viszota:
Rám néztél...
Rám néztél….
Gyönyörű szemedben kíváncsiság…
mely hívott lelked mélyére,
s mely utat pillanatok töredéke semmissé tett,
nem is létezett talán….
Csak én éreztem szemed melegségét
…és fürödtem benne bambán,
míg gondolataim dörömböltek
tehetetlenül...
Elvarázsoltak arctalan szavaid,
s most itt állsz, látom arcod is.
Szavaid próbálnak beléd kapaszkodni,
melyeket egyszer nekem adtál,
s én látom zavarod, mi az enyém is,
te nem tudod, elvedd, vagy visszaadd.
Hát így álltunk ott….
S most kusza gondolataim rendezgetem,
képzeletem színes képletté vált,
már látlak benne, s meg kell fejtenem.
2005.05.27
A nap még kacsint néhányat
Susogva adja meg magát önként
csípős szeleknek
már majdnem meztelen koronája a fáknak.
A természet arcáról lefagyott mosolyként
hulló levelek
borítják be fázós lábát a tájnak.
S a Föld, mely nyugovóra tér
burjánzó növények
színes életét dobva oda a halálnak,
A Nap még kacsint néhányat
sűrű felhők mögül...
mennie kell, táplálni másik felét gyermeke arcának.
Hatalmi téboly
Ki tudja, mi az a szenvedés,
Mikor szívét egy kés cincálja szét,
Melyet az döf bele örömmel nézve a vért,
Akinek odaadta szeretetre éhes életét.
S milyen az, mikor romantikára vágyva,
Egy szép álomsíkról visszarántva,
Egy vérben forgó szempár azt ordibálja:
Te egy senki vagy és nincs szükség romantikára!
S azt ki tudja, mikor sunyi pofon csattan,
Miért nincs sírás, csak a megvetés lobban.
Lobban hatalmas üszköket hagyva,
Melyek csak feketednek, soha nem múlva.
Hát elmondom én boldogtalanságban úszva,
Nem fog belefojtani, bárhogy is akarja.
Csak higgye, hogy tőle függ életem sorsa,
Eljön a nap, mikor magánya megfojtja!
S azon tűnődöm, látva őrült létét,
Létezik-e ember, ki elviseli kényét?
Azt hiszi tudatlan, így élhet férfiként,
Míg számomra csak egyet jelent: a férfiak szégyenét! |
AJÁNLOM AZ OLDALT
