Debreczeni Tibor:
V. szonett
Egy este mikor a szürkületben
Köd fedte a zihált hegyeket,
Egy mosoly annyi sem,
Kucorgott átkozott szívemen.
Becsukták az ajtót.
Se fény, se hang
Csak kutyavonyítás
Szellemképeken,
S merész álom
Sötét lelkemen.
Meztelenül feküdt,
Egy elfelejtett szerelem
Mellém bújt,
S megcsaltam a kedvesem.
Ugye fáj
Megy a négy szekér
Tengelyig a sárban,
Zuhogó esőárban,
Mögöttük a falu felé
Emberek menetelnek,
Odalent, valakit
Biztos eltemetnek.
Megy a négy szekér,
Tengelyig a sárban,
Szívet verő méla csikorgással
Nyomukban vihog és lázít a bűntudat,
Kézen fogva járják az átkozott utat.
Megy a négy szekér
Tengelyig a sárban,
Sötét fekete világgal,
- Ugye fáj -
Kérdezem cserepes szájjal,
Mert harcolni nem lehet a rút halállal.
Ugye fáj, ugye fáj?
Kérdeznek véres pocsolyák
Megy a négy szekér
Tengelyig a sárban
Ugye fáj, ugye fáj?
Üvöltenek véres pocsolyák,
Hisz mi megmaradt:
Gyászoló siralom,
Piciny vöröslő
Kínzó sírhalom
Megy a négy szekér,
Előtte már sárhalom.
Ugye fáj, ugye fáj,
Hisz magam vagyok a fájdalom.
Reggel
A föld meggörbült a látóhatáron,
S a Nap, mint kelő Isten, izzó fényben
Tündökölt.
Az emberek Üszkös férge gyanánt,
Mocorogtak, meg-megálltak és indultak tovább,
S ki az, ki tudja hová?
Engem a Mester utcában ért a reggel,
Álmot vittem nagy teherrel, az emberekkel.
S láttam, alszanak a fák, és a kenyérbolt
Álmos két szemével kacsintott felém,
De belül üres volt, csupa hallgatás.
Nagy fehér tejesember ládát ráncigált.
Mellette szundító rendőr állt,
Meredt szemével nézett valamerre messze.
Biztos látott szivárványt, hangos égi esőt.
És az otthonról ordibált.
Igen ez az de messze van, már azaz otthon.
Egész nap dolgozom, míg újra hazatérhetek.
De otthon üres a szoba, üres az ágy…
Üres, mint a reggel!
Pedig jócskán este van.
Így megyek, s léptem megannyi szívdobbanás
- éhes vagyok ennem is kéne már -
De zárva van minden,
És a pék még mellettem áll,
Szuszogva didergőn,
Mint szarvas a hegyi etetőn.
Ó kedves, hallod még a zenét,
Mit a tücskök ciripelnek.
S hallod szavam?
Nézd, megannyi roskatag öreg
Tolakszik a poros úton,
Vágóhídi borjak mészárlás előtt,
Nem tudják, mi lesz velük,
Csak rohannak, rohannak a többiek után.
Meg kéne állni! De nem lehet.
- Figyelsz rám, drága kedves
Csak most mosolyognál
Hogy könnyebb legyen a reggel,
Könnyebb a rideg ébredés
Hallasz? Szólj már rám!
Nehéz a hajnal, nehezebb, mint tegnap.
Bármikor.
S oly soká találkozunk még…
Így vagyok hát, csupa álom vétkemen.
Futnék, de tarkómon lihegnek,
Kéjes sikollyal vad némberek.
Hogy miért nem kiáltok a világnak,
Hisz míg vagyunk, küzdünk mind,
A forró kegyetlen halállal.
Szerelmes levél helyett
Ordítanak, és mesélnek
Kusza, álmos tünemények,
S a tavasz nem zengi túl,
Nem felejti a múlt
Árnyékok bús hadát,
Az ősz liliomillatát.
Idesodródott, akár a magány,
Kusza fecsegés a lelked,
Lelkem, s nem nézi, ki élő, ki holt.
- Szinte már egyremegy -
Gyötrelmes és gyönyörű:
Ahogy álltál egyedül, együgyű
Halk szavaddal suttogtad
- Szeretlek - s lettél hatalmasabb
Mint roskadt ég fejünk felett,
Feletted, s kezedbe tévedt megtört kezem.
Hisz a tolvaj sem latolgat,
Kit hogyan lop meg.
A szegény, az árva, oly mindegy,
Nem érzi, fáj-e odabent
A barna fürt, gyöngyszemű arc.
Így hittem akkor, mikor megloptalak,
De alulmaradt szívem
Bódult szerelmeddel,
S míg elcsentem tőled,
Rab madár lettem,
A magamé, a Tiedé
A szendergő buja kéj
Tüskés ágai között.
Megölelsz, s mintha mosolyognál,
Úgy sírsz miattam.
Bezzeg én megfojtalak.
S közben tüzes az éj,
Tüzes a nappal.
De ha te így szeretsz,
Én úgy szeretlek.
Rajtad függ csillogó tekintetem.
Mikor bebújsz az ágyba,
Vagy fürdesz a félhomályban.
És sétálsz széles utakon;
Én ott leszek, kitárt karommal,
Vérző, méla kínhallommal.
Hisz csak álom ez a való,
Merész tündöklés.
S már hervad a rózsa,
Olvad a szív,
Szíved szerelme, örökre hív. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
