrá váltam.
Halott és kemény
és nincs remény:
kioltva testnyi vágy,
csak idők zord vésője
égette rám öröknyi, sima nyomát.
És meztelen, dísztelen
önmagam felajánlom:
örökké a Szerelmed szolgálom
és alig-mosollyal, némán
piedesztálon állok,
amíg világom világod.
Találkozás
Zwekinek
Kibomló hajú torzó csupán
az éjszaka
sötétség-cafatok
mállanak le a hajnal
oszlopairól
és vörös izzással idézik szívembe
a tegnap esti igéző imát
melybe mint igét nevedet foglaltam
távolba tévedő szemekkel
távolba révedő ujjbegyekkel
ahogy a ropogós hideget
tapintottam
elömlött rajtam
egy ádáz édes íz
és tudtam, hogy nem ízlelhetem
és kértem, kértem az isteneket
hogy hulljon le rólam
e lágy íz-lepel
szakadjon szálaira
peregjen le
akár homok az órában
ne kísértsen többé
az az édes, édes rajzolat
ahogyan fények remegnek
a szádon
és mint apró simogatások
Hold-pászmák szánkáznak
rajta, azon az édes, édes szájon
Hogy ne várjam újra felbukkanni
nevetés halmok között
azt a két szemöldököt
mit istenek festettek
tökéletesre
és a két szemet
miben elveszek
s hagyom,
akarom
hogy elvessz Te is,
de nem lehet.
Most nem lehet.
Mert kibomló hajú torzó csupán
az éjszaka
és el kell menned
és el kell mennem
haza.
És utolszor
obTM-nak
Leteszek Eléd egy szelíd mosolyt a földre
és lágy ívben hanyatt a halk szélre dőlve
alkonyuló szemekkel omlok semmivé
előtted, és utolszor láthatod még
a gyermek libbenő óarany fürtjeit
s a zsivajt a frufru alatt, mit füstbe vitt
az új csend a régi remény-lányban
ki hitkalapot emelt Reád bátran,
s ki most kalapját melléhez tenyerelve
a búcsú bús szelét vitorlájába szelte.
Földre teszek Eléd egy szelíd mosolyt,
és most már arcodtól elfordulok;
egy utolsó gyöngysarjat hagyok barázdás
tarló földeden, hogy nőjön Rád áldás.
És
És ujjam hegyén
legyen a szél
hogy arcodat
mint
sárga kiscsibét ha fogtál
-tudod milyen
simítsa
csak egy pillanatra
és merüljünk el
mind a ketten
ismeretlenben
csak Testvérek
legyünk a Holdban
édes Bátyám
és én holtan
a Napra esküdöm
szemeinket
s ha újraszülettem
majd keress meg
és légy apám
és csókold homlokomra
bélyeged:
hogy nem lehet
hogy neveinket
összedaloljam
(S ha kérnéd
S ha kérnéd, hogy mondjam egyszerűbben,
hát nem tudom.
Ha ennyi dal nem kiált Benned az Űrben,
nem Te vagy a Herceg a Lovon.
És ez nem felrovás,
Te nem vagy hibás,
és én sem, tudom;
csak fáj így ez a világ,
csak a szívemet
mázsaként
hordod és hordozom.)
Felnyitlak
A.-nak
Kis színes varázsdoboz vagy.
Felnyitlak.
Belülről rám-vetülő-palástoddal
bélelve völgyek, terek.
Elszórva játékautók,
ékszerek, igazgyöngyök.
Kutatok gyémántok után,
s fényüket követve
száz ösvény végén ismerlek fel
önmagamban.
Haragvózöld tengerszemek
nyílnak kék egek tükrébe.
S mint a kasztanyetta,
ha felnyitják:
zenék emléke leng
két karod között.
Mozaik
Elalvad a zaj
a reggeli város-csöndben
az árnyékszőnyegeken.
Mint ködben a távol,
úgy tűnik el szemeidben
szépen az álom.
Itt fekszel,
ölembe hajtva fejed,
összehúzódzkodsz,
mint egykori kisgyerekek.
Szádon elolvad a hajnal,
míg lágy nappali fénnyé váltom
az összes maradék
éjjeli fényt,
mi az arany szakadékról
meg a csillagos éji Dunáról
a bőrödre szitált.
Medúza
duzzogós - Peace Josénak, kit a jószerencse tartson meg jóbarátomnak, mert ez legtöbb, mit adhatok
Rám ragadt a kedved,
rám ragasztottad, mint egy bélyeget.
Minden rossz.
Különbözünk, s ettől úgy érzem,
egy senki vagyok.
Egy senki vagyok melletted.
De az én hibám.
Más vagyok. Talán egyszerűbb.
belém szúrtál ezer apró tűt.
és már nem vagyok.
Lehullok. Égett molylepke.
Szürke egér az egérfogóban. Csapda.
Nem lehetek elég jó,
de így hogyan vigyem tovább?
Hogy vigyem célba a nagy tervet?
- mint ólomgolyót a lábon?
- mint fullasztó terhet?
Régi ruhámat szűkre szabtad,
leestek a fodrok, a masnik,
még egy cipzárt kell felhúznod az államig,
és bezársz.
Kék madár kalitkában. Fénycsali.
Horog, kampec. Bekaphatom.
Kicsúsztam, lecsúsztam ezen a körön.
Köszönöm.
----------------
Nézd, minden egyes sor
szép sorban elrohad.
Hozzád, feléd kígyózik
félve,
mert túl egyszerű.
Vagy csak mások vagyunk.
Arcmások.
Másolatai egy képzelt valóságnak.
Egy beképzelt vallóságnak.
Látod, megijesztettél.
Citromot tettél a számba,
a szívem helyére zacskót.
No meg persze és igen, jah,
ki ne hagyjam - a kakaót!
-rém ragrím ez is. Tessék.
Senki vagyok.
S ha így akartad - ezt
még meg kell mondanom -
sikerült a széllel szembe
piros tulipánt festetned velem.
Meg hogy sajnálod a közhelyeim.
Ha így akartad: hát sikerült.
Böködj csak tovább, mint bottal
sekély vízi medúzát.
Kérlek.
És nézd a kifolyó tintavérem.
(tudom, az a tintahalnak van, de én egy tintavérrel működő medúza vagyok. papírokra csorog a vérem.)
--------------------------
És hogy el ne felejtsem
mégegyszer
nyomatékosan, messzemenőkig
megköszönni
teljes szívből (aztán megszökni)
hogy ezer
új gyöngyöt gyújtasz
kis füzetembe
hitvány meséim közé
és alszik az erődben az új tüzér
s az erdőben az ezer
mohaszusszanás.
és tudd, hozzáértél, és eltűnt a gömbvarázs:
fel-, el- és megrepedt.
Szétpukkadt a
szappanbuborék.
Csak cseresznyemag maradt
még egy pár marék
- lerágott csonthéj,
csontéjbe-fordulás.
Magsötét.
Mindent cseppbe zár.
Fekete-fehér bazár:
a szívkacatjaink végkiárusítása.
Tessék, tedd el ezt is, ezt is.
És mindent köszönök.
És most megszökök.
(Tudom, ez se frappáns,
és nem is édes, mint egy frappé,
vagy akár egy parfé
- mert már magyarosodva
így írható -
hát ennyi a végszó. )
-------------------------
De mindent eleresztek
a fülem mellett.
(integetnek a csapocskák,
s a kalapácsok, na meg
a dobhártya. )
Kijátszott pikk ász kártya.
Ebéd
Gőzáram simít a szobába
a tányérból - aranysárga
forró leves.
fehérek, sárgák, zöldek,
krumplik, répák.
a kelbimbó bimbajában
a rétegek között
az Isten
s nemsokára én is ott leszek
- egymásban leszünk
én és a rétegek
az ebéd emléke
rajta anyám kézjegye
- még mindig, még mindig etet.
Lidérc
lidérc: lápon kékes lánggal égő gáz
Monka: lápi manóka, saját képzeletbeli lápom saját képzeletbeli humanoid faja
Lápon lóg a lidérc lába
belé bújt az éjszakába
libb a lángja, lebb a tánca
lobb a kék ruhája ránca
illa lángja haló fénnyel
liláll át a messzeségen
Hét göcsörtös ujjú Monka
törzsi táncba körbe ropja
Hét a csúcsos gomba-kalpag
hétszer két a csizma sarka
tizennégy kis csillag villog
hét monkának arca csillog
Holdra kél a vidám ének
de a lidérc, hogyha éled
furfangosabb mint a Hold:
úgy eltűnik: nem is volt!
valami kék, valami kölcsön
homlokom súlyos
ráncában cipellek,
mint ősi terhet
ahogy levélerek
nyomódnak a sárba,
úgy égtél aurámba -
mintának, göcsörtnek,
dísznek, emléknek,
mert megígérted;
ígértél Napot,
tüzet, parazsat,
kaptam darazsat,
márványt, mézet,
itt elcsúsztam,
amott beleragadtam
s mint katicabogarat,
kerék alá tettél,
onnan is kivettél
s csak az múlhatatlan,
csak egy, mi megmarad:
az emlék a bőr alatt
Hangulat-zárvány
Sok színes vigyorgó maszk között
zsivajba forduló nyekergő keringő
hintalovak dísze, stukkók nyúlt árnya
folyik szemembe, fülembe ólom
fejem ágyúba töltve,
összefolyt vízfesték az elkoszolt lapon,
csupán ez vagyok
ezer apró napocska vére siklik
szerteszét sikoltva az űr neszét
orrlikamba,
s visszaömlik minden ajkamról
államra s onnan tovább csorogva:
sárgarézszobor vagyok
élve öntenek, élve öntöm magam,
mert haragvó víz-szemedbe,
só-szemedbe, sav-szemedbe
tűntem messze el, mert melegágy
vagyok, fészke szétfutó mérgezésnek,
mert nem tűrök, mert nem hallgatok. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
