fényesi:
A Világ, meg egy nap
Nem kell nekem a világ, csak
egy nap, amikor megbújik bennem
a szeretet, mint tétova tavasszal a mag,
megfogan, mint nem várt gyermek anyja
ölében, oly esetlen, de megesve.
Város
Fáradt kéregként hámlik
Utcára az ember.
Táskájában otthoni meleget
szel pár kenyér, nemrég még
egy volt az egész. Akinek van.
Vidámkodó vétkesként rögzülnek
a léptek, ma minden, minden
annyira szép lesz.
Imbolygó akaratként lép
láb alá a lépcső, éveket
nyikorog a vaslemez,
fémlelkével mordul önmagában
a motor, arra, kinek hitére rozsdás
árnyékot vet a szerencse.
Botló-botladozó képekből,
cseperedő fényszilánkokból
kévébe kötődik egy-egy lámpa,
csatornával egyesül a bűz,
kartonfalak mögött koldus
számlál, ma minden,
minden sikerül.
Hamis évek gönceivel pompázik
az ostoba remény, mosolyt
ölt magára a fájdalom, beteg
ágyakra imaként omlik a szenvedés.
Gyermekszemekből jósol a jelen,
a múlt megtörtént, a jövő várhat.
Sarkokból keskeny mosoly
merészkedik, milliárdnyi ember
szorít magához egy percet,
már nem, ma sem vár csodákat.
Jutalomjáték
Kényes helyzeteink fentről
figyelik a vigyázók, s olykor
szemeikből gyöngy-könny hull
lábaink elé, melyeket oktalan, s
hirtelen széttaposunk, cipők sarkaival
még apró krátereket is nyomva,
aztán csak nézzük, hogy gombák
kalapjaiként mint éled egy új
világ párás erdők remegésében.
Csodátlan időket élünk.
Távoli vizek partjairól elindult valamikor
egy szál deszkába belevésve, s egyedüli
jussunként nekünk szánva egy
végső jelzés, hogy velünk is
egy volt a világ egykor, nekünk
is léptünk felé hullt a gyümölcs,
hittük tán azt is, hogy értünk kelt
egy lélek át azon a csak számunkra
ismert viharon, ami bennük zúg,
s erejével más fel nem ér, csak a
gyermekkacaj hangosabb annál,
valami ősi muzsika, vagy a hajszálak
surrogása, ahogy vöröslő arcunkhoz
loptuk az első csókot, vagy a hatalmas
mélységre ébredés, szégyenlős öltözködésünk
az első nászban. Későbbre tervezzük az időt,
s tologatjuk életünk darabjait, egy nagy
játékmezőn szerepeket gondolunk ki, már
magunk sem tudva olykor a súgó helyét
összezavart lelkünkben. Föld vagy Ég küldötte ő?
Eltévelygünk sokszor. Csak három percet remélek!
Egy kérést megadni, egy kezet megfogni,
egy titkot elmondani. Valakiért, valakiét, valakinek.
Csillag és hajnal
Mennyi szavunk, s vele álmunk,
hittel kalandozó gondolatunk
csorbul az idő harapásában!
Lehozott csillagok kívánkoznak
észrevétlenné válni, silány másolattá
vetkőztetjük gála-lelkünk, koldus gúnyánk
újra rajtunk lóg. S a karjaink, jaj barátaim,
a karjaink csonttá válnak! Már nem harcolnak
időtlen, szerelmi jelekkel, nem fűznek rejtelmes,
réveteg kalárist ölek köré, s könnyel áldozunk, ha
gyermekujjak követik fehérre fakult kézfejünkön
a megtett utat. Mennyi fogadalmunk tűnik már
megbúvó patakmedri üres csigaháznak! Játszi
díszlet, emlékszilánk Történetünk kövéről, mit
jövőbeli régész forgatgat, s behajít a többi millió
közé, ha egyszer ránk talál. Értéktelen, és mégis!
Örülj kedves, ha nem is vagyok csillaghozó!
Örülj, ha gúnyám ki-kivillan kényes leplem
alól, karom is gyengül, s fogadalmat sem
rakok paloták lépcsőire, csak közelebb vonom
a székem egy kis kályha mellé, hallgatom,
ahogy beköszönnek jó szomszédok házunk
ablakán, nézem, ahogy rejtelmeket formál
az ég, míg hajnallal megpihen a szeretet vágya.
Szuk hujjum mijja
A lány elhitte neki, hogy azt a felhőt már látta gyermekkorában, ami pont most lebeg el a fejük felett, mint annak idején a vattacukrot felkapó hirtelen szél a vásárban. Egy nagy fűzfa alatt feküdtek. A fiúnak mindent elhitt. Elhitte, amikor egy letépett fűszállal keresztet rajzolt, és aztán belecsókolt vanília szagú tenyerébe, mondván, hogy ezáltal örökre együtt lesznek, amíg a világ világ meg egy nap. Szerette, amikor reggelente eljött érte az ablakuk alá, és ujjaival beleóvakodta a poros ablakpárkányra nevük kezdőbetűit, és szerette, hogy azokat anyja sohasem tette szóvá. Hagyta azt is, hogy hajába sárga festékkel pöttyöket rajzoljon, mert az megvédi még a pincében lakozó Rossz ellen is. Amikor már kamasz fejjel először lemerészkedtek a pince lépcsőin, és szorosan a fiú mögött haladva lépegetett annak hitetett magabiztosságában, úgy érezte, hogy bárcsak sohasem lenne vége ennek a lépcsősornak, és évekig tartana az út, csak érezhesse az együvétartozás ilyen romlatlan ízét.
A sárgapöttyös korban még csak hét évesek. Édesanyjának nem sikerült maradéktalanul kimosnia hajából a festéket, így hosszú hetekig foltos hiénának csúfolták a szomszéd ház Szalai ikrei, amíg a fiúnak el nem sírta magát egyszer, aki aztán egy alkalommal egy nagy maroknyi svábbogarat szórt az ikrek zsíroskenyerére. Ez egy sorsfordító volt kapcsolatukban, de erre a lány csak húsz évvel később eszmélt rá, amikor az állatkert bogárházába látogatott el, és babonázva nézte a bogarak szapora futkosását az üvegfalon túlról. Akkortól már természetesnek vette, hogy az Ő hangján szól a Szó, a Dal, az Ő szeméből szebb a Világ. Egyetemista korában olvasott egy kínai bölcselőtől valami kis gyűjteményt. A Szép Tőled szép, a Csúnya csak Árnyék. Pedig gonosz is volt a fiúval. Egyszer széttépte az olvasás füzetét. Véletlenül, de kíváncsi volt a fiú villámló szemeire, és azt mondta, szándékos volt. Szíve dobbanására angyalok szárnysuhogása felelt. A fiú összeszedte a földön elterülő lapokat, az egyik fél aljára odaírta a dátumot, és gondosan összehajtogatta. A fiú otthon nagyon kikapott. Nem érzett semmi megbánást. Arra gondolt, Isten majd elnézi neki, ha gyerekeket szül a fiúnak, akik majd szép kerek betűket írnak az olvasófüzetjeikbe annak idején. Gyereket akart szülni a fiúnak, mert édesanyjától hallotta, hogy akkor már ő felnőtt lesz, és főzhet a családjára. Felnőtt akart lenni. A fiúval bátortalan kísérletet is elkövettek, amikor maguk mellett leengedett kézzel feküdtek egy roggyant rugózatú heverőn a fiú nagybátyjának ócska faházában, és idegenül dideregtek egy ismeretlen érzés béklyójában, szertedobált ruháik oltárán. Nem néztek egymásra, valahol egy kutya ugatott, bogarak motoszkáltak a sarkok nyirkosságában, bánatos szemű szentek mosolyogtak rájuk egy hitből épített trónusról. A fiúnak megengedte azt is, hogy kezével meghallgassa a szíve dobbanását. A horzsolt kézfej aprókat remegett minden rezdülésére. Akkor azt mondta a fiú, hogy madarat érzett, amint vergődik aranyketrece mélyén. Akkor ez nagyon tetszett neki, és hosszan bámészkodott az állatkereskedés előtt. Elképzelte, hogy egy kalitka van a bőre alatt, benne csillogó szemű madárral. Egy ideig napraforgómagot evett héjastul, mert nem akarta, hogy éhen haljon az ő madara. Amikor a fiú katonának ment, elsétáltak a Ligetbe, és természetesnek vette, hogy a fiú megcsókolja. Azért megkérdezte, hogy miért. Mintha magától kérdezte volna. Miért éltem idáig, ha nem ő? Mit akarok az élettől, ha nem az ő fogait éreznem a számon, ahogy marcangol, és egy lesz velem, mint fogyó Holddal a haldokló félelem. Félelem a hitetlenség időszakától, a vértelen ajkaktól, amikor majd nem szeret már. Pedig a fiú még nem mondta, hogy szereti. Nem is volt biztos benne, hogy szeretné hallani. Amit nem hall a szív, nem érezhet a lélek. Ne mondd ki! Csak ki ne mondd, kérlek! Öléhez húzta a fiút, és hagyta. Egyszer együtt ugrottak be a vízbe. Fogták egymás kezét, és a víz alatt akkor magához húzta a fiú. Szájával nyakához ért, és belefújt a fülébe.
Sokáig hordta az anyjától elkért kendőt. Magának akarta csak azt a részt. Nem akart osztozni. Nem akarta megfosztani magát a kérdő pillantások látásának gyomorémelyítő érzésétől. Szenvedett, ha fürdés közben véletlenül víz cseppent rá. Titkos bélyeg volt ez. Amikor szeretkeznek, a fiú mindig odacsókol. Ő meg szétolvadt képekkel agyában, visszafogott lélegzettel várja a élet hangját, mint bálványa előtt térdeplő pogány asszony.
Amikor meg azt hitték, már mindent ismernek a világból az óceán ízén kívül, akkor meg fogtak egy tucat hernyót, és ujjuk hegyén egyensúlyozva hasuk fölé emelték, hogy onnan leejtve nézzék, ahogy fekete fejüket emelgetve tapogatóznak az apró pihéken bukdácsolva. A fiú egyszer azt mondta, hogy az óceán ízét csak az érezheti, aki már ismeri a Nap szagát, amikor felüti korongját a háztetők felett, közvetlenül az eldőlt kémény mellett. Így egy hajnal már ott érte őket, ahogy egymáshoz dideregve a vékony pizsamákban várják a pillanatot. A fiú azt is mondta, hogy télen a legszebb a lány, amikor a sapkája alól kiszabadult apró fürtöket megáztatja a havazás, és a színe, mint a hínár a zavaros vízben. A lány meg egyre több fürtjét rángatta elő a sapkája alól, de a fiúnak akkor már nem tetszett. A Nap szagolása utáni héten, a fiú nagy titokzatosan egy fekete kartonnal borított befőttes üveget vitt magával rejtekhelyükre, a lépcsőforduló alatti tárolóba. Az üreg olyan alacsony volt, hogy térdük egymáshoz ütődött, és még felnőtt fejjel is - amikor nevetésüket visszafojtva egyszer bemerészkedtek a felfedezések templomába – elfogta őket valami nagy szívdobogás. CSAK MI VAGYUNK A VILÁG! Az üvegben az óceán íze volt. Először a fiú ivott belőle. Amikor elvette a szájától az üveget, egy csepp legördült az állán. A földre érve gyönggyé vált, és a lány lába elé gurult. A lány csak a fényt látta, ami a gyöngyből áradt felé. Végigsuhant csupasz lába szárán, és megpihent az ölén. Amikor a fia született, ez a kép volt előtte. Az ital mélyvörös, és édes volt. Nem mondta a fiúnak, hogy ez nem lehet az óceán. A fiú mondta ki helyette. Jól belegondolva a fiú sohasem hazudott neki. Másképp látott. Amikor első könyve megjelent, a fiú maga mellé húzta a kanapéra, és ott előtte írta a második oldalra: Szuk hujjum mijja. A fiú kopasz volt, és vastag szemüveget viselt, de amikor felemelte a tollat a papírról, szél támadt, meglebbentek a függönyök, apró kacajok hallatszottak a távolból, és újra érezte, hogy van egy nagy titkuk, mint negyven évvel azelőtt. A bortól, amit a fiú a befőttes üvegben hozott, még reggel is fájt a feje. Szüleinek nem árulta be a fiút. Egyszer rajzolt egy virágot. Fekete volt, és a szirmaira apró, ezüst csillagokat festett. Akkor azt mondta, hogy az óceán ízéért cserébe, de magának rajzolta. Tudta, hogy emlékeznie kell majd valamire akkor is, ha rátör a bánat, fáj a lelke, vagy elfeledve érzi magát. Tudta, hogy a fiú ezt is megőrzi. Amikor tavaly meghalt a fiú, és rendezgette az íróasztalát, először csak mosolygott, majd sírt, végül leroskadt egy fotelba, és hangosan zokogni kezdett. Először életében. Megtalálta az ecsetet, amivel leopárdmintásra lett festve a haja, egy vastag fekete noteszből kiesett egy lap pár szál hajjal, amit akkor vágott le róla a fiú, amikor arra voltak kíváncsiak miért nem fáj az, ha levágják, előkerült egy levél, amit akkor küldött a fiúnak, amikor el akarta hagyni őt. A levélre a fiú egy zöld filctollal keresztbe ráírta: Szerámi irramejra. Ennek már utána kellett néznie. „Ahogy a szív érez” -ezt jelentette, de a fiú úgy mondta, hogy akkor is mondható, ha nem tudsz , mást már mondani, mert nincs rá szó, mert annyira szeretsz valakit, hogy érte átfutnád az óceánt (nem átúsznád, az nagyon könnyű!), vagy egyszerűen amikor elbúcsúztok, és mielőtt utolsót villantasz az olvasólámpáddal, mert jól tudod, hogy azt még várja a MÁSIK. Ballagására egy szál rózsát hozott a fiú. Csak őt látta. Ott állt az iskolakapunak támaszkodva, és megrendülve, a pillanat megismétlődhetetlenségének érzésétől, ott először a szülők előtt megcsókolták egymást. Ott hevert előtte ez a fénykép is. Nem is tudott róla. Egy ősszel, amikor már elmehettek egyedül is a közeli parkba, a fiú megkérte a kezét. A zsebéből apró dobozkát vett elő, és tágra nyílt szemmel nyújtotta a lány felé. A lány már látott ilyet egy filmben, amit a résnyire nyitott ajtón keresztül mezítláb állva nézett végig egy hideg téli estén. A filmbeli lány kinyitotta a dobozt, egy hangos kiáltással borult a gondosan fésült férfi nyakába. A lánynak ez nagyon nem tetszett akkor. Elképzelte magát a filmben, és megfogadta, hogy ő soha nem tesz ilyet. A műsorújságból kitépte a film ismertetőjét, amit a fiúnak is megmutatott aztán, amikor az meglátogatta, mivel erősen belázasodott a hűvös szobában való álldogálástól. A fiú akkor komolyan bólogatott a lány szavaihoz, és izgatottan harapdálta már a sokadik gyógy-cukorkát, amit ugyan a lánynak hozott, de elfelejtett átadni. A lány kibontotta az apró dobozt, ami üres volt. A fiú azt mondta, mindenét elhozta már a lánynak, amije csak volt. A lány akkor igent mondott. Hitt a fiúnak. Kinyitotta a dobozt. Látta magukat, ahogy a vízparton ülnek, miközben a lábukat apró halak csipkedik, érezte az első közös cigarettájuk ízét, ahogy Párizsban sétálnak a tömegben, és hiszik, hogy ők is idevalósiak, vagy ahogy nézik a távolt, ahol a szeretet lakik, ahová ők akkor már ismerik az utat.
A Nap azon az őszön valami nagyon szép volt. A lány - visszaemlékezve – ma már tudja, hogy miért. Ott ültek kedvenc padjukon az apró tó mellett. A fiú lassan simogatta a haját, a fény felé emelte, és hagyta, hogy ujjain koszorúkat fonjon, egybeolvadva a vízről visszaverődő sugarakkal. „ Találd meg a folyót!” Ezt mondta a fiú, és egy üveggolyót nyomott a kezébe. Mire felnézett, a fiú már az öreg platánok alatt szaladt. A lány tudta, hogy nem szabad utánamennie. Nem sokkal előtte halt meg a fiú édesapja. A fiú azt mondta, hogy a halál olyan lehet, mint amikor tévedésből egy másik ajtón próbálsz átmenni, de nincs mögötte semmi. Azt mondta, hogy egy tévedés a halál. Egyik késő este - pár nappal az Üveggolyó napja után- a fiú körmével megkarcolgatta a lány ablakát. A fiú mosolygott, és egy összetekert papírlapot nyomott a lány kezébe, azzal a kikötéssel, hogy csak másnap reggel nézheti meg. A fiú vidám volt, kicsi bánatomnak nevezte a lányt, és terveiről beszélt. Elmondta, hogy író lesz. Elmondta, hogy az életről fog írni, és egy könyvet csak a lánynak. Kezébe fogta a lány ujjait. A lány egy picit most nem hitt a fiúnak. Nem értette, hogy az életről mit lehet még írni, amit nem láttak még együtt. Neki az élet a fiú volt. így kis betűvel. A fiú azt mondta, hogy soha nem fogja leírni ezt a szót nagy betűkkel. Másnap reggel a lány kiteregette a rajzlapot az ágyára. Egy térkép volt, amit a fiú rajzolt. Rajta volt a házuk, a padlás, ahonnan a Napot szagolták, a pince,
a szobáik bejelölve, a park a tóval. Minden, ahol együtt voltak. A helyeket egy aranysárga vonal kötötte össze egy végtelen szalagot formázva. A lap tetején a felirat: Szuk hujjum mijja.
A lány mondogatta magában a szavakat. Elsőre is olyan ismerősnek tűnt, mintha ezerszer hallotta volna már. Minden hely alá volt valami írva. Elmorro tirra. Ez volt a dőlt kémény felirata. A lap alján apró betűkkel : a folyó. A fiú már ott ült a rejtekhelyükön. Csak nézett rá úgy, alig mosolyogva, mint akit valami rosszaságon érnek. ( Még idős korában is úgy tudott nézni.) Nem mondta szavakkal, de mindig elvárta, hogy a lány mondjon valamit az
írásairól. A lány most nem mondott semmit, csak magához húzta a fiú kezét, és arcával beletemetkezett. Amikorra felnézett, a pillangók leszálltak a harmattól terhes fűszálakra, hogy könnyű szárnyaikat próbálgassák a Fény felé, a vadak ott álltak az Erdő szélén, patáikkal aprókat dobbantgattak, százéves tézisek dőltek meg a Hitről, Szeretetről, az Életről, és a lány ott, először érezte, hogy ez jó. A fiú sírt. Tízévesek voltak akkor. A fiú aztán elmondta, hogy melyik felirat mit jelent. Sosem mondták ki, de csak akkor használták ezeket a szavakat, ha ketten voltak. A fiútól származott aztán az összes közös szavuk. A lány nem akart sosem kitalálni egy újabbat, a fiú meg nem is kérte. Tudták, hogy ez így jó. A lány egyszer megkérdezte, hogy a köszönömre miért nem talál valamit. A fiú azt mondta, hogy arra nem lesz. Késő éjjel lett, amikorra végzett az élőkre hagyott holmik rendezgetésével. Sarkig nyitotta az ablakot, és elnézett messze, a hegyek felé. Emlékezett arra is, hogy mikor gyűlölte először a fiút. A zsúfolt földalattin, amikor megcsapta az egész napos hordástól beizzadt ingek szaga, majdnem elájult. Háromhetes terhes volt. Gyűlölte a terhességét. Utálta a pillantásokat, szégyenkezett, hogy emberek állnak fel a helyükről, hogy ő leülhessen. Iszonyodva nézte a gondozáson megjelent kismamákat, ahogy hasukat simogatva cserélték ki a bőrtágító krémek neveit, szülészorvosok telefonszámait, borzadva nézte a kezelő ajtaját, ahová be kell mennie, és kitárulkoznia egy idegen helyzetnek. Gyűlölte a fiút ezért. A kislány csúnya volt, és vinnyogott, mint a kismacska gyermekkorukban, akit kimentettek a megáradt patakból. A lány idegenül vizsgálgatta. Mutatóujjával hozzáért a ráncos kézfejhez, kereste magát benne, kutatta, mint, aki múltjának egy darabját próbálja elhelyezni a jelenben. Amikor unokáját nézte először, ahogy nyitott szájáról „...lassan elindult, és formált alaktalant az álom”, majd lába piciket rándulva követte a történéseket, megértette, hogy ezt a képet kereste, amikor ő szült, ez az ő hiányzó láncszeme ehhez a villanáshoz, amit költők, és írók ezrei próbáltak már leírni, festők akartak megalkotni. Hiába.
A tél olyan hirtelen jött el, hogy a meleg őszön kint hagyott padokat kapkodva szedték össze a partról. Összekarolva sétáltak. A lány nem tudta elmondani a fiúnak, hogy megcsalta. Nem akarta elhinni, hogy csak vele lehet olyan, csak neki tud az lenni. Tiltakozott mindene. Más volt az érintés, rejtett a szó, idegen a kiáltás. Amikor magára maradt, sokáig fésülte a haját a hideg kőlapokon állva. Egy körömollóval aztán pöttyösre döfködte a finom bőrt a hasán, miközben egy szót ismételgetett egyre hangosabban, az egyetlen azóta is, amit ő tett hozzá a folyóhoz vezető úthoz: pernetro. Soha többé.
Egyszer a Vidámparkban eljátszották, hogy külön vannak. Egymástól pár méterre sétálgattak.
A lány a fültövénél érezte a fiú pillantását olyan erősen, hogy belefájdult a feje. Akkor is ezt érezte, amikor a fiú kórházba került egy utcai összeesés után. Még ott is viccelt. Látogatási időben egy női hálóinget dobott az ágy végébe, a paplan alá meg begyűrt egy másik, összehajtogatott takarót. Meg persze az a pillantás. A lány nagyon szerette a fiút. Azt szerette a legjobban benne, ahogy hallgatni tudott. Csak nézte a lányt, ahogy az beszél, majd kézfejével megsimogatta az arcát, vagy egy hajfürtjével kezdett játszadozni. A lány néha meg is bántódott, mert azt hitte, hogy nem is figyel rá.
A fiú azt mondta, hogy nem az a nagy dolog, ha elolvasol minden könyvet, hanem az, ha írsz egy olyat, amit mindenki elolvas. Az országúton hosszú kilométereken át nem találkoztak autóval. Hajnal volt. A lány apja vezetett, ők ketten meg a hátsó ülésen összebújva szuszogtak, mint két kutyakölyök. A lány felriadva álmából feltérdelt az ülésre, és nézte, ahogy kiszalad az út a kerekek alól. Egyszer csak a fiút érezte maga mellett. Válluk össze-összeütődött, és kacagva nyomták orrukat a párásodó üveghez. A fiú azt ígérte, hogy leheletével egyszer felolvaszt neki egy hógolyót, de csak akkor, ha ő tartja a kezében. Egy kora téli estén pedig, amikor már húsz éve együtt éltek, a fiú egy maroknyi havat hozott be az udvarról. Akkor jutott eszébe az ígéret. Tudták, hogy jó ez így. A lány ujjai között csöpögött a hólé, apró tócsákat hagyott a konyha padlóján, a lány pedig nézte a fiú arcát, ahogy kipiroslik az igyekezettől, érezte a fiú szájának az érintését a tenyerében, és kért, könyörgött az égieknek, hogy legyen, legyen még elég idejük szeretni.
A fiút, első könyvének megjelenése előtti estén, alig tudta visszafogni, hogy ne hívja a kiadót.
Vissza akarta mondani az egészet. Félt. Éjszaka térdeit felhúzva, nyitott szemmel virrasztott. Már az ébresztőóra csengése előtt felkelt. Megvágta magát borotválkozás közben, elrakta, majd újra elővette az előző este előkészített ruháit, rángatta a nyakkendőjét, végül fel sem vette. A felkért kritikus szépen beszélt. Azt mondta, hogy csak az olvassa el a fiú könyvét, aki nem fél a saját életét átértékelni. Aki nem szégyelli, ha sírni látják, aki képesnek érzi magát, hogy meglátogassa szülei sírját, és ott végre kimondja az eltitkolt szavakat. A fiút úgy kellett szinte kilökni a mikrofonhoz. Tágra nyílt szemmel csak nézte ezt a nagy felfordulást, aminek ő lett az okozója, még nem is sejtve, hogy könyvéből még két kiadást kell megjelentetni, és amikor Szentendrén sétálnak pár hónap múlva, egy nő - felismerve őt- odamegy hozzá, és könnybe lábadt szemmel csak annyit mond : köszönöm. A Vízkarcok a könyvhét sikere lett. A fiú belekarolt, és elszöktek a könyvbemutatóról. Az utcán söpörték már a lehullott faleveleket, apró porfelhők szabadultak fel a seprű alól. A fiú rágyújtott, és rámosolygott a lányra. Lassan kerülgették az avarból hordott kupacokat. Némelyik apró levélkét olykor felkapta a szél, és vitte-vitte magával. „ Tudom, mire gondolsz.” Egyszer megfogadták, hogy sohasem kérdezik meg a másiktól, hogy mire gondol. Ez nem sokkal azután történt, hogy a fiú azt mondta, találjanak ki álmokat. A lány egyszer azt álmodta, hogy egy kastély szobáit járja mezítelenül, maga után egy hosszú fehér leplet von a földön, ami nyomot húz az apró porban. A fiú elmondta, hogy álmában fehér lepel volt, a lány nyomában járt, mögöttük ezüstpor maradt, amiben apró tündérek hancúroztak, kacajukból jégcsengettyűk hangja támadt, ami körberepülte a Földet, de nem értette azok hangját rajtuk kívül senki más. A fiú azt is mondta, hogy nem akarja feleségül venni, mert hallotta az idősek beszélgetését, amikor az asszony sírva kifakadt a férjére, hogy egész fiatalságát rápazarolta. Ott álltak a villamosmegállóban, az asszony egy gyűrött zsebkendővel törölgette a szemfestéktől szürkére vált könnycseppeket az arcáról, a férje meg egy picit távolabb, szemlátomást zavartan toporgott, nem tudván mit kezdeni a helyzettel. A fiú kételkedett az összefüggésekben, így megkérte a lányt, hogy amikor úgy érzi, éppen a fiatalságát pazarolja, írja le, és egy vékony vonalas füzetet nyújtott át neki A lány nem írt bele semmit, ezért a fiú hosszú hetekig rendszeresen egy nagyítóval vizsgálgatta a lány szeplős arcát, kutatva a pazarlás nyomait. A lánynak tetszett a dolog. Egyszer apró ráncokat húzott a szeme köré fekete tussal, ami még nagyító nélkül is látszódott. A fiú eljátszotta, hogy nem veszi észre. „ Igen, úgy látom, nem öregszel ”- sóhajtotta. A lány akkor dühös lett, és megkarmolta a fiú arcát, amit rögtön aztán meg is bánt. Sírva törölgette a fiú vérző arcát, az meg belül nevetett, és nem szólt, hogy most nagyon tetszik neki a lány. Azokkal a festett ráncokkal, ott a szeme sarkában.
Sosem voltak távol egymástól igazán. Egyszerre lettek bárányhimlősök is. A fiú odaerőlködte ágyát az ablakhoz, reggelente meg egy papírlapra hatalmas számokkal felírta a hasán fellelt piros pöttyöket, és lemutatta a lánynak. A lány válaszként vagy az egyik fülét elvesztő elefántot, vagy a bánatos képű egeret mutatta fel attól függően, hogy rajta mennyi volt a mutatott számhoz képest. Nagyobb kövekből meg faágakból épített gáttal eltorlaszolták a vékony patak folyását, és elvezették egy, a földbe süllyesztett, kopott lábasból elképzelt tóhoz, ahonnan meg szandáljuk sarkával húzott mederben vissza a patakba. Pár nap után egy lakót fedeztek fel az edényben. Egy apró rák tapogatózott a hideg vízben, mint amikor először volt csend (... és az emberek körbeállták, és cipőjük orrával bökdösték némán. Ők is.)
Tudom, hogy tudod. Valahol most is megy egy vonat. Az a vonat megy most is, talán még olvasható a felirat, amit szégyenkezve hagytatok ott a temetésre igyekvő gyászolóknak, a nehéz szagú öregeknek, ahogy szájuk sarkában megáll, és messzire nézve lassan kicsúszik bütykös ujjaik közül az idő, mint meggyűrt újságlap.
A fiú egyszer azt mondta, hogy furcsa ez az egész. Talán mégis meg van írva minden előre, ahogy a nagyanyja hajtogatta, miközben gyúrta a kenyértésztát a megsárgult teknőben. Hirtelen szembefordult a lánnyal. „ Ki írta meg?” Egy tavaszi napon bementek a templomba. Valami volt ott. A fiúnak egy picit ágaskodnia kellett, hogy elérje a cirádás kilincset. Keresték őt.
A fiú azt mondta utólag, hogy úgy érezte, figyeli valaki őket, ott érezte valahol belül, és még akkor is szaporán verő szíve felé húzta a lány kezét. A lány félt. Nagy volt a csend, másodszor.
A fiúnak hímzett egy kendőt. Tűvel megszúrta az ujját, és rácsepegtette a fonalra. Harmadszor.
Máskor meg felmásztak a padlásra. Nagyon forró nyár volt. A hiányos cserepeken át beszűrődő porrengetegben kinyújtott ujjaikat fürdették, megizzadt karjaikra legyek szálltak. Egy ládából régi ruhákat próbáltak fel. A fiú porral bajszot húzott magának, felütött egy megpöndörödött szélű Kincses Kalendáriumot, és eljátszotta Mihályfi tanár urat. A hangja komoly, és méltóságteljes volt. Hosszan lapozgatott, majd szándékosan rosszul ejtve a lány nevét, felelni szólította. Azon aztán jól összevesztek. A lány azt mondta, hogy egy tanár sohasem tehet ilyet. A fiú összeszorított szájjal csak bólogatott, és beírt egy intőt a lánynak. A lány sírt, és dühében meglökte a fiút. Még azt is a fiú képébe vágta, hogy tudja, miért neki kellett elöl mennie felfelé, és beárulja majd. A padlásfeljárónak támasztott létrán lebucskázó kalap képe még sokáig kísértette. Szüleik nem jártak össze. Esküvőjükön aztán a két örömapa látványosan lerészegedett, és összetegeződött. A lány édesanyja magázta a fiút. Nem ilyet szánt a lányának. Megbékélését csak a lányunoka eljövetele hozta el. Amikor elolvasta a Vízkarcokat, akkor meg felhívta a fiút, hogy gratuláljon. Hangja fátyolos volt, de azt mondta, hogy megfázott.
1985 telén nagy hó volt. A lány szülei jobbnak látták, ha nyolchónapos terhesként az utolsó hetekre beköltözik hozzájuk a külvárosból. A fiú sírt, amikor meghallotta, hogy lánya született.
Akkor az anyósa átölelte. A kórház ünnepélyes és meleg volt. Remegő lábakkal lépdelt felfelé, kerülgetve a testvérke- nézőbe érkezett gyerekeket, ahogy a korlátba kapaszkodva csúszkáltak lefelé, vagy éppen a megfontoltan lépegető nagyszülőket. Fényben fürdő gyümölcsfák. A lány sápadt volt. A fiú megcsókolta a kezét. A baba csöndben volt, és nézte a világot. A fiúnak úgy tűnt szemöldökét ráncolja, és válaszokat vár. Amikor megkapta jogi diplomáját, és jött lefelé a színpadról, odanézett megrendült szüleire, és ajkaival formálva mondta, hogy köszönöm.
Amikor a fiú már nagyon beteg volt, és a lányba kapaszkodva kisétáltak a parkba, a fiú egyszer azt mondta: „ Nem tudom, mi lett volna nélküled, mi lettem volna nélküled. Most, hogy tudom, milyen volt veled, nem akarom tudni, milyen lett volna nélküled.” Akkor elővette azt az üveggolyót, és a lány kezébe nyomta.
Valahol fenn akkor ellökték azt a csónakot, és hét éjjel, és hét nappal húzta, szájában tartott egyszerű kenderkötél által a túlsó partra két vörös kígyó, tajtékot vert rájuk az igyekezet, szemük, mint izzó parázs égetett mindent maguk körül, mindent, amire csak ránéztek. A folyóhoz érve megtorpantak, fejüket megfürdették a vízben lebegő virágszirmokban, parázskönnyük sziszegve merült el. Megpihentek. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
