kellemesen:
Szeretlek
Mint éhező vándor a friss kenyér illatát,
Mint gyűrött nappal a csendes éjszakát,
Mint háborgó tenger az öböl nyugalmát,
Mint kérges föld a vihar tombolását,
Mint éhező vándor a friss kenyér illatát,
Mint gyűrött nappal a csendes éjszakát,
Mint háborgó tenger az öböl nyugalmát,
Mint kérges föld a vihar tombolását,
Mint pisztráng a sebes hegyi patakot,
Mint dolgos méh a virágillatot,
Mint anya gyermeke ellágyuló ölelését,
Mint hegyi szikla gazellák szökellését,
Mint telihold a csillagok ragyogását,
Mint kelő nap a madarak csacsogását,
Mint a folyó, mikor eléri a tengert,
Úgy, mint eddig senki embert.
Szeretlek. Szavakkal és szavak nélkül,
Mint mikor a bimbó fesleni készül,
Veled, neked, általad van minden,
Te érted dobog már a szívem.
Szeretlek. Beterít ez az érzelem
Minden nappalon, minden éjjelen.
Feloldódik bennem, átjárja testem,
Boldog sasként repül feléd lelkem.
Nem mondom el
Nem mondom el, mennyire vérzik hiányod,
Kedves szavadra mily nagyon vágyom,
Mennyire üres nélküled a napom,
Nélküled egy fáradt senki vagyok.
Nem mondhatom el, hogy sír a lelkem,
Mikor egyedül vagyok minden este,
Mennyire az álmaimban élek,
De Veled vagyok, és nem félek.
Nem mondom el, hisz Te is érzed,
Egyek vagyunk, egy test és lélek.
Egy az akarat, egy a szándék,
De hidd el, akkor is fáj még.
Nem kell mondanod, hisz érzem,
Te is ugyanúgy akarod egészen,
Te is küzdesz, te is vágyod,
Velem együtt a boldogságot.
Anyák napján
Anya voltál, nagybetűs ÉDESANYA.
Bár akkor nem értettem minden szavad.
Nem értettem, miért nem lehetek,
Olyan, mint a többi gyerekek.
Nem értettem, s akkor nagyon fájt,
Ahogy gyakoroltattad velem az írást,
Ahogy mindig arra tanítottál,
Előbb járjon az ész, aztán a száj.
Nem értettem, de most már tudom,
Te indítottál el ezen az úton.
Szinte mindent Neked köszönhetek,
Hálás is vagyok érte Neked.
Felnőtt aztán hiába lettem,
Neked maradtam az örök gyerek.
Óvtál, aggódtál akkor is értem,
Istenem, pedig hányszor kértem,
Vigyázok én magamra,
De nem hallgattál a szavamra.
Mikor leterített téged a gyilkos kór,
Mikor már tehetetlen volt az orvos,
Akkor se Te voltál magadnak fontos.
A sírodnál hangtalanul állok,
Kezemben a kedvenc virágod.
Megadnék mindent, bármi legyen,
Csak még egyszer mondjad nekem:
"Fiókám! Sose iszunk kávét?"
A szád egy mosolyáért
Megmozgatnám a hegyeket,
Lásd, milyen lett a gyereked.
Ha szemed simogató tekintete
Vigyázhatná a vasalt ingem,
Ha főztöd még egyszer olvadna a számban,
Ha fejed súlyát érezné a párna,
Elmondanám, milyen lett az unokád,
Biztos Te is büszke lennél rá.
Örülnél, hogy dédi lettél,
Nevetne öledben a csöppség,
S rájönnél saját magad,
Termékeny földre hullt az a mag.
A sírodnál állok, kezemben a virág,
S boldog vagyok, hogy te voltál az anyám.
A parti szikla
Ha én tenger lennék,
Te parti szikla,
Mely a tenger habverését
Büszkén bírja.
Indulnék újra meg újra
Újabb, újabb csatára
Erőmből míg futja
A csúcs meghódítására.
Küzdenék ezer meg ezer,
Tán millió évig,
S ha mégsem nyel el,
A világ végéig.
De tudd, a szikla maga is,
Csak fogy-fogy egyre,
S ha már gyenge maga is
Bezuhan a tengerbe.
A hópihe
Esik a hó, száll a pihe,
Pont az orrom hegyire.
Gyere szellő, vidd el messze,
Vidd el a szerelmemre.
Mondd el, hogy én küldtelek,
És nagyon-nagyon szeretem.
Mondd el, hiányzik nagyon,
Nélküle szomorú minden napom.
Mondd el pihe, mondd el, ne félj,
Elolvadnál, ha csókot vinnél.
Lebegek
Az orgona. Az illat.
Érzem. Itt vagy.
Szívódik fel lényed.
Visz a vérem.
Körbekerít illatod.
Már nem itt vagyok.
Lebegek.
Fent veled.
A hajnal íze
Szeretem a hajnal ízét
Ahogy illatod hozza felém,
A bíborszínű tündöklő fény
Ahogy berobban a sötét éjen.
Te is így jöttél.
Rést ütöttél
Sötét magányon,
Kinyílattad virágom,
Megmosdattál harmattal
Nem törődtél magaddal.
Mutatod a fényt, az irányt,
Mi tegnapból holnapba visz át.
Szíved minden szeretete
A lelkembe van benne.
Összefonódik a két lélek,
Így már semmitől se félek,
Egymással és egymásért,
Egy boldogabb jövőért,
Bukdácsolva, de megyünk,
Nem veszi semmi kedvünk.
Már nem magányos a farkas,
Ki keresi, hol a falka,
Már nem sötét
A jövőről alkotott kép.
Már tudjuk, mi az, ami kell,
Amikor két ember szívét,
Mint hatalmas szivárványfüzér,
Összefogja a szerelem.
Nagyapóm mesél
Az se biztos, amit az ember fog
A nagyapámra, mint szeretetteljes apóra emlékezem. Apám későn nősült, így csak idős nagyszülőkre tudok visszaemlékezni. A nagyapám kis törékeny termet volt, naphosszat az újságot bújta, az utolsó betűig kiolvasta minden nap. Még 80 éves korában se kellett szemüveg az apró betűs hirdetésekhez se. Mindig a karosszékében ült, ahogy mi neveztük a trónján. Közben, ha valami érdekes volt a rádióban - ami mindig szólt -, akkor azt hallgatta.
Iskolás koromban szerettem náluk lenni. Akkor a nagyapám is megváltozott. Már nem ült egész nap a trónusán, hanem vagy jött velem a Városligetbe sétálni, vagy naphosszat kártyáztunk Volt egy dobozban sok millpengője, az volt a tét. Mert tét nélkül nem játék a játék. Mondta mindig.
Én voltam az egyetlen fiúunokája, és nagyon szeretett velem lenni. Én kíváncsi voltam, mi volt régen, ő meg szívesen mesélt nekem az életéről, tapasztalatairól. Kártyázás közben egyszer megkérdezte:
- Ki fog győzni?
- Biztos én!
- Az nem biztos.
- De, szerintem már biztos.
- Ne mondj ilyet. Az se biztos, amit az ember fog.
- De, nagyapó, az már biztos.
- Nem meséltem még neked azt a történetet?
- Nem.
- Én is apámtól hallottam. Egy kisvárosban laktak. A városkában volt egy huszárkaszárnya. A huszárok, ha nem volt kiképzés, és a lovakat is ellátták, akkor kimehettek a szabadon szórakozni. Amikor lejárt a kimenő, a kapitány megfúvatta a kürtöt, amit mindenhol lehetett hallani. Ekkor perceken belül, mivel kicsi volt a település, mindenkinek bent kellett lennie a kaszárnyában.
A városkában volt egy kikapós menyecske, aki nagy kedvét lelte a huszárok szórakoztatásában. Történt egyszer, hogy a menyecskét a legfessebb huszár kereste fel, akiről már régóta álmodott. A huszár is nagy kedvét lelte a menyecskével tölteni idejét. A hangulatuk már-már a tetőfokára hágott, felkészültek a legnagyobb élvezetre. A menyecske más a huszár legnemesebbik részét a kezébe fogta, amikor váratlanul megszólalt a kürt.
A huszár csapot-papot otthagyva kapkodta magára a ruhákat, és rohant vissza a kaszárnyába. A kikapós menyecske meg búslakodva nézett utána:
- Már az se biztos, amit az ember fog...
Megértettem nagyapám tanítását. Azóta azt mondom, az a biztos, ami már megtörtént.
A békacomb
Nagyapóm, ellentétben apámmal, szeretett mesélni. Így azért nem egészen pontos, mert apám nagyon szeretett beszélgetni, de a saját dolgairól nem mesélt soha. Mintha szégyenlette volna, hogy ő is gyerek volt, neki is voltak csíntevései. Szinte minden kérdésben nagyon járatos volt, és ha belejött a beszélgetésbe, más nem nagyon jutott szóhoz mellette. Csak hát a gyerekkora... az tabu volt. Előttünk is. Nagyapóm viszont szívesen mesélt a gyermekeiről. Büszke volt minden cselekedetükre.
Nyár volt, jó idő. Élveztem a vakációt. Nemrég ért véget a az iskola, és kellett egy kis kikapcsolódás. Pár hétre nagyapómék vendégszeretetét élvezve próbáltam elfeledni a sok izgulást, kapkodást, idegeskedést, amit az iskola jelentett számomra. A délelőttöt sétára szántuk. Bejártuk kedvenc helyeinket a Városligetben.
Mehettünk volna trolival is, de inkább gyalogoltunk. Véges-végig a Felvonulási tér melletti részeken. A szökőkútnál mindig meg kell állnunk. Figyeltem, ha úgy állok, hogy a szökőkút köztem és a nap között van, akkor csodálatos szivárványt láthatok. Aztán mentünk tovább a dísztribün mögött a műjégpályához. Jég helyett víz volt benne. Szerettem volna legalább egyszer rávenni a nagyapóm, hogy béreljünk csónakot. Akkor még nem volt lekerítve, szabadon lehetet csónakázni a Vajdahunyadvár körül is és egész a Kisföldalatti végállomásáig is el lehetett evezni. Magát öregnek, engem fiatalnak tartott erre. Így gyalog kerültük körbe a tavat. A Vajdahunyadvár mögött ahogy mentünk, hatalmas béka ugrott egy méretes ugrással az orrunk előtt a vízbe. Láttam, nagyapám tekintete egy pillanatra a múltba réved.
- Nagyapóm! Mi jutott eszedbe?
- Eszembe jutott apád egy csíntevése.
- Elmeséled?
- Áh, nem olyan dolog.
- Meséld el, légy szíves. Jó?
- Hát nem bánom. De el ne mondd se neki, se a Keresztanyádnak, hogy
elmeséltem neked.
- Jó, megígérem.
A keresztmamám apán nővére volt, aki 2 évvel volt idősebb nála.
- Akkor figyelj, mert többször nem mondom el.
Apád és a nővére jó testvérek voltak, de örökösen ugratták egymást. Hol az egyik, hol a másik tört borsot a másik orra alá. De azt hiszem, ez így a jó. Legalább igazi gyerekek voltak.
Ica nénédnek nagyon sok barátnője volt. Örökösön jövés-menés volt a házunkban. Sokszor 8-10 barátnője is ott töltötte az idejét velünk. Apádat nagyon idegesítette az állandó csivitelés, viháncolás. Tudod, milyenek a lányok. De hát nem dobhatta ki őket.
A leánykoszorú egyszer elhatározta, mivel már elég nagynak érezték magukat, egy közös ebédet tartanak a saját maguk által készített finomságokból. Hosszas tanakodás után megállapodtak az ünnepi menüben is.
Rántott csirkecomb, petrezselymes krumpli és fejes saláta. Végül is azért maradtak ebben, mert mint kezdő háziasszonyok, elég egyszerűnek tűnt az elkészítésük, szinte garantált volt a siker. Ki is mentek a piacra, vettek csirkecombokat, meg mindent, ami kellett hozzá. A sütés-főzés már előtte való nap délután elkezdődött. Megpucolták és bepanírozták a csirkecombokat, és az aznap hozatott jégre tették a hűtőszekrényben.
Apádnak több se kellett. A barátait mozgósította, és nem sokat teketóriáztak. Elmentek ki a folyópartra, és rengeteg békát fogtak. Megpucolták, bepanírozták, és kicserélték a csirkecombokkal.
Másnap reggel megelevenedett a házunk. Ica és a barátnői készítették a finom ebédet. Pontban 12-kor a teraszon lévő asztalon tálalva volt az ebédjük, ahogy egy vérbeli háziasszonyhoz illik. Nekiláttak, és jóízűen mindent elpusztítottak. Mintha sáskajárás lett volna. Ebéd után, élvezve a jól elvégzett munka utáni és a finom ízek feletti örömöt, elégedetten kortyolták a limonádéjukat az asztalnál.
Akkor megjelent az asztal mellett apád. A barátai a fakerítés felett
leskelődtek, és várták a hatást.
- Nos, kisasszonyok, finomat főztetek, sütöttetek?
- Hú, de még milyen finomat!
- Nem hagytatok nekem?
- Nem. Mind megettük.
- Kár. Pedig úúúúgy ettem volna én is egy kis rántott békacombot.
- Miiiiiit?????
- Békacombot.
- Mi csirkecombot vettünk és ettünk.
- Nem. A csirkecomb itt van. Ti békacombot ettetek.
Erre lett nagy futkosás, riadalom. A jóízűen elfogyasztott ebéd mindenkiből kijött. Apád és a barátai meg jót nevettek a történeten. Céljukat elérték. A lányok soha többet nem jöttek hozzánk, csak ha nagyon
kikerülhetetlen volt.
Hát ez volt az a történet. De csitt! Nehogy elmond nekik. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
