Atheosz
...Et incarnatus est
Nem számít már, ha végtelenbe
vész el, mit annyi létbe vetni,
mint mérték híján bár szeretni:
határ szabasson testtelenre.
Nincs színe, mélye, s törve rendbe
nem formálhatja senki, semmi;
mert sejtelem csak felnevelni,
s csak visszfény zárni árva testbe.
Lett. Törvény gátja nem keríti.
Nincs. Forma létre nem tagadja.
Nem tudtam én se versbe írni,
s nem tudom szabni árny-alakra.
Teljessé testesült hiánya
vagyok már életemre tárva.
VIII. 22.
DTE-nek
Nem kell már semmi több a szóból:
minden szép önmagát tagadja.
Lényednek nincs hívebb alakja,
mint az, mit adni tudsz valódból.
Mindaz, mit adni tudsz valódból,
bennem mint titkos élet érik
fényedben nőve majd a létig:
így ismersz teljes önmagadra.
Ismersz majd teljes önmagadra
egy másik, nem sejtett világból,
tükrében arcod lesz az arca.
Tükrödben arca lesz az arcod,
innenső partja túlsó partod -
hogy honnan ismer, tán bevallja.
VII. 20.
Nem elég
Nem elég az érzés, sem a lángja,
nem elég, ha hamu lesz a távol,
kevés írni megtalált barátról,
hazug a szó versbe tört varázsa.
Rejtezik a szív magát kitárva,
vallva szennyről bár vagy tisztaságról -
ahogy tükör képe önmagáról
képtelen; csak színe és fonákja.
Halj meg minden vérző pillanatban,
könnyezz úgy, hogy senki más ne lássa,
légy szilárd egy eltitkolt viharban,
érzéketlenül, de benn imádva,
égess porrá mindent jégbe fagyva,
s tagadó szemekkel szállj a Napba!
VII.1.
Ember
Hiány ragyog teljesebb jelenben,
túlcsordult fény takarja a tájat.
Múltam vágyott elég-jére láthat,
s mégis kevés ama túl szememben.
Telő homok hiába peregjen,
sivatag már mindhiába árad:
elnyeli a szó, mit hangja átad,
gyötrő kín a kép üres keretben.
Nem maradt más mégsem: adni újra.
Nem tudom, milyen tűz, milyen mélység
szenved égbe vagy pokolba fúlva,
s mit rejthet e feketéllő kékség -
végtelenjét tisztasággá dúlva
egyremegy már kárhozat s reménység.
VI. 29.
Nyár
Volt: máig volt napok emléke marad.
Nincs tagadja most a megtaláltat,
elvesztett ígéretét a mának -
amíg van lesz újra: érted, általad
lesz kezdetté, ami vég felé halad.
Nem vagy, nem leszel, de voltod áthat,
hó alatti csírái a nyárnak
amíg létre várnak kihűlt Nap alatt.
Úgy foglak majd várni, mint a rablót:
titkon jössz egy nap, nevetve halkan,
tárva miért hagytam minden ajtót,
s miért nincs, mit rejteni akartam?
Leülsz mellém újra, keltve alvót,
dús nyarad kacagva száz szavadban.
Túlság
Azt a bűnt, a ragyogó virágút,
erejét a lehanyatlott kéznek,
romlást, ami szentséggel igéz meg,
végtelen teret, tagadt határút,
szárnyat, ami megváltva aláhullt,
édent, hol a vágyak véget érnek,
üdvöt, ahol kihunyva az ének
minden cél a másért lesz elárult -
azt a bűnt, még nem tudom, mivégre,
azt a jót, a felmagasztalt bálványt,
az érthetetlent bolondul megértve,
bámulva romolhatatlan márványt:
józanságot mámorra cserélve
ezt az Istent álmodom az égre.
VI. 3.
Lepke szárnya
Lepke szárnya súlyosul az estre:
így ragyogtat sötétet a hajnal.
Szelíd szív kel nászra a haraggal -
pokol kell, hogy tisztává teremtse.
Ívelés a célját hol keresse?
Hová zuhan magányán a nappal?
Eltagadja hazugság-malaszttal
fényét, amit megvall összes perce.
S még egyszer a nincsen. Megtalálta
benne azt, mi minden. Elszivárog
mégis. Gyűjti újra. Szép halálba
térne, örök útra. Üres árok.
Arcain a ráncok. Szent, szent, szent. -
Mindhiába várok. Lepke szárnya.
IV. 29.
Ítélet
arcok leszünk a jéghideg homokban
tördelt fényükre csupasztott szegek
széthullott sorsunk szétesett sorokban
formáz majd egy elvetélt nevet
kereszt-sosem-volt gerendák hevernek
csillagtalanná fagyott ég alatt
azt vesszük fel vállunkra tehernek
mi üdvösségünkből még megmaradt
vonszoljuk minden megvallott hitünket
tisztává roncsolt tetteink sorát
az alázatban egykor kitűntek
majd kitárják a gőgös ostobát
görnyedve visszük Istent, mint koloncot
örök törvény köt lábainkra gúzst
szállni gyávák, magukról lemondók
súlyát cipelve meghasad az út
s a Trón előtt majd végleg porba hullunk
nincs már erőnk felpillantani
a Szembe, amit megígért a múltunk -
üres bársony ragyog megvakítani
IV. 15 - 16.
Egy halál
Elárvult teste a keresztfára verve
semmi már: roncs húscsomó cafatban.
Elhagyottan tátongó bánya képét
idézve elvesztette léte ércét,
s szétdúlt üregei vicsorítanak nemet:
nézd formám; mutatom: lásd az életet!
Ez mind; s az eltűnt rész, a lélek,
mind a tűz, mit örökre ígért meg,
mind a báj, szótlan szava nem-földi világnak,
vágyai, adakozni mindenkire tártak,
álmodott csodái, boldogság-világok:
önmaga, ki mindenséget átfog,
most múltba vész. Ragyogni elfelejtett.
Kialszik, ki annyi fényt teremtett.
De mégis: volt, s mutatott más világot.
A Tűzből másolhatatlan szikraként
teremve átadta azt a lángot,
szívekbe oltotta azt a fényt,
mi megtartja őt, túl minden halálon,
mutatja őt, örökre tisztaként.
Átlépve a szennyen, át a sáron,
túl a testen, túl a roncs kalitkán,
szenvedésre tárult boldogságon,
túl a kínok minden szörnyű titkán,
levetve azt, mi múlandó: a létet,
megpihenni örök önmagába térhet:
általa világló szívekben ragyogva
fénye visszatér teremtő csillagokba.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
