aquarell
Isten, ha még van, az éjbe mártja ujját,
s akvarell-jövőket mázol homlokunkra,
homokóráinkból kérdések csorogtak
gúnyos mosolyt minden kérkedő okunkra
Borvirágos alkony, trónusodra ültem,
megpróbáltam én is élet-maszatolni,
kacskaringós foltok sajdultak felettem:
igyekeztem mélyen felszínbe hatolni
Édes meggyvirágba hajtogattam telet,
jégvirág-szirupban nyarat hemperegtem,
lágyan szilvakékbe csorgattam a tavaszt,
korahajnalokká az őszt elsiettem
Ébredésbe fullad minden titkos álom
a pesti csillagok közt félholdra vertek
az utcák aléltan a sarkokon hevertek
élces vágyszilánkok sápadt bronzmedálon
Isten, ha ott vagy, mártsd a fénybe ujjad,
S rajzolj minket lopva fel a fellegekre!
Maszatos kezünket mennyekbe töröljük:
boruljon le földünk a hullámzó egekre
hálátlan
Kiteregettem fullánkjaim
Mert hajnalomba szúrtál kérdőjelet
Meggylekvárunk megsavanyodott, lehet,
Részvétlenségem fánkjain
*
Házunk a hangzavar belepte
kimenteném, mégis vitrinbe zárom
És 7pecsétes lakat lóg a záron
Fogságban meghal mind a lepke
*
Tükrödben végtelen tűnt elő,
Vadvirágzásomra tavaszt feleltél,
Te szelíd leandernek neveltél,
S virág lettem, de jaj, húsevő
vár, tavasz, hangulat
Télvégbe kócos tavaszt karmolok,
kis gömbök csattognak a kockaköveken,
mint cipősarok.
Tavaszt csurognak a városi fények,
édes-bús Dunában tükröződnek,
találgatom, melyik-melyik:
szívdobogás, vagy pénznyelő.
Ezeréves múlt bújik elő,
gőzölög imbolygó jövőre.
Az estébe olvad gondolatunk,
emlékeink a kőre,
Újjá dorombolunk
barátságot és gyertyafényt,
bűntelen álmot szövünk.
Felnövünk.
percnyarak
Kócos nyár dereng:
huncut pillanat,
tejüvegbe csöpp
kópék hullanak –
csendtüzek...
Fényrács megremeg
aszfalttükrökön,
szívószálon át
titkát szürcsölöm –
percnyarak...
AJÁNLOM AZ OLDALT
