Fátyol:
Sebaj! Jól vagyok
Jól vagyok kösz. Örülök,
hogy nem kérdezted...
éppen körmöt köszörülök
élesre, meg-meg csiszolom,
hogy megcsillanjon rajta a fény...
tudod, ez is valamiféle vélemény,
azokról kik körmeik helyett
szedett-vedett glóriával
magukat fényezik folyton.
Én pedig jól vagyok,
fájdalmam néma döbbenetté fojtom
fent a magasságos könyvelő,
és oldalán az égi jegyző
tudja rég : én csak mint mezei köny-nyelő
feszítem húrrá az ideget.
Te tudatos-ostoba vérengző
fogaid mélyeszted húsomba vájva,
de én várok. Míg szakadár mérged
erőmmé válik, s majd éles körmeimmel
veszlek célba téged,
te nyomomban lihegő, örökös árnyék.
Míg én lélegzet visszafojtva várom
a pillanatot, te önmagad lököd
égető pokolra lélek nélkül,
fényes üstökös helyett, szánalmasan
égő üstököd porba hull.
És én csak arrább rúgom, mint valami
túlérett tököt.
Jól vagyok kösz. Látod, hátam egyenes,
kardvirágot nyeltem, bár te karóba húztál
s most szirmaim mosolyogva bontják
önmagam. Általad ásott síromon
kék nefelejcs virít, széttapostál mint hernyót,
de már pillangóként repülök szárnyamon.
S csak kiszáradt kóróként maradtál,
belédobva egy gödörbe
s én rózsaként születtem újjá
tüskéket köszörülve.
Felélesztve
Mint egy utolsó, halk sóhaj
úgy repültem el.
Mit ismertem addig, elhagyva
mindent. Az ismeretlenen is túl,
át a sötétségen, vacogva.
Félelemtől reszketve kértem:
Ne még! Ne még ezt velem!
Maradni vágytam,
de magával ragadott könyörtelen,
s a csend rám borult.
Lebegtem. Levegőt!
De tüdőm összetapadt.
Csak én éreztem, s velem a mindenség
döbbent magányomat.
Ne még! Ne még ezt velem!
Szabadulni vágytam,
de fogva tartott könyörtelenül
s a sötétség rám borult.
Majd mozdult a tér,
zajra rezdültem.
Tompa szívverés, messze túl
valahol áthatolt
Látni vágytam a fényt,
de a vérszínű sötétség
körben rám hajolt.
S jött a kín, s a fájdalom,
s nem vágytam már,
csak megszűnni
örökre. De számomra nem maradt már
semmi irgalom.
A hideg, mint a tőr metszett belém.
Kezek ragadtak meg hirtelen,
s tűszúrásként támadt a fény
Felrémlett: a mindenség leszámolt velem.
Menekülni vágytam,
de csak ordítani tudtam én,
s torkomból tört fel akkor
a bennem maradt remény.
Vakon kerestem valamit,
mi bíztatás lehet,
s megéreztem akkor,
két ölelő kezet.
Nem érdekelt már, hogy kitaszított lettem
Nem érdekelt akkor, hogy oly távoli már
régi otthonom, hol élt a lelkem.
Nem voltam már többé oly elhagyatott,
újszülöttként anyám csendben karján ringatott.
Kösz, jól vagyok
Kösz, most jól vagyok
Képen törölt egy vicsorból virágzó mosoly,
vagy mosolyból rothadó vicsor?
A felmosó vödörrel az udvarra öntöttem magam
bent két élő halott haldoklott véremet szürcsölve
kínomban, mert erre nem volt már szavam
újra és újra felmostam magam röhögve
De ha már kérded: Kösz, jól vagyok.
Kösz, most jól vagyok
Halott anyámat megláttam egy cipősarokban
Sírástól cseppenő orrom a lelkembe töröltem,
s, hogy képes voltam elszaladni
csak annak örültem
de fekete varjak telepedtek rám
én dühödten a szennyesnek estem
de orromtól koszos lelkemből csak károgtak a varjak:
.."Régi rongyát mossa, mossa -"
De ha már kérded: kösz jól vagyok.
Kösz, most jól vagyok
Ma vendégségben voltam nálam
azt hiszem jól elbeszélgettünk
egymás mellett. Én nem értem őt, hogy miért nem ért engem
Csak félrenéztem, ha a lelkembe akartam látni
de kikandikált a saras, kukacos végzetem
Csak bárgyún pislogtam az engem vallató fénybe
S kábán dúdoltam a Stranger in the night-t,
Hisz én is idegen vagyok az éjszakámban
S ha már megkérdeztem, unottan feleltem
I’m well, thank’s
Végül ennyiben maradtunk mi, velem.
Számvetés
Hátamon húzom az örökös éjt
Jeges forrósága nyakamra sújt
A hajnalban keresem a felkelő reményt
Mézes, csalfa játék, csak ígér a múlt
Léptem a holnapra visz, átszeli az ébredő fényt
Huhogó bagolyénemnek a hajnallal bealkonyult.
A dac bágyadtan kapar a nyaki artérián
Lehunyom reggelem , fáradt a gondolat
csillagtalan csillogás az égi galérián
Jéggé fagyva, remegve olvadok
álomtalan álomba, -csak a zuhanás maradt-
vacogva félve a holnapot
nincs felkelő nap, csak éjre vicsorító új vallató fény
ha felébredtél, nincs már csendes éji remény
Tegnap még bíztam a mában
Csak loholok álmaim nyomában
Egy pohár tiszta víz, annyi sincs
a savas, maró gúny táborában
Maszatos ujjak ragadták előlem
Szomjúzom. Forrásom az őszinte gondolat
Riadt, konok gyermeket csináltok belőlem
De én legalább megpróbáltam. Csak ez maradt.
Nevetséges cirkusz már minden
Akrobaták, porondmesterek, bohócok,
Illuzionisták, csak már néző nincsen.
a gondolatok szemétre való koloncok,
s csak nézem, állok egyedül,
a kezembe nyomott kukoricával
vállamon az apró retikül
megtömve a megmaradt igaz világgal.
Az irodában az üvegablak mögül
rezignált szemek,
benne üres tekintetek
s alatta a száj monoton
közli könyörtelenül
Egy csupasz akta lettem,
A rendszer rendezett
Csak villogok mint kurzor,
mikor bitekké felezett
egy számítógép monitoron.
S már könnyem törne, de nem
A rendszeristennel szemben
nincs bennem alázat.
A sok kábult bábnak, de nem nekem!
De nincs irgalom.
Rab vagy te is, csitítsd a lázad
Felettünk a globál birodalom.
Ne háborodj meg ember!
Köss sátáni üzletet
az embertelen villogó jelennel.
Hát újra itt az éj, s álmom nem felel
Csatát vívok nap, mint nap
összekötözött, vérző kezekkel
Az estből lüktető dél, mi nekem virrad,
szaggat törvényt felettem. Vértelen erekkel
táplálja elméjét a jelen
s cseppenként gyűjtve maszatos pohárba
a tiszta forrást. Ez maradt nekem,
s csak vetem magam tovább éltem fojtó porába
Még gyerekként mértem magam a végtelennel.
éreztem a ropogós tisztát, a való üdét
Őszintén ébredve frissen az akkori jelennel
nem kerestem senki érdemét.
Nem márványerezet hálózta hidegen...
Vérpiros boldogsággal osztoztam az éggel
a felém nyújtott emberi szíveken.
Egynek gondoltam magam a tiszta mindenséggel.
Éreztem már gyermekem terhét
szívem alatt. S van-e tisztább annál?
Láttam szemében benne az öröklét,
s titokzatosabb a halálnál,
az örök szent ígéret:
Értelme a hiábavaló létnek.
Álmaim, reményeim elvesztve
önmagam újjáéledve születtem
mindenem gyermekeimbe feledve,
minden percben, mikor jelenükben fürödtem.
A reményvesztett nem én vagyok
Húzom magam át az életen
Arculcsapásként vágnak rám a holnapok,
de igazgyöngyöket adott az ég nekem
A világ keresi, védi, biztosítja magát
falakkal, aktákkal, beléd ültetett műanyaglapokkal
Csak keresi mindenben törvénye igazát,
de gyermekeimnek tartozik majd elszámolni
az ügyirattá degradált holnapokkal.
S én akkor már egy nagy birtokon:
Köröttem lovak, kutyák, s unokák
Elásva mélyre, az örök feledésbe
csak táncolok majd a koszos tegnapon.
A napfelkeltét frissen fejt tejjel várom,
s szénaillatú széllel érkezik a reggel.
Visszatér majd minden meg nem álmodott álmom,
hogy dolgavégezetten szálljak majd el a fehér fellegekkel. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
