Tepertőlovag:
Ebédidő a vasfüggönyön innen
Az októberi napnak még mindig volt ereje. Ervin a budai utcákon sétálva kigombolt ballonkabátjában próbálta még elkapni a tél előtti utolsó sugarakat, hogy arcát megfürdethesse bennük. Fásultan lépdelt már nem először, s nem is másodjára tette meg az utat a közért felé. Mindig ugyanazt az utat, legfeljebb az időjárás volt más. Már nagyon unta. Unta munkáját is, melyből most is csak addig szabadult míg a közértben megveszi az ebédjét.
A kis hegyre épült házak előtt itt-ott idős nénik vagy férfiak égették a száraz őszi avart. Emlékezett rá mennyire szerette, mikor apjával kisfiú korában avart égettek. Ilyenkor anyja nem volt ott, apját pedig nem zavarta ha a tűzzel játszik. Szeretett ilyenekre gondolni. Bár közel húsz éve élt Budapesten még mindig nem tudta megszokni, megszeretni meg végképp.
Lassan szokott útja végén elért a közérthez. Bent vett kenyeret, hagymát, és vagy fél kiló disznósajtot. Szerette a disznósajtot. Otthon öléskor mindig csinálnak apjával. Bár egyre ritkábban ölnek. Apja már öreg, nem bír foglalkozni a sertésekkel, meg a legutóbb is télen a koca agyonnyomta a malacokat. Eszébe jutott, hogy régen volt már otthon apjánál. Bár igaz nagyon messze laknak. Elhatározta ír nekik egy levelet, és ha sikerülne szabadságot kapnia akkor Erikával és a gyerekekkel leutazna pár napra a Zemplén lábánál fekvő szülőfalujába. „Csak Polyák elvtárs megadja azt a szabadságot!” –sóhajtott, és mielőtt a kasszához ért betett kosarába még két doboz Fecske cigarettát és az aznapi Népszabadságot.
Újra az utcára érve felbontotta az egyik csomagot, és nagyokat szívva az amúgy számára is rossz ízű cigarettába elindult visszafelé a kacskaringós budai utcákon. Egy udvaron épp diót vertek. Ők is vertek régen diót, és olyankor édesanyja diós kalácsot sütött mazsolával. Érezte még most is a gőzölgő kalács illatát az orrában. Erika is sütött néha, de az nem volt olyan. „Amúgy áldott asszony ez az Erika! Nem sok nő viselné el a munkabeosztásom.” –gondolta, ám ahogy ezt kimondta magában egy romos kis ház kapuja előtt állt, egy elég előkelő részén a városnak. Benyitott a kapun, átbandukolt a nyári pompájától már megfosztott de gondozott kerten, majd felment a ház ajtajához vezető lépcsőn. Hármat kopogott. Két rövidet egy hosszút, aztán benyitott. Zsiga a nappaliban várta.
- Cigit hoztál?
- Igen hoztam, de mi lenne ha egyszer nem ez lenne az első kérdésed? Gondolom, viszont kávét te meg nem főztél.
- Most akartam.
- Te mindig csak akarsz valamit. Disznósajtot hoztam, jó lesz?
- Jó.
Majd Ervin kipakolta táskájából a bolti árúkat. Az újságot az asztalra téve.
- Sose értem minek veszed. – mondta Zsiga – Nem kapunk egész nap elég hírt??
- Zsiga te mindig barom maradsz. – válaszolt Ervin, majd elment a konyhába
kávét főzni. Miután megkávéztak, a disznósajttal, kenyérrel, szalonnával valamint deszkával és késsel átvonultak a nappalin a hátsó szobába. Az egész ház régimódian volt berendezve, de a hátsó szobában ott volt az akkori csúcstechnológia. Rádiók és hasonló eszközök foglalták el a szoba nagyrészét.
- Paprika nem volt? – kérdezte Zsiga.
- Októberben?! A hülyeségeid helyett inkább azt mondd mi történt a „főorvos úrnál” amíg nem voltam!
- Hívta a nője.
- Van pofája! Az asszony most utazott el reggel, ez a cafka meg már hívja. Mit akart??
- Este kijön.
- Akkor lesz nekünk is móka. – vigyorgott Ervin – Tényleg a hálóban a lehallgatók most működnek??
- Azt mondták bent, múlt héten a technikusok újra telepítették Az egész lakást. Még a garázst is bepoloskázták. Az előbb be is kerestem.
- A vétel jó?
- Jó.
- Levelei jöttek ma?
- Ja. Csak az anyja hogy fialt a disznó, meg azt írta, hogy lehet a falujuk város lesz. Meg várjál... Hova is írtam fel? Megvan! Valami konferenciára hívták Hajdúszoboszlóra.- közölte Zsiga, majd közelebb hajolt. – Te Ervin!
- Mi az?
- Ez a főorvos úr miért olyan baromi fontos?
- Valami gyógyszert kutat, ami érdekelheti a nyugatot is.- Válaszolt Ervin,
miközben katonázta a disznósajtot.
- Csak azért mert itt rohadunk, két hete figyeljük, nem eszünk meleget mert ebbe a putriba nincs bevezetve a gáz, ez meg közben a cicájával hetyeg.
Ahogy ezt kimondta Zsiga, Ervin kissé elgondolkodott. Kettejük közül mindig is ő volt az okosabb, nemhiába volt már hadnagy. Zsiga megmaradt egyszerű rendőrnek agyilag. Senki sem értette a központban, miért vették be az operatív csoporthoz.
- Engem ez a nőcske mégsem hagy nyugodni. Írok egy jelentést, és kérvényezem, hogy majd őt is figyeljék. Pont akkor mászott rá, mikor a kutatóintézetbe került, meg eleve gyanús hisz a bátyja ’56- ban dobbantott, tehát lehet, hogy vannak nyugati kapcsolatai. – gondolkodott hangosan Ervin.
- Lehet. Jó ez a disznósajt. Olyan, mint apádé. – mondta csámcsogva Zsiga.
- Téged nem is érdekel, amit mondok?
- Nem mert kezded túlkonspirálni a dolgokat. Ez egy egyszerű ribanc és kész! –
emelete fel hangját Zsiga. Ám rögtön utána folytatta is az evést.
- Mit konspirálok túl? Ez egy bevett imperialista csel! Nőkkel környékezik meg a kulcsembert.
- Ez hülye ahhoz, hogy kém legyen. Ez csak ahhoz ért. Te is hallottad nem, hogy miről beszélgetnek? Nem dísznek vannak a poloskák! Ez a nő, egy ostoba, kis szajha.
- Azért én beadom azt a kérvényt. Az ördög nem alszik.
- Tedd ha jól esik. Belehülyültél a cégbe! Paranoiás lettél. Pedig ez is csak meló. Inkább azzal foglalkozz, hogy holnap szerda.
- Neee! Jön a kukás!
- Igen úgyhogy Hetés „főorvos úr” ma este kirakja a kukát, mi meg éjszaka átvizsgáljuk a szemetét. Haha! Pompás lesz. Látod inkább ezen gondolkodj! Operatív tiszt vagy. Hadnagy. Mégis ezt csinálod. Más ganajába turkálsz, hogy megtudd a lehámozott krumplihéjon nincs-e kódolt üzenet az amcsiknak. –
mondta gúnyosan Zsiga, mert bár végtelen egyszerű ember volt, irritálta Ervin megszállottsága.
- Dögölj meg Zsiga!
- Fáj az igazság mi?
Ezután csendben ettek tovább. Ervin sértve érezte magát. Zsiga mindig megsértette, mégis egyedül ő volt hajlandó vele dolgozni. „ Paraszt ez a barom, de van némi igaza. Szemét, gusztustalan meló ez, de jól fizet. Meg a gyerek is bekerült a sportosztályba a gimnáziumban. Azt mondták felveszik majd az egyetemre is.” – gondolkodott Ervin, majd ismét elmerült gondolataiban.: „ Tényleg lemegyek apámékhoz. Legalább kissé kikapcsolódok. Lehet rendbe hozom apám régi Pannóniáját Gabikának. Jól is tanul, nincs vele baj, és jövőre úgyis csinálja a jogsit. Zsigát is bántotta az előző, meg akarta enyhíteni Ervint.
- Meséltem már azt, mikor a cigányt behívják a sorozásra?
- Tegnap vagy csak háromszor. –mondta unottan Ervin, felriadva gondolataiból.
- Kár. Amúgy nem rossz vicc.
Ekkor a csendet, mely annyira illett a kora októberi időhöz, a gépek pityegése zavarta meg. Zsiga megnézte a rádióvevőket. Majd hangosan, némi gúnnyal így szólt:
- Kapás van Ervinkém „Dr. Hetés” telefonál. Lehet Washingtont hívja.
Ám a végét Ervin már nem hallotta, mert felvette a fülhallgatót, csavart a gombokon, hogy tisztábban hallja a vételt, majd bekapcsolta az orsós magnó felvevőjét. Már dolgoztak. Így ért véget 1973. egy októberi délutánján két belső elhárító tiszt ebédideje.
Szellemes örökség
Csendben, merengve itta teáját. A kandallóban halkan pattogott a tűz. Szivarját épp meggyújtani készült. Szinte még most sem tudta elhinni az egészet. Egy hete még egy detroiti autógyárban kezelte a sajtológépet, most pedig skót kastély és birtoktulajdonos. Otthonában pont egy hete kereste meg a letagadhatatlanul angolosan öltözködő ügyvéd, hogy ő valójában egy ősi skót ház egyik oldalági leszármazottja, és a „klán” kihalásával örökli azok minden ingatlanát és ingóságát, benne foglaltatva az ősi kastélyt is.
Most épp kastélya régi lovagtermében szövögette terveit, új , megváltozott életével kapcsolatban. Fel sem bírta fogni, egyszerű gyári munkásként, mekkora vagyon szakadt rá. Épp azon gondolkodott, milyen luxusautóval hirdesse gazdagságát, és új rangját, mikor a terem sarkában szokatlan mozgásra és árnyjátékra lett figyelmes.
- Van ott valaki?? – kérdezte kissé rémülten. Nem volt még tisztában a környék közbiztonsági helyzetével. Válasz viszont nem érkezett.
- Még egyszer kérdezem, van ott valaki??
- Iiiigeeeeeen. – hallatszott egy síron túli hang. – A legsötétebb rémálmaid egyike vagyok!! – Majd a sarokból egy oszlásnak indult emberi alakhoz hasonlító kísértet suhant át a termen. Pontosan emberünk karosszéke előtt megállva.
- Azért jöttem el a síri világból, hogy elüldözzelek innen. Lelkem addig nem lel békére míg ősi házamból el nem takarodsz.
- Akkor elég békétlen lelked lesz, mert én a világ összes kísértete kedvéért sem megyek vissza a gyárba melózni.
- Sejtettem. – mondta lemondóan a szellem, majd rémisztő megjelenéséből szép lassan átalakult, egy rozoga kis öregember képévé. A kisöreg középkori ruhát viselt, és kissé áttetsző volt. Bár ez az áttetszőség egy visszajáró lélek esetében nem is oly meglepő.
- Nem megy ez az ijesztgetés nekem. Bár az igazat megvallva nem is ment soha. – sóhajtotta.
- Megtudhatnám kit tisztelek személyedben? – kérdezte udvariasan az amerikai.
- Jaj persze! Bocsásd meg modortalanságom. Percival Louton vagyok, illetve voltam. Azt hiszem úgy négy- ötszáz éve bolyongok itt kárhozott lélekként.
- Miért, hogy haltál meg? Remélem nem zavar a tegeződés.
- Persze, a magázódás úgyis olyan hivatalos. A birtok egyik ügyintézője voltam régesrég. A gazda whisky készletét kissé nagyvonalúan könyveltem. Persze csak annyira, hogy egy kis üzletet tudjak kötni a falusi kocsmárossal. A gazda rájött és lenyakaztatott az udvaron.
- Akkor hogyhogy fejjel kísértesz??
- Próbáltam fej nélkül, de ízléstelennek tartottam, meg könnyen el is tévedtem, nem láttam valami jól.
- Miért kísértesz egyáltalán??? – Kérdezte értetlenül a jenki.
- Azt a feladatot kaptam, hogy a rajtam esett sérelmek miatt üldözzem el a ház mindenkori urát. Bár eddig nem volt sok sikerem.
- Pedig az az oszlós, tetemes megjelenés nem volt rossz. – mosolygott a kastély újkeletű ura.
- Köszönöm, de nem az én érdemem. A pincében kísértő szaracéntól tanultam. – válaszolt szerényen a lélek.
- Micsoda?!?!? Ti ketten vagytok?? – ámult el emberünk.
- Nem. Pontosan azt hiszem huszonhárman vagyunk, bár hozzá kell tennem hogy ebből ketten csak a sírkertben, a patkolókovács meg csak a halastónál kísért, mert hát abba fulladt bele.
- Elképesztő! Ám egyet nem értek miért vagytok itt??
- Mint mondtam én speciel azért vagyok hogy elüldözzelek. Vannak akik szintén riogatnak, van aki csak jelenésként tengődik.
- Volt már hogy valaha valakit elüldöztetek????
- Nem emlékszem rá. Bár vagy kétszáz éve az akasztott fiú úgy megijesztette a kertészt, hogy az összecsinálta magát. Tudod itt Skóciában nem olyan nagy szám egy szellem.
- És miket csináltok?? - kérdezte egyre nagyobb érdeklődéssel a tulaj.
- Engem láttál. Van aki tárgyakat dobál, a pincebörtönben láncokat szoktunk csörgetni. A kis Samy és az itt megégetett boszorkány meg éjszakánként nyüszíteni, jajveszékelni szoktak. Ne félj nem veszélyes. Eddig minden úr tudott tőlük aludni. Ja és ki ne felejtsem a sírkertben a szerzetes, és a patkolókovács fényt is adnak ki a sötétben.
- Ha jól értem az a célotok, hogy elüldözzetek?
- Pontosan.
- Nem fog menni. Én nem megyek vissza dolgozni és tetszik is nekem a hely, szellemestül is. – jelentette ki dacosan a férfi, majd nagyot szippantott szivarjából.
- Sejtettem. Eddig sem volt nagy sikerünk. Persze a kertészt nem számítva.
Az új várúr hátradőlt a karosszékben, mely inkább volt mondható trónnak, és gondolkodott. Egyszer csak arca megváltozott, mint aki megvilágosodik, és így szólt:
- Mi lenne, ha a kastélyból és belőletek túristalátványosságot csinálnánk?? Sok pénzt keresnénk, és lehet, lenne olyan, aki félne tőletek.
- Úgy ötven éve az akkori tulajjal próbáltuk, de nem jött be. Erdélyben a Drakula kastély komoly konkurenciának bizonyult hála Stoker hülye könyvének.
- Értem - mondta lemondóan az új uraság.
A kis töppedt kísértet körbenézett. Látszott, hogy feszeng. Végül erőt vett magán.
- Te! Akkor nem nagyon tudunk innen elijeszteni.
- Nem igazán. Haragszol??
- Nem, de jó lett volna. Szólok a többieknek is, hogy ne erőlködjenek. Gyakran találkozunk majd, és itt ott társaimmal is sűrűn futsz majd össze.
- Már izgatottan várom. – mondta az örökös, ujjongva mint egy kisgyerek.
- Jó. most mennem kell.
- Hova mész??
- Tudod, a többiek várnak. Várják az eredményt. Ugyanis engem sorsoltak ki, hogy ijesszelek meg, és már biztos izgatottak.
- Utána nem jössz vissza?????
- Nem az igazság az, hogy van egy függő ügyem a harangtorony szellemével, aztán meg lemegyünk a hóhérral ijesztgetni a faluba. Részegeknél, és gyerekeknél néha bejön. Jóéjszakát!
- Jóéjszakát!
A kastély új ura Percival távoztával még sokáig ébren volt. Szórakoztatta a groteszk helyzet. Már vágyott arra hogy új lakhelye társbérlőivel egytől egyig megismerkedjen. Ez volt élete első éjszakája, hogy lánccsörgésre és halálsikolyokra aludt el.
Váratlan vendég
Gartner Imre kiszállt a taxiból, és körülnézett a budai villanegyedben. Nem azért, mintha ismeretlen lett volna neki e kerület, csak szerette nézni a szép házakat. Valaha ő is ilyenben szeretett volna élni. Ma már tudja nem biztos, hogy megéri. A taxisofőrnek most is adott borravalót. Egy súlyos baleset óta ő nem ült volánhoz. Nem azért adott többet, mert a sofőr olyan előzékeny volt, vagy valami ilyesmi, hanem tudja, mikor ő taxizott, mennyire elkeltek az ilyen forintok. Benyúlt bőrkabátja zsebébe, és elővette kis noteszát. A címet akarta pontosítani még utoljára. Ezen a címen még csak először járt. Jó szabású, fekete bőrkabátot viselt, alatta egy fekete Pierre Cardin inget, nadrágként egy fekete farmer hordott míg a lábán egy fekete western csizmát, melynek orrára meggybordó bőrből lángok voltak varrva. Tudta lehet kissé nevetségesen hathat Budapesten ez a lábbeli, de gyerekkora olasz western filmjei óta vágyott rá. Ruházata mellett olyan hitelesen hordta kis műanyag Samsonite aktatáskáját, hogy szinte egyáltalán nem ütött el attól. Megjelenésére senki nem gondolta volna, hogy egy ex gimnáziumi testnevelés- filozófia tanárt tisztelhet személyében. Bár díjbirkózó termete engedte sejtetni, hogy valaha sokat sportolt. Elbocsátása óta volt taxis, dolgozott pék mellett, biztosítási ügynökösködött, mentőzött, ám jelenlegi szakmája hozott legtöbbet a konyhára. Már kezdte is megszokni, megszeretni, de mindenféleképp ezt is a legjobban akarta csinálni. A legjobb is volt a szakmában.
Közben lassú léptekkel a keresett villa elé ért. Gyönyörű volt a ház, rendezett a kert, a kovácsoltvas kerítés igazi mestermunka. Az extanárt egyedül a narancssárga homlokzat zavarta, de hamar leküzdte szépérzéke ezt a kis hibát. A kerti tuják alatt igazi kis fajkutyák játszottak. Kis vakarékok voltak, Imre jobban szerette a nagytestű, illetve harci kutyákat. A kapunál határozottan megnyomta a csengőt és várt. A tiszta időben sötétkék lencséjű napszemüvegén visszatükröződtek a bárányfelhők. A házból harmincas éveinek elején járó, öltönyös fiatalember jött elő. Vállalkozóként kereste a pénzt, ezt Imre is tudta. Magas vékony férfi volt, látszott rajta, hogy gyermekkorában sokat betegeskedhetett.
- Jó napot kívánok! Miben segíthetek? – kérdezte a férfi előzékenyen.
- Abonyi Károlyt keresem. – válaszolta Imre.
- Én volnék az. Milyen ügyben keres??
- Üzleti ügyben.
- Itthon nem fogadok senkit üzleti ügyben. Hívja fel a titkárnőm, ő majd ad egy időpontot magának.
- Én a Dzsoko pénze miatt jöttem.
A fiatal vállalkozó a nevet hallva elsápadt, és elkezdett össze- vissza dadogni.
- Háát... Izzé... Most nem alkalmas.
- Azt rögtön gondoltam. – mondta Imre majd maga előtt kinyitva a kaput, elkezdte a kis vékony embert tolni a ház irányába.
- Értse meg! – sopánkodott az – Jövő hétre meglesz a pénz.
- De negyedike ma van. Ezt elmondtam neked a telefonban is.
- Ó! Hát maga telefonált?
- Most mi ezen a meglepő?? Azt hiszed a szaros kis tartozásod miatt majd a norvég király hívogat?! Megmondtam, ma jövök a pénzért.
Míg ez a kis dialóg lezajlott, a két férfi már a ház nappalijába ért. A szoba pazar volt nagyon. Fekete márvány borította a padlót, ugyanolyan, mint amilyennel a kandallót burkolták. A falat halvány sárgára festették, és szinte félméterenként sorakoztak rajta a nagy értékű festmények. A szoba berendezését antik bútorok képezték, melyek a inkább olyan hangulatot kölcsönöztek neki, mintha egy kastély, vagy legalább vidéki kúria termében lennénk.
- Kér valamit inni?? – kérdezte félve Abonyi.
- Munka közben sosem iszom. Valamint ne próbálj terelni! Akkor jöjjön a business. Dzsokotól kértél kölcsön tíz millát a múlt hónapban, most azért, és a kamatokért jöttem.
- Értse meg kérem, nem tudtam előteremteni, de jövő hétre esküszöm meglesz.
- Mint már említettem, a határidő ma jár le. Azt én leszarom, hogy te jövő héten mit csinálsz. – mondta Imre, és leült az antik íróasztal mögé. Előtte Abonyi ült egy széken, így az egésznek olyan rendőrségi kihallgatás szaga lett. Imre mosolygott is magában ezen. Eszébe jutott, mikor az elbocsátás után egy haverja hívta, jöjjön el a rendőrséghez kihallgatónak, mert megvan hozzá minden adottsága.
- Könyörgöm csak pár nap haladékot adjon uram!!
- Rossz válasz. Ha neked engedek rontom az üzletet, és barátok sem vagyunk.
- Kérem gyerekeim vannak, családom. Hogy teremtsek elő ennyi pénzt?
- Az érdekel a legkevésbé honnan teremted elő. Ha máshogy nem megy, rabolj bankot. A családoddal meg ne takarózz, mert ők is megsínylik, ha sokat szarakodsz. Most direkt úgy jöttem, hogy ne legyen itthon senki, de legközelebb nem így lesz.
- Legközelebb!? – kezdett reménykedni a vállalkozó.
- Ne örülj! Az max holnap lesz.
- Ne! Nincs pénzem mondtam már.
- Nincs a ***t! – csattant fel Imre. – Add el pár festményed! Meg mi a francnak van három kocsid? A terepjárót ki sem használod, mert városi patkány vagy.
- Nem lehet. Akkor az üzlettársaim éreznék, hogy baj van és kerülnének.
- A mi köreinkben szeretteink és saját épségünk, többet jelent az üzleti kapcsolatoknál.
- Kérjem jöjjön három nap múlva! – esdekelt Abonyi.
- Azt mondtam holnap! Ezen mi nem volt érthető?
- Kérem legyen rám tekintettel!
- Mi vagyok én? Szeretetszolgálat?? Ne rabold az időm a baromságaiddal! Van még ma dolgom. Holnap találkozunk.
- Holnap?? Nee!
- Ez már így is a többedszeri felszólítás. Úgyhogy nyomatékosítanom is kell a követeléseim.
- Ezt ho... hogy érti?
- Tudod te azt! – mondta Imre, majd az asztalra tette aktatáskáját. Az aktatáska kinyitva inkább hasonlított egy szerszámosládára. Bent, alul felül szerszámok voltak, habszivacs ágyon, a szerszám formájával megegyező alakú mélyedésekben. Voltak ott különféle orvosi eszközök, és más használati tárgyak.
- Na mit is csináljak veled? – gondolkodott hangosan Imre.
- Ezt hogy érti? – kérdezte Abonyi, és kezdett megint elsápadni.
- Egy kicsit bántani foglak, hogy ne felejtsd el az új határidőt. Mit szeretnél? Vágjam le az ujjad, mint a jakuzák?? Húzzam ki kombinátfogóval egy fogad??
- Kérem ne! Megjegyeztem az időpontot! – nyüszítette Abonyi, és nadrágja szárnál látszott, hogy bevizelt.
- Tudom én azt! Nem is azért csinálom, mert szadista vagyok. Ezt én sem szeretem, de jó az, ha az ügyfeleim komolyan vesznek. Meg is van! - a táskából Imre két olyan kis fakockát vett elő, melyek egyik lapjába egy fél henger volt belemaratva. Szép munka volt. Még cseresznyeszínre is le voltak pácolva. Az extanár letette őket úgy, mintha egy tartály tartóbakjai lennének.
- Tedd rá a kezed! – förmedt a rettegő emberre.
- Ígérem nem felejtem el! – nyöszörögte a szerencsétlen.
- Tudom! De csináld, vagy nagyon rosszul jársz!
A vállalkozó magába roskadtan engedelmeskedett, Úgy ült az asztalnál, mintha csak vérnyomásmérésre várna. Imre ekkor elővett egy krómacél kézi súlyzó rudat, és lesújtott vele a reszkető Abonyi alkarjára. A szerencsétlen vonyítása és a csontok reccsenése jelezte a sikert.
- Ne ríj! Nem törtem szilánkosra.
- Leszarom! – mondta a fájdalomtól félájultan Abonyi.
- Hogy lásd, mily jó vagyok veled! – mondta Imre. Majd régi mentős rutinjával helyrehúzta a törést. – Eltört mindkét csont, de nem vészes. Ha ma sínbe rakják, még össze is forrhat. Legfeljebb többet nem teniszezel. Aztán nem elpofázni, hogy ilyen rendes is tudok lenni. Mármint az elsősegély. – mondta kajánul Imre.
- Dögölj meg, te barom! – sziszegte Abonyi
- Én is további szép napokat kívánok! Remélem megjegyezted a következő randinkat!
- Meg.
Imre ezek után elindult kifelé, de még megállt a könyvespolc előtt, és olvasgatni kezdte a könyvek gerincét. Egyen megakadt a szeme.
- Áh! Sartre! Régóta kerestem. – majd levette a polcról. – Kareszkám! – kiáltotta a még mindig vergődő Abonyinak. – Ezt elviszem. Kölcsönbe. Viszont én vissza is hozom. Tudod, úgyis találkozunk még. – mondta röhögve.
Az utcára kilépve még mindig napsütés fogadta. A fény bántotta a szemét, így feltette divatos napszemüvegét. Elővette noteszát. Egy cím mögé pipát tett. Leintett egy közeledő taxit, beleült, mondott egy másik címet, és elhajtott. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
