Artinci:
A dal halála
voltál te s én voltam külön
üldögéltünk egy-egy kövön
jött a tél és odafagytam
nem ismertél és nem bántam
tavasszal nyílt az orgona
kiengedett lelkem fagya
madarakkal énekeltem
te is meghallottad versem
megtetszett neked a dalom
melybe mindig szívem adom
elhitetted megszerettél
csábítottál hízelegtél
együtt kezdtünk énekelni
dalunkba szívünket szőni
eljött a nyár izzó napja
szerelmemet fölgyújtotta
mikor gazdagon lobogott
a te szíved kacsintgatott
azonnal egy másik felé
szószirmot szórsz lába elé
engem félretettél nyomban
várjak csöndben egy sarokban
üljek le egy szürke kőre
s hogyha szerelmet kapsz tőle
elfeledjelek örökre
nem kellek már én ökörke
ülhetek tovább a kövön
s ha a tél hidege megjön
ismét oda is fagyhatok
hisz oly keveset adhatok
néhány közös dal emléke
lelkem lobogó szerelme
s a te hűvös búcsúcsókod
merülhet csak feledésbe
melytől a vers meghalt bennem
s én is követem a versem
és most forró kövön ülök
fájdalomtól megkövülök
Giccs
csend tépi széjjel a sikolyt
néma szemed máris kiolt
belőlem minden kő-mosolyt
szívemből minden életet
ereimből a véremet
égeti ki tekinteted
pupillád lángol feketén
hazugságaid tengerén
szerelmed kész ponyvaregény
mesédbe én halhatatlan
mint kérész csöndesen gyorsan
nászunk közben belefúltam
Végül
Egy perc,
E g y szív, e g y d o b-
b a n á s é s v é g e. U t o l s ó
sóhajod – máris? S a gondolat –
megérte? Még nem is éltél – vitatkozol.
A végső pillanatban. Boldognak
l e n n i – ó, m i k o r ?
Nem é r t e m rá
m a g a
m r
a.
Földi pokol
Az ég dörög
A kín röhög
Merő sötétség a város
A szél süvölt
Az én üvölt
Velem a semmi határos
Felhő szakad
Folyó dagad
Lelkemet elönti a sár
A genny fakad
Romon szalad
Életet s házat visz az ár
Megint esik
Hollók lesik
Elöntött földön a dögöt
Nem feledik
Hírül viszik
Látják bennünk az ördögöt
Egy vallomás
még el sem mégy,
be sem húzod a kaput magad után,
s én máris reszketve azt várom,
mikor, s vajon eljössz-e újra.
eszelős vágyak futkosnak bennem
össze-vissza, fölkorbácsolva,
meg-nem-szelidítve, át-nem-ölelve,
beteljesületlen…
amikor elmégy.
alig győzöm suttogni magamnak
a „másra gondolj…” versemet.
csak részleteket,
ahogy tebelőled is csak azokat kapok.
heti egy-két óra,
(ha kettő, az már nagy ajándék!)
napi egy jópofa mondat a neten,
s ahogy megszokássá szelídül benned az érzés,
néha már az is elmarad…
és belőled nekem mi marad?
mondd, akarod-e még,
hogy el ne hagyjalak?
nem bántani akarlak, kedves…
nekem sokkal jobban fáj a könnyed,
mint bármikor a magaméi..
arcod ráncai is szívembe égnek,
űzött-vad tekinted
(mely egy másik életből ránk maradt)
lelkemen üt hetente léket,
s hogyha mosolyod,
és léted ráncaiból
karjaimban kisimul csak egy is,
boldog lehetek,
lám, nem hiába éltem.
és mégis
fogvacogva reszket bennem a félelem,
ahogy az életed távolít tőlem,
s érzem,
szélben szálló porként tűnik semmibe
minden
távoli, ködös reményem,
hogy élet lehet veled a létem,
s ha jelened nem,
talán jövőd még lehetek…
de mégsem…
Szeged, 2005. július 20.
Csendben
mint a medve,
most én is
barlang-szobám mélyére bújok
a sötétbe,
ahol senkit se látok,
s talán én sem látszom.
szivárvány-lelkem végleg elmúlt a fényben,
csak borús éj maradt bennem sötéten.
még mindig a döbbenet csendje fojtogat
rajtam kígyóként tekeregve,
mind jobban szorítva nyakamat,
s a tűzgolyóként bennem égő fájdalmat
a szavakkal együtt magamba zárja –
elégni,
míg szívem is csak kesernyés,
füstízű, fekete hamuvá lesz,
hogy ne fájhass te sem többé
nekem, kedves.
nincs bennem gyűlölet, sem harag.
ahhoz kellene némi indulat,
de én csak néma csönd vagyok,
síri, salakszagú sejthalom,
melyből minden ellobbant
a feleslegesség tisztító-tüzén.
nem is tudom, hogyhogy élek én,
s meddig – így lelketlen, kormos-feketén,
érezve, innen nincs már semerre se’?
nyelne el egészen a pokol feneke,
s hajítanának rothadón gödörbe…
tán lenne ennek az egésznek valami haszna,
ha néhány féreg hullámból még jóllakhatna.
Szeged, 2005. augusztus 13.
Kiútban
…Ki útban van, az előbb-utóbb jó útra lel…
éjsötétek a kopár hegyek,
melyeken túl vár a nyugalom,
nem tudom, hogy fel hogyan megyek,
ha nincs, miben megkapaszkodom.
vonszolódom csendben fölfelé
kiúttalan talán-utamon,
fényt a hold sem hint lábam elé,
felhők fedik arcát zokogón.
nyes-vág-farag a sok sziklaél,
némelyiken fönn is akadok,
kezem-lábam máris csupa vér,
és a csúcstól még messze vagyok.
csak túljutni! csak minél elébb!
ahogy erőm, reményem is fogy.
nincs más, csak a hullámzó sötét
táj, s a lelkem már csak háborog.
útban vagyok magamnak régen,
értelmet már nem is keresek…
csöpp békességre vágyom éppen,
vesszen a túl, s én a csönd legyek.
nem tudom, túljutok-e énem
valaha-volt holt vágytengerén…
meddig fest köveket a vérem,
átérek-e az éj sötétjén?
végtelen alagút legvégén
keresem utolsó utamat.
sebekben elvérző lelkemért
suttogom el végső imámat.
magamban, se kívül nem látom
egyetlen sugarát a fénynek,
utolsó erőmmel vonszolom
fel vérlucskos lelkem a hegynek.
van-e túl? s elérem valaha?
vár még rám isteni kegyelem?
jó lenne a semmi nyugalma…
jöjj halál, ha benned meglelem!
Szeged, 2005. augusztus 18.
Már megint
már megint
igaztalan vádak
sor-nyilai
űznek-sodornak
egyre távolabb az emberek
farkashadától
ki
ki ebből a látszatvilágból
hol hazug jelmezek
hang-özönétől
néma az igaz
szív
s elcsitul a szeretet szava
keresztre feszül
a hit
a jóságban
már megint
jobb
ha maradok
magam |
AJÁNLOM AZ OLDALT
