desouza:
Haikuk
A Születés Haikuja
Napfénybe érve
Kinyíltam kicsiny rügyként
Vadakra várva.
Az Élet Haikuja
Forró tengeren
Hűsöltem csak évekig
Szerelemben én.
A Halál Haikuja
Állok a sziklán,
Felhő rohan felettem,
Csak egyet lépek...
Trilógia
I.
BARÁTSÁG
Harapni lehetett a hőséget, fülledt, párás meleg volt, körbe-körbe szállt a légben a vastag köd. A napnak a fátyolfelhőkön keresztül is volt némi ereje.
Az egymás utáni vízcsobbanások még a csónak motorjának hangját is elnyomták.
- Még tíz perc!
A kiáltás belehasított a maroknyi, vízpárában didergő férfi szívébe. Összekucorodva remegtek a szállítócsónakon, akár a nyárfalevél. Egy csapat bátor, sokat megélt férfi, akik most mégis életüket féltve bújtak össze, kisfiúként imádkozva, hogy minél tovább tartson életük.
A csónak egyik sarkában ketten egymás felé fordulva ültek, sisakjuk az ölükben, a fegyver mellettük. Csendben beszéltek, hogy a többiek ne hallják – nem mintha ott bárkit is érdekelt volna más saját magán kívül. Lehajtott fejjel, csak néha néztek egymás szemébe.
- Nem. Csak azt mondtam, hogy jó nő. Semmi többet nem jelent.
- Duma, duma, duma. Tudod, én is ezt mondanám.
- Na, hagyj békén, jó?!
Nevettek. Hülyéskedtek. Igazság szerint, szinte mindig ezt csinálták. Igaz, hogy az utóbbi időben nem nagyon volt kedvük hozzá, de legalábbis kevesebb. Három hete kapták kézhez behívójukat. Majd’ három évig megúszták ezt a poklot, de most már nem volt kibúvó. A levél világos volt és egyértelmű, jönniük kellett. Hazafias kötelesség, vagy mi a hétszentség. Nem is nagyon számított az indok. A lényeg az volt, hogy el kellett hagyniuk az otthont, a családot, barátokat, munkát – egész addigi életüket. Ez mindennél nehezebbnek bizonyult.
- Akárhogy is, te azért szerencsés vagy.
- Igen.
- Feleség, gyerekek…ráadásul olyan szépek, mint a tieid.
- Igen – mondta a másik elcsukló hangon. Megdörzsölte orrnyergét, hogy palástolja a könnycseppet, ami a szeme sarkában jelent meg. Szippantott egyet a tenger sós illatából. De az otthoni fű illatát érezte csak.
- Öt perc! – kiáltotta a figyelő.
- Irigyellek, öregem, tudod.
- Azért ne panaszkodj! Nincs miért.
- Nekem nincs meg az, ami neked. Nincs szép feleségem, frankó srácaim, nagy hodály házam…
- Jó munkád van. Ja, és csak te jöttél be a csajoknak, már gyerekkorunk óta.
- Azt ne mondd, hogy ez valóban számít!
- Csak ne mondd, hogy neked nincs semmid!
A másik úgy érezte, hogy a barátja csak nyugtatni próbálja. Tudta jól, hogy mióta elkezdődött ez a rémálom, volt benne valamiféle hiányérzet, mintha valamit nagyon elrontott volna, akár egy kisgyerek, mikor összetör egy tányért, de igazából nem tudja, mi a rossz benne, csak érzi, hogy rosszat tett.
- Három perc! – hangzott a kiáltás.
Nem volt jó az élete. Vágyott arra, ami a barátjának megvolt. A családra, a békés életre, a hintaszékben töltött nyugis vasárnap délutánokra, a szombatonkénti grillezésekre, az állatkertbe járkálásra, egyszerűen csak arra, hogy ha hazamegy, várja őt valaki. Végtelenül becsülte társát azért, hogy mindezt meg tudta teremteni, és tisztelte, hogy van. És az egész kínlódásban a legfélőbb az volt, hogy esetleg a barátja nem tér haza. Nem tér haza az asszonyhoz, a kölkökhöz, és ő talán igen. Azt hogy fogja elmagyarázni?
- Két perc!
Hogy fogja megmagyarázni a feleségnek, hogy férje, akivel már tizennégy éve házasok, ottmaradt a harcmezőn? Hogy magyarázza el a keresztgyerekeinek, hogy apjuk miért nem megy haza soha többé? És egyáltalán, hogy nézzen szembe életével úgy, hogy legjobb barátját, akivel együtt nőttek fel, aki szinte a testvére volt, cserbenhagyott. Mert ő túléli.
- Egy perc!
Már nem beszéltek. Várták a figyelő szavait. Ez volt az utolsó. Egy perc múlva lepattan a palló a csónak elején, nekik pedig nem lesz más dolguk, mint rohanni. Rohanni, ahogy csak tudnak. A családos barát nagyot sóhajtott, fejébe nyomta a sisakot, kedvesen rácsapott a másik térdére, és lassan feltápászkodott. Amaz még kicsit mélázott, de aztán ő is felkészült. A szomszédos csónakokból is csak kiáltozás hallatszott.
- Készülj! Felkészülni! Rendeződj!
Az ő csónakjukban is igazgatni kezdett a százados.
- Figyelem, emberek! Ha partot értek, rögtön fedezéket keresni! Barikádok, homokbuckák, ha kell, holttestek mögé! És szétszóródni! Szétszóródni, amennyire csak lehet! Egy embert nehezebb eltalálni! A kerítésnél találkozunk! Isten óvja mindnyájunkat!
Mindenki készen állt, már amennyire egy ilyen feladatra készen lehet állni. A családos jobb alkarjával letörölte homlokáról az izzadtságot, és hamar visszakapta kezét a markolatra. Barátja csak őt figyelte. Olyasmi tekintettel, mint a cserkésző vad, de volt benne valami drámai, valami gondolkodó. Aztán a figyelőre pillantott. Már a szájában volt a síp. Majd megrázkódott a csónak. Tudta, hogy megfeneklett a hajó. Eljött az idő.
Farkasszemet nézett a pallóval, várva, hogy leeresszék, és végre indulhasson. Most már menni akart. És lecsapódott. Szeme sarkában látta, ahogy a figyelő halántékán megfeszülnek az erek, amint teljes tüdővel belefújt a sípba. Aztán egy pillanattal később már vére fröccsent szét a csónak falán, ahogy a golyó átszakította a torkát. Ő volt az első. De a többi sem váratott magára soká. Sorban vonaglottak meg a bakák a náci géppuskatűz torkolatában. Az előtte álló colos hóna alatt épphogy kilátott a dombon lévő géppuskafészekre, pont velük szemben. Remek! – gondolta. A következő pillanatban elvöröslött előtte a világ, Gyorsan letörölte szemét, és rögtön ellenőrizte, hogy barátja ott van-e még mellette. Ott volt. Az előtte tornyosuló colos azonban kezdett összecsuklani. Egy óriási lyuk tátongott a hátán, át lehetett látni rajta a testen. A férfi megmarkolta a colos zekéjét, felemelte és barátját berántotta maga mögé.
- Maradj mögöttem! – ordította. A levegő izzott a géppuskagolyók süvítésétől. Tolta maga előtt a colost és ráncigálta maga után barátját. A colos teste folyamatosan vonaglott a becsapódó golyóktól. Hirtelen átbuktak a palló peremén és beleestek a vízbe. Még görcsösebben megszorította barátja kezét. Épphogy leért a lábuk. Húzta maga után. Az még folyamatosan csak kiáltott.
- Mi a francot művelsz?! Szét kell szóródni! – de a másik nem hallotta. Nem is látott semmit, csak barátja családját maga előtt. De mégis… Homályosan egy farakást. Egyre gyorsabban kezdett rohanni felé. Mikor odaért, berántotta barátját mögé.
Csak lihegtek mindketten, hosszú pillanatokig meg sem szólaltak. Aztán a családos megszólalt. Ordítania kellett, hogy a süvítéseken áttörhessen a hangja.
- Mi volt ez? Miért csináltad? Miért nem hagytad, hogy menjek a magam? – keményen bámult a másik szemébe. Az csak lihegett, zihált a mellkasa még sokáig. Csak lassan tekintett a másikra. Ugyanaz a drámai fény volt a szemében, mint a csónakon. Barátja csak most látta meg ezt a fényt, és rögtön meg is értette.
- Nem! Elmész a francba! Nem teheted ezt, hallod?! Nem! – másik csak nézte őt, lihegve feküdt, feje egy facölöp oldalához támaszkodott. Egy darabig állta barátja tekintetét, aztán lassan lehunyta a szemét, nyelt egyet, és elkezdett feltápászkodni.
- Gyere utánam!
- Nem! Jimi, ne csináld! Hallod! Ne csináld! – már ordított, de a másik meg sem hallotta. Kinézett a fadarab mögül és látta a géppuskaállást, ahonnan csak úgy ömlött az ólom. A parton kicsit följebb észrevett egy nagy krátert. Egy kézigránát vájhatta a lyukat a földbe. Azt célozta meg. Megmarkolta barátja karját.
- Tapadj a hátamhoz!
- Ne! – de a másik kirántotta őt a barikád mögül, és rohanni kezdtek a kráter felé. Tíz-tizenkét méterre lehetett, ennyit kellett lefutniuk sártócsákon, hullákon és ordítozó sebesülteken keresztül. Elsuhantak egy szanitéc mellett. Lenéztek rá. Látták, hogy a közlegény sisakján, akit ápolt, egy óriási lyuk tátongott. Ömlött rajta a vér. A szanitéc a láblövését kötözte éppen.
Az elől futó a kráterhez közel hirtelen megbotlott valamiben. Nem voltak már messze, talán két méterre. Barátja tovább futott, bevetette magát a fedezékbe. Amaz visszanézett, hogy miben bukott fel. Egy leszakadt lábszár volt. Letörölte a sarat az arcáról és kúszni kezdett a fedezék felé. Barátja nyújtotta felé a kezét, a másik elkapta és behúzta magát a mélyedésbe. Ahogy átbukott a peremén, valami belehasított a lábába. Lenyúlt és megtapogatta combját. Véres volt. Bekapott egy golyót.
- Te hülye ***! Minek csinálod ezt? – persze jól tudta miért. Látta a szemében. Haza akarta juttatni őt. Amaz szorította egy ideig a lábát, szívta a fogát, majd megmakacsolta magát és elkúszott a lyuk másik oldalára. Kikukucskált a part szikláinak tetején álló náci géppuskára. Úgy állt ott, mint egy isten, aki szórta tüzét, az emberek pedig hajlongtak előtte a vértócsákba. A betonbunkerek a part kőszikláinak oldalából nőttek ki. 7-8 méterrel előttük szögesdrót-kerítés húzódott. Annak a tövében feküdtek már páran. A szerencsésebbek, akik túljutottak a vágóhídon. Odáig kellett volna eljutniuk nekik is. Messze volt, legalább negyven méterre, de inkább messzebb. Óvatosan sandítottak ki a kráterből, vigyázva, nehogy eltrafálja őket egy kóbor lövedék. A kerítésig a parton nem volt már egy szál fedezék sem. Csak holttestek.
Hatalmas robbanás hallatszott a hátuk mögül. Visszanéztek. Látták a szanitéc testét repülni és tompa puffanással a földre esni. A katona helyén, akit kötözött csak egy nagy lángbokor villódzott.
Lihegve néztek egymásra, mélyen egymás szemébe.
- Jimi, ne tedd! Könyörgök! – mondta a családos. A másik megpaskolta a tarkóját, homlokát az övéhez húzta, majd kibiztosította a fegyverét, kiugrott a fedezékből maga után rántva barátját is. Torkaszakadtából ordítva, bicegve rohant előre, mögötte a másik, akinek görcsösen szorította kezét. Kapkodta a lábát a laza homokban. Még tizenöt méterre voltak, mikor a fegyvere elakadt. Kegyetlen fuldoklásnak hallatszott, ahogy elhalt a hangja és mögötte felerősödött a német géppuskatűz puffogása. Még mindig csak rohant, alig voltak tíz méterre, mikor kicsúszott a lába alól a talaj. Mellkasában és hasában valami pokoli fájdalom tűnt fel, csak úgy szakította a húst. Megvonaglott és futtában a földre zuhant. Egy pillanatra elsötétült előtte a világ, csak a fájdalmat érezte. Aztán meglátta barátja arcát. Mögötte feküdt, hason, szemben a kerítéssel és a géppuskával. Pillanatok alatt elszállt minden erő a tagjaiból, szemhéja elnehezült, alig kapott már levegőt.
- Szeretlek – hebegte halkan a másiknak.
- Ne haragudj! – suttogta zokogva amaz. Jimi egy utolsó erőbedobással oldalra fordult, és magához ölelte barátját, amennyire csak tudta. Szorította, szorította, míg vagy fél tucat újabb hasító fájdalom a hátában el nem vette az utolsó csepp erejét is.
A másik felnézett barátja megmerevedett tekintetébe.
- Ne! A ***a anyátokat! Ne! – magához húzta az élettelen testet, mely rongybabaként ernyedt el a karjában. Megölelte, aztán villámgyorsan beugrott neki, hogy mit kell tennie.
Szipogva kézbe vette fegyverét, felpattant és a szikla tetejére tüzelve teljes erejéből futni kezdett a kerítés felé. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg odaért. A fegyvere kifogyott, ő pedig belevetette magát a kerítés tövébe két társa közé. Úgy érezte, a nehezén túljutott. De könnyel és vérrel áztatott sáros arcát ordítva nyomta a vizes homokba.
Így ért véget a több ezer élet mellett egy barátság is 1944. június 6.-án a normandiai partoknál.
II.
CSALÁD
Ah, egy nyugodt péntek délután! – gondolta a férfi. – Leülök a fotelbe egy üveg sörrel meg a könyvemmel és lógatom a lábam.
Így is tett. Tikkasztó hőség volt, még bent, a házban is. Még a falak is a júliusi kánikula páráját lehelték magukból. Eltrappolt a hűtőhöz, kivette a fincsi, jéghideg sört, elment a nappaliba, az asztalról felvette a könyvét, letette a sört, lerántotta magáról a pólót és bedobta magát a fotelbe. Olvasni kezdett. Mikor bele akart kortyolni a sörbe, valaki rákiáltott. A felesége volt.
- Ne igyál! Hogy mész el a kicsiért az öcsémékhez?
- Apukád elhozza.
- Ja, jó. De akkor se igyál. Fejre állsz a napon.
- A napon?
- Nem mosod le a kocsit?
- Szívem, hazafelé beálltam vele a mosóba. Belül pedig a múlt héten takarítottam ki. A műszaki dolgokat meg átnéztem mielőtt felbontottam a sört. A kocsi kész van, nyugalom. Akkor ihatok?
- Igyál, de igazán segíthetnél pakolni.
- Én pakoljak? Azt sem tudom, hogy az én ruháim hol vannak, nemhogy a tieitek – mondta kuncogva.
- Hehe! Nem arra gondoltam. Tisztában vagyok vele, hogy ha bedugnálak a szekrénybe, eltévednél.
- Na, te csak ne dugdoss férfiakat a szekrénybe, oké?! Még a végén nagyon rászoksz – nevetett.
- Bizony, van mitől tartanod – vágott vissza a felesége. Adott egy puszit a férjének. – De mondjuk napernyőt, pokrócot, sátrakat mind bepakolhatsz a kocsiba. És igazából feljöhetnél az emeletre is, hogy legalább megmondd, milyen ruhát pokoljak be neked.
- Egy fürdőgatyát. Nem divatbemutatóra megyünk, hanem nyaralni.
- Jó, akkor cuccolok neked ruhát, és azt veszed fel, ami lesz. Így jó?
- Igen, Szívem – tudta jól, hogy a felesége milyen ideges minden egyes nyaralás előtt. Most is ez volt, látta jól, már alakult a nyaralás előtti hisztiroham. De ő egyszerűen nem volt hajlandó idegeskedni semmin. Úgy gondolta, hogy a nyaralás éppen arra van, hogy ne kelljen idegeskedni semmin sem. A felesége mindig tökéletes nyaralást akart, de az istenért, nem rakétakilövés következik, hanem egy hét szieszta.
Az asszony felment az emeletre, a fiuk pedig éppen jött lefelé.
- Szasz apa!
- Szasz fiam! – pacsiztak. – Helyzet?
- Semmi jó, semmi rossz.
- Nofene! Miszösz van?
- Hát, a töri dogám ötös lett, de az edzésen a tanár leugatta a fejemet a nyakamról.
- Persze, megint eltévesztetted az öltöző ajtaját, mi?
- Nem – nevetett a srác. – Az egyik szervám kicsit mellément, falra ütöttem és lejött a vakolat. Mire elkezdett velem pörölni, hogy rongálom az iskolát.
- Na, Tóni bá’ ilyen kemény volt? Mi ütött beléje?
- Elég ideges volt, de azt hiszem azért, mert a lányát most műtötték, és holnap engedik ki a kórházból.
- Ja, értem. És kell menned falat vakolni?
- Nem, a végén már a szokásos stílusban beszélt velem. „Ínnye, Kisjakab! Aggyá fő jobban, mer ha nem, szólok a faterodnak, oszt megmutassa a gimis trófejájit!”
- Drága Tóni bá! Egyébként hova készülsz?
- Lemegyek még egy kicsit röpizni. Csak előtte kortyolok a sörödből – és nyúlt az üveg felé. Apja azonban rácsapott a kezére.
- Húzzál onnét. Bepiálsz itt nekem, aztán nem fog menni az adogatás-fogadás. Tűnés, nyolcra legyél itthon, holnap korán indulunk. Tényleg, bepakoltál már?
- Be hát! Egy fürdőruhát meg egy törülközőt – mondta somolyogva.
- Á, az én fiam – mondta kicsit hangosabban a családfő.
- Hallom ám! – kiabált le az emeletről felesége. Az apa odakacsintott a fiúra, az meg elindult az ajtó felé.
- Csáó, apa. Majd jövök.
- Szevasz – nézte fiát, ahogy kilép az ajtón. Büszkeség töltötte el, keménykötésű srác volt, jól is tanult, és imádnivaló volt a humora. Bizony, nem gondolta volna, hogy jobban fogja szeretni fia humorát, mint a sajátját. Elmosolyodott. A gyerek után csapódott az ajtó, de pár pillanat múlva már nyílt is újra. Nagy robajjal rohant be a nappaliba kislánya. Mögötte apósa jött.
- Apa, apa, apa!
- Szia tündérke! – a kislány a nyakába ugrott, megölelte és kismillió puszit nyomott le borostás arcára. – Szia Papa – köszönt oda az öregnek is. Az visszaintett neki.
- Pfúj, de szúrsz apa – mondta a kicsi.
- Holnapra megborotválkozok, oké? Milyen volt Petiéknél?
- Jó. Képzeld, fürödtem a medencéjükben.
- Azt a mindenit! Ez nem semmi. Nagyobb mint a papáé?
- Igen, és a papa azt mondta, hogy ha hazajövök, akkor átmehetek hozzá is egy kicsit.
- Ezt mondta a papa? – nézett fel apósára. Amaz néma ajkakkal tátogta el: „Alig akart hazajönni, valahogy rá kellett vegyem.”
- Elmehetek most fürdeni?
- Hát, ha a papa azt mondta, lehet…
- Jujj, de jó!
- Csak meg ne undd a fürdést, tudod, holnaptól egy héten keresztül csak fürdünk.
- Jó, jó. Csak bemelegítek rá – és már rohant is nagyapjával. – Majd nézd meg, hogy hogy úszok. Jó apa?
- Oké – a férfi sóhajtott, lehajolt a sörért és hörpintett egy jó nagyot. A kislány járt a fejében, meg a másnap. Holnap már tengeralattjárósat játszanak a strandon. Mindig is szerette a kicsi. Ő volt a hajó, apja a tengeralattjáró, ami letorpedózta a hajót. A víz alatt odaúszott kislányához és buborékokat fújt a hasára, amin az meg persze nagyokat kacarászott. De jó is volt, egek! És jó is lesz. Alig várta már a nyaralást, legszívesebben rögtön pattanna a kocsiba és usgyi!
Pár perc sem telt bele, a felesége lassú léptekkel közeledett a lépcsőn lefelé, de félúton megállt. Félig felhúzott szemöldökkel nézett férjére.
- Jól hallottam, hogy elengedted Lillát fürdeni apáékhoz?
- Ö, nem gondoltam, hogy baj lesz. Gondoltam őt nem akarod bevonni a „pakoljunkbeminélelőbbminéltöbbet”-akciódba – mondta kaján vigyorral a szája sarkában.
- Háháhá, rém vicces! Ahelyett, hogy segítenél…
- Szívem, meddig tart berakni a sátrakat meg a többit a kocsiba?! Ha összekészíted az edényeket, azt is bepakolom majd. Előbb végezz fönt.
- Bepakoltam nagyjából mindent, kész vannak a nagytáskák. Kivéve pár apróságot, mint például a papír zsebkendő. Az nincs itthon, nem tudom, mibe fújjuk majd az orrunkat. Majd ingujjba töröljük a…
- Szívem, miért kellene megfáznunk? Nyaralni megyünk, nem telelni. Zsepit meg tudunk venni útközben bárhol. Sőt, tudod, mit mondok. Még ott is. Nyugi.
- Nem találom a papucsodat sem.
- Hát ez tényleg szörnyű. Tudod, hogy rühellem a papucsot. Ha mezítláb kell lennem egy hétig, az nekem ajándék.
- Nem lehetsz mindenhol mezítláb.
- Ott a szandálom.
- Nem jó!
- Rendben, akkor veszünk majd valami szar papucsot is, rendben?
- Csak a drágalátos nagylányod holmijai nincsenek sehol.
- Ő szokott magának csomagolni.
- Tudom. És hol van most?
- Szívem, péntek van, gondolom, a barátnőivel lóg valahol.
- Na és mikor fog bepakolni.
- Valószínűleg, majd ha hazajön. Előbb nemigen – mosolygott a férj.
- Ha hazaér, olyat mondok neki, hogy magam is megbánom.
- Csak el ne kezdj neki anyázni – kuncogott.
- Háháháháhá! Jaj, ez is de vicces volt. Ajh, meg vagyok áldva veled, te ember.
- Ezt én is így gondolom – mondta, és elnevette magát. Az asszony megfogta a férfi állát és lenyomott neki egy cuppanós csókot.
- Megyek, összekészítem az edényeket, hogy te is tudj végre csinálni valamit.
- Rendben, Szívem – ahogy a nő elindult a konyha felé, rápaskolt a fenekére. Elkezdett tüsténkedni az edényekkel. Elmosott párat, berakta egy nagy dobozba, és bekészítette az ajtó mellé, hogy csak ki kelljen vinni az autóba. Aztán a konyhapultra könyökölt és valamilyen reklámújságot kezdett lapozgatni.
A férje pedig csak nézte őt. A könyv csak lógott a kezében, de a nőt bámulta, akár egy kamaszkölyök. Az apró részleteket a testén. A leomló haját, ami a szemébe lógott, ahogy olvasott, a gyönyörű nyakát, viseltes felsőjét, amit a második gyerek születésekor vettek. Kezeit nézte, ahogy a lapokon siklanak a világ legszentebb zenéit sustorogva a csendes szobába. Nézte a pici sebet a nő bokáján, amit lovaglás közben szerzett. Eszébe jutottak a közös lovaglások, a séták a Margit szigeten, az ücsörgés a padon, az esküvőjük, a három csodás gyerek születése, a házassági évfordulók, a családi ünnepek, a baráti összejövetelek…
A boldogság gombócot növelt a torkában, ahogy a gondolatok és képek átcikáztak a fején. Felállt, a könyv kicsúszott a kezéből és halk csattanással esett a padlóra. Elindult a konyhába felesége felé. Az asszony közben megszólalt.
- A mindenit! Nézem az újságot, és sorban ugranak be a dolgok, amiket nem vettem meg a nyaralásra. Nincs itthon papírtörlő, nem viszünk gyümölcsöt, pedig a kicsinek kifejezetten sok gyümölcsöt javasolt a doki. Elfelejtettem ágyneműt csomagolni, és a fürdőruhám is elszakadt tavaly – a férje közben odaért elé. Maga felé fordította a picike nőt, és a tenyerébe vonta gyönyörű, tiszta arcát. – Kell vennünk nekem egy fürdőruhát.
A férfi hosszat pislantott és megnyugtató hangon mondta: – Veszünk.
- Hogy a fenébe’ vagy mindig ilyen nyugodt nyaralás előtt? – kérdezte és melegen átölelte párját.
- Úgy, hogy ez a sok minden nem számít semmit. A lényeg az, hogy együtt leszünk – mondta. Könnycseppbe nyelte a gombócot a torkában, és szorított kicsit feleségén, mintha az egész világot ölelné magához.
III.
SZERELEM
Diónyi szemekben hullott alá a hideg novemberi eső. Több órája áztatta már a földet, rég elszállt a friss illat, amit a hűvös őszben érezni lehet. Nem fújt a szél, de a néhány makacs és ragaszkodó levél az esőcseppek dobálásától fürgén táncolt a lesoványodott fák fáradt ágain. Mindent átitatott a borongós idő. Amolyan világvége-hangulat lengedezett, tipikusan olyan nap volt, amikor semmihez sincs kedve az embernek, legkevésbé kimozdulni.
Csupán egyvalaki merészkedett ki az esőbe – egy férfi álldogált az égi áldás alatt. Vékonyka barna kabátot viselt, csurom vizes volt. Rövid, de sűrű haján buzgón sietett a víz az arca felé. Egy szál vörös rózsát szorongatott kezében. Beszélt, de nagyon halkan. Még suttogásnak sem nevezhető halk hangon, de nagyon megnyugtatóan. Beszélt, kacarászott – ki érti ezt, ebben az időben?
- …olyan édes volt. Nagyot nevettünk. Hiába, kezd felnőni, nem? Elvégre már három éves. Hahaha. Anyukádék is jól érezték magukat. Még a barátnőd meg a férje is mondták, hogy „Hát ez fantasztikus este volt kedveském!”, és tulajdonképpen meghívatta magát jövőre is. Megfenyegetett, hogy nehogy elfelejtsek szólni, ha jövőre is lesz ilyen. Bár addig nyáron úgyis találkozunk. Tudod, a bográcsozás a születésnapomon.
Ja, a bratyód új asszonykával állított be. Valamilyen Anikó. Egész csinoska, ráadásul ügyvéd. Persze már mindenki ismerte, csak én nem. De nagyon szimpatikus volt. Csinos, intelligens, anyukád meg is fenyegette a sógort, hogy most már elég a csajozásból, tőle is unokákat szeretne. Hát, talán összejön. Úgy láttam rajta, hogy ezt a lányt végre szereti. Ideje lenne, hogy megállapodjon, már elmúlt harminc. A húgom meg, szokás szerint, annyit evett, hogy megmoccani sem tudott, úgyhogy a drága jó sógorom az ölében vitte ki a kocsiba. Pedig annak fáj a dereka. Idén már kétszer stoppolták neki. Mondta neki a doki, hogy nem fogja bírni a kőműveskedést, szóval sürgesse meg a diplomáját. Igyekszik az, csak hát a három gyerek, meg a nagyétkű húgom mellett nem könnyű a szakdolgozatra koncentrálni. De nagyon igyekszik, és imádja azt a három vásott kölyköt meg a bolond testvéremet.
Na, de tegnap a másik lányunké volt a főszerep. Szaladgált, visongatott, kacarászott, sőt, akkor sem félt, mikor apukád beöltözött bohócnak, és a bátyád 48-as kosaras cipőjében táncolni kezdett a nappaliban. Haha! A húgom kifestette fehérre, és két irdatlan nagy pöttyöt rakott az arcára, de valamilyen ócska, ezeréves rúzsból, úgyhogy nem is volt teljesen piros, inkább padlizsán. Hahaha! Jó volt. A lányunk meg nagyon örült az ajándékoknak. Anyukád kötött neki egy szép kardigánt, azt mondta, majd felveheti a karácsonyi ünnepélyen. Bár mindenben gyönyörű, akárcsak Te. A húgomék egy emeletes tortát hoztak. El is fogyott. Úgy szikrázott meg zenélt, mint a hétszentség. Volt rajta vagy száz gyertya, pedig csak ötödik szülinap volt. Nekem jobban tátva maradt szám, mint a kicsiknek. A barátnődék hoztak egy lány babát, a bátyád meg egy fiút. Valamit sejtettek. Megvettem a babaházat. Olyan régen terveztem, most végre összejött rá a pénz. Sosem látott még babaházat, el kellett neki magyarázni, hogy mire jó, hogy tudnak benne a babák aludni, meg fürdeni, mosni, főzni, mindenfélét. Persze gyorsan belejött. Még enni sem kért, mert a babaházzal játszott. Na, erre varrjál gombot. Nem semmi, ugye? De mikor odaadtam, nagyra kerekedett a szeme, nem tudta mi az. Mondtam neki, hogy tőled és tőlem kapja. Nem értette.
Kicsi még ehhez. Hiszen én sem értem.
Olyan rossz volt, hogy nem voltál ott.
Hirtelen a fájdalom elnyomta a hangot a torkában. Tenyerét a szája elé kapta, és összerezzent, kabátján felugrottak az esőcseppek. Sós gyöngyszemek vegyültek az édesek közé az arcán, és szép lassan a földre hullottak. Egyre ázottabb lett, hosszú ideje rázta már a hideg, de mindez nem érdekelte.
- Szeretlek – mondta könnyes szemmel. A rózsát lefektette a sírkőre és a sárban tocsogva, lassú léptekkel elindult a temető kijárata felé.
Ötsoros
Hatalmad teljében röhögsz rá a mára,
Aljasan vágsz csak a földi kín szavába,
Lépdeled a táncot, végső partnert játszva,
Ám legyen, táncolok; véled utoljára...
Lopva lépek át a vég birodalmába.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
