AJÁNLOM AZ OLDALT
Sirius és a tündér 1. - Álom?
apámhoz (Idaho) és a szarvashoz
A víz fényédes illatát szívom magamba, arcomon vízpára cseppje folyik végig. Mellettem ismerős alak guggol, fejem alá teszi összehajtogatott szürke köpenyét. Érzem, elnehezül a szemem, lassan lecsukódik. Búcsúzóul beszívom köpenye illatát, ezt a bódító, friss fűillatot. Félálomban még egy pata dobbanását vélem hallani, de aztán teljesen megadom magam ennek a bársonyosan puha sötétségnek, ami lefelé húz.
Lassan kinyitom a szemem, körülöttem minden sötét. Felülök, letörlök egy csepp álomkönnyet az arcomról. Kicsit pilledt vagyok még, de rájövök, ez a szobám. Az ablakom előtt álló fiatal diófa levelei közt átszűrődik a telihold bűvös, ezüsthideg fénye. Óvatosan kitapogatom a gyufát az éjjeliszekrényen, hogy gyertyát gyújtsak. A szobámat betöltő tökéletes csendbe belehasít a meggyulladó gyufa vad sercegése. A lepattanó szikrák apró tündérekként táncolnak bele az éjszakába. A gyertya remegő fénye bevilágítja az egész szobát, és kis idő múlva édes illattal tölti meg. Alvástól tompa érzékeim élesedésével a puha csend egyre erősödő és gyorsuló kopogássá változik. Az ablakpárkányra támaszkodva figyelem, ahogy egyre világosodik, ahogy egyre jobban elválik a fák törzsének sötétje az ég borongós szürkéjétől. Szeretem nézni, ahogy a szél vad játékát játssza a fák ágain még fennmaradt, néhány hősiesen küzdő, tépett szélű, sárgásbarna levéllel. Az odakint tomboló vihar valahogy még barátságosabbá, még biztonságosabbá teszi gyertyafényes kis lakom. Lassan elkezdek felöltözni, rászánom magam, hogy kilépjek. Ahogy nyílik az ajtó, békés, elvarázsolt kis világom csendje úgy tűnik tova, mint ahogy a könnyed, áttetsző szappanbuborék kipukkan. Felgyújtott lámpák fénye, bekapcsolt rádió, halk reggeli beszélgetés, a pörkölődő kávé illata, a dohányfüst, ahogy sejtelmesen átszövi a felkelő nap felhőkön átszűrődő, bágyadt fényét. Jóval hidegebb van, mint nálam, hisz nyitva van az ablak. Ahogy elindulok a fürdőszoba felé, lábán apró, meleg nyomokat hagy a hideg fehér csempén. Megnyitom a csapot, hogy megmossam az arcom. Jól esik, és valahogy ismerős a víz érintése a kezemen és az arcomon, egészen felfrissít. Hirtelen villanásként hasít belém a felismerés; álmomban egy vízesésnél jártam.
Aznap egy ismerős kastélykertben talált rám a hajnal. Mezítláb lépegettem a selyemfényű, rövidre nyírt pázsiton, és gyönyörködtem a virágok sokszínű, mégis rendezett forgatagában. A szirmaik még csukva voltak, de már készen arra, hogy a nap simogató sugarainak felfedjék titkukat. Szerettem a kertet, de valahogy úgy éreztem, nem él igazán, kalitkába van zárva. A füvet nyírják, a virágokat ágyásokba rendezik, üvegházba zárják, nemesítik, öntözik, locsolják, metszik; ápolják, de a szabadságukat, vadságukat is elveszik. Ennélfogva szívemhez sokkal közelebb állt a kert mögött nem sokkal elterülő erdő. Sudár, ezüstös-magas fáival, kócos-tüskés kis bokraival, mosolygós vadvirágaival sokkal inkább a "barátomnak" éreztem, mint a kertet. Ez az erdő egy külön kis világ volt, de nem rácsokkal és falakkal határolt világ, hanem olyan, aminek határai csak kívülről látszanak. Mert ez az erdő maga volt a szabadság. Benne minden és mindenki azt tette, amit akar, és mikor beléptem, ez volt az a bódító erő, amit megéreztem, és ami mind beljebb csalt, el egészen a Forrásig. Ez tulajdonképpen egy vízesés volt, de a forrás szót sokkal helyénvalóbbnak találtam rá. Ahogy ültem ott a parton, és hallgattam, hogyan játszik a víz a kövekkel, megszűnt számomra idő (vagy talán éppen akkor vett körül teljesen és költözött a lelkem mélyére, már nem tudom). Egyszerre volt barátságos és játékos, de mégis valahogy bölcs és időtlen. Hirtelen úgy tűnt, minden béke, harmónia és szeretet a világon innen, ebből az erdőből, a Forrásból árad (most már sokkal inkább úgy gondolom, hogy ezeket a dolgokat a hely varázsa hozta felszínre bennem, és a vízben láttam tükröződni őket). Később, mikor felocsúdtam merengésemből, egy férfi ült mellettem, és nézett engem. Nem tudtam, mióta ülhetett ott, mint ahogy azt sem tudtam, én mióta ülök ott. A férfi arcát még soha nem láttam azelőtt, de tudtam, hogy ismerem. – Te vagy az, Sirius? – kérdeztem tőle. – Örülök, hogy végre felismersz, tündér. – (Sirius álmaim visszatérő szereplője, és bár nem feltétlenül ember alakban jelenik, meg de mindig ugyanazt a helyet tölti be a szívemben). Imádtam, ahogy tündérnek szólított, azt a kis mosolyt a szája sarkában. Feltétel nélkül, őszintén szerettem őt, olyan volt nekem, mintha valamiféle őrangyalom lett volna. Szerettem vele lenni, mert ha beszéltem hozzá, úgy tudott hallgatni, hogy attól gyönyörű gondolataim támadtak, és ha Ő beszélt hozzám, sosem tudtam, eldönteni, vajon tényleg beszél-e hozzám, vagy pusztán a gondolatait hallom. De ha ahhoz volt kedvem, mellette hallgathattam is, hiszen vele a csend percei sem voltak kínosak. Tudom, soha senkit nem fogok úgy szeretni, mint Őt.
Aznap nem beszéltünk sokat. Valamitől hirtelen nagyon álmos lettem. – Aludj csak nyugodtan, és úgyis menni készülök. – mondta csendesen. – Itt hagyom neked a köpenyem, hogy meg ne fázz. – mondta, azzal lecsatolta magáról az erdőszürke szövetet. – Köszönöm. – suttogtam, azzal lehajtottam elnehezülő fejemet a köpenyre. – Ezüst hollók szárnya rebegjen álomcsókot fekete pilládra, tündér. – búcsúzott, majd elindult, be az erdőbe. Ahogy utánanéztem, láttam, hogy egy fekete lovat vezet. Búcsúzóul beszívtam köpenye illatát, ezt a bódító, friss fűillatot. Félálomban még egy pata dobbanását véltem hallani, de aztán teljesen megadtam magam ennek a bársonyosan puha sötétségnek, ami lefelé húzott...és akkor felébredtem.
Ahogy felpillantok, és körülnézek, látom, hogy a gátoldalban ülök. Fogalmam sincs, hogy kerültem ide, a legutolsó emlékem a fürdőszoba és az arcmosás. És utána elkezdtem merengeni az álmomról, és eközben valószínűleg a testem végezte a dolgát, és a lábam akaratlanul is idehozott. A táj szépsége vetekszik az álombélivel. A gát kanyarja, mint egy tányér, és az alján az a sejtelmes, csalogató erdő, melynek közepe mocsárba vész. Imádok itt lakni, ezen a helyen, ahol sokszor megadatik, hogy ne tudjam, vajon álmodom-e az életemet, vagy éppen megélem az álmaimat.
Sirius és a tündér 2. - Álomvilág
Csak álltam, bámultam, és azon gondolkoztam, hogyan kerülhettem ide. Egy rét szélén ültem, virágzó hársfák alatt. Az illatuk olyan mámorító volt, hogy beleszédültem. Felálltam hát, és elindultam körbe a fák mellett. Az erdő és a kis rét virágai ezernyi kézzel szórták felém a tavaszt. Egy orgonabokor aljában ibolyát találtam, lefeküdtem a földre, úgy szívtam be mélyen illatukat. Megrészegedtem tőle. Befelé kívánkoztam a soha nem látott vadonba. Még visszafordultam, leszakítottam egy szál lila csodát, a hajamba tűztem, és nevettem. Futni kezdtem, az erdő szíve felé, és azt hiszem, ki is futottam volna onnan, de eszembe jutott, hogy mikor otthon lefeküdtem, tél volt. Ezen annyira meglepődtem, hogy a lábam a földbe gyökerezett.
Félni kezdtem, a köröttem magasodó akácliget fenyegető árnyákot vetett rám. Ekkor döbbentem rá, hogy csönd van. Nem énekeltek madarak, és a fűben nem motozott vad. A fák alatt nem volt hullott levél, ami zörren a léptekre. Csak a szél zúgott, és messze valahol egy csalogány dalolt. De az a kis hang csak még nagyobbá tette a szívemet megülő csöndet. Pedig a szívem eddig muzsikált, és a lelkem táncolt rá.
Ahogy ott álltam, halk csobogás ütötte meg a fülem. Mint egy alvajáró, úgy indultam a hang felé. Átvágtam a ligeten, és egy kis tisztáson forrást láttam. Odaszaladtam, leültem, és ittam a hűs vízből. Felpillantottam, és elállt a lélegzetem. Ő ott állt előttem, úgy ahogy az álmaimban, tündöklő-fehéren. Felpattantam, és hátráltam néhány lépést, és valami ilyesmit dadoghattam:
- E-e-ez nem lehet i-i-igaz!
Ő csak nézett rám, mintha nem is hallotta volna. Azt hiszem, inni jött, csak én megzavartam. Álltunk, egymással szemben, némán.
- Tudod, nem láttam hozzád hasonlót, amikor ébren voltam – mondtam végül.
Ekkor válaszolt, azaz inkább visszakérdezett. Egy hang nem hallatszott, hanem egyszer csak tudtam, mit akar. Azt kérdezte, tudom-e, hogy ő kicsoda.
- Ismerlek, ha vak lennék is, ismernélek – válaszoltam.
- Akkor mond hát meg a nevem! – szólt, és a hangja csodálatos zeneként járt át.
Rámosolyogtam, úgy feleltem:
- A neved egy csilingelő aranycsengő a szívemben. Darabokra törném a testem, csak hogy egyszer a neveden szólíthassalak – meghajoltam felé – Unikornis.
Az egyszarvú hozzám lépett, és lecsókolta arcomon végigfutó könnyeim.
Sirius és a tündér 3.
Az erdőben sétáltam, ahol először álmomban jártam. Magam mellett vezettem nagy, fekete lovam, Hollót. Ekkorra már megtanultam, álom és valóság olyan közel van egymáshoz, hogy nem tudhatom, mikor melyiket élem.
A kis tisztás felé indultam, ahol a Forrás eredt, s sziklákon lecsurgó kis vízesésként rohant tovább. Mikor kiértem az erdőből, pontosan ott ült, ahol én, mikor először találkoztam az egyszarvúval. Csendben telepedtem mellé, hogy ne zavarjam gondolatait. Néztem fekete, hosszú haját, csillogó zöld szemét. Egyszer csak rám nézett.
- Te vagy az, Sirius? – kérdezte.
- Örülök, hogy végre megismersz, Tündér. – feleltem.
Beszélgetni kezdtünk, de ez a beszélgetés csak olyan volt, mint a szél susogása vagy fűszálak zizegése. Aztán csak némán ültünk, szívünkben ugyanaz a béke volt, úgy gondolom. Nem kellettek szavak, hogy érezzem, örül, hogy itt vagyok. Újra gyönyörű arcát fürkésztem, s láttam, elálmosodott. Tudtam mit jelent ez: nemsokára távozik közös álmunkból. Lefeküdt a fűbe. Én összehajtottam erdőszürke köpenyem, s feje alá tettem.
- Ezüst hollók szárnya rebegjen álomcsókot pilládra, Tündér. – tudtam, szereti, ha így szólítom.
Fellendültem Holló hátára, s elindultunk. Csak lovam patáinak halk dobbanása verte fel a néma csöndet. Mielőtt a fák közé értünk, még egy utolsót intettem felé. Magamban dalt dúdoltam, s gondolatban neki küldtem, hogy szép legyen ébredése.
Egyre mélyebben hatoltam be az erdőbe. Félhomály uralkodott itt, a napsugarak nem tudtak áthatolni a hatalmas fák lombkoronáján. Elgondolkodtam, s mire újból feleszméltem teljesen ismeretlen helyen jártam. Különös, soha nem látott virágok nyíltak körülöttem. Nem tudtam, hogy ez még ugyanaz az álom, vagy már egy másik. Valami halk hangot hallottam, és a szemem sarkából mintha egy fekete ruhás alakot láttam volna elsuhanni. Odakaptam fejem, de csak egy ösvényt láttam, ami napfény felé vezetett. Leugrottam lovamról, barna hasított bőr csizmám puhán dobbant. Hagytam, Holló kövessen, vagy menjen, amerre kedve tartja, de tudtam, ha szükségem lesz rá, mellettem lesz majd. Sokkal inkább a barátomnak tekintettem, mint tulajdonomnak.
A kis tisztás, ahová kisétáltam, sokkal inkább fenyegetőnek tűnt, nem pedig békésnek, mint az, ahol a Forrás fakadt. Furcsa zajok – rikoltás, ágreccsenés – vettek körül minden felől. Ekkor láttam meg az égből felém száguldó valamit. Egy villanás, védőn a fejem fölé kaptam a kezem, de nem történt semmi. Azaz...
Azaz az történt, hogy a karomon ott ült egy sólyom. Okos kis fejét oldalra billentette, érdeklődve nézegetett. Hirtelen megértettem, hogy mi volt az a villanás. A sólyom szárnyainak a vége ezüst volt, – nem szürke tollak, hanem – színezüst.
Olyan érzésem támadt, mintha valaki figyelne. Körbe néztem, de senkit nem láttam. Az egyik bokorban mintha zöld szempár csillant volna, de lehet, hogy csak harmatcseppek játszottak velem. Visszafordultam a váratlan jövevényhez.
- Vajon ki küldhette? – dünnyögtem félhangosan – És mi lehet a neve?
- Éden – szólt egy hang a fejemben, talán az egyszarvúé... vagy Tündéré?
- Éden? –mondtam ki hangosan, mire a sólyom a vállamra szállt, és tollas kis fejét az enyémhez simította.
Lassan nyitottam ki a szemem. A szobában uralkodó félhomályban is tisztán láttam. Az órámra néztem és holikora gondoltam. Talán most ébredt ő is, és szobáját remegő gyertyaláng világítja meg. Lágy simogatást éreztem arcomon és enyhe fuvallatot. Mosolyogva hajtottam le plédem sarkát, amely bőrömet cirógatta, de mikor a függönyre néztem, láttam, hogy az nem mozog. Az ablak csukva volt. Ettől teljesen felébredtem. Próbáltam visszaemlékezni, hogy merre jártam álmomban. A szobámat mintha gyanta illata töltötte volna be. Talán erdőben voltam, és ott is félhomály volt, ezért láttam olyan jól mikor felébredtem?
(És talán nem is plédem sarka simogatott, hanem egy távozó sólyom szárnya, mely szellőt kavart?)
Sirius és a tündér 4.
Csendesen esett az eső, mikor hazafelé ballagtam a kedvenc utcámon. Még ahhoz is fáradt voltam, hogy a gondolataimba merüljek, így csak révetegen bámultam a betonszürke párhuzamosokat, ahogy összefutnak a végtelen sötét egén. Nem törődtem vele, hogy egyre jobban rázendít az eső, csak hagytam, hadd verjék a fejemet az ég szürke könnyei. Valahol túl a városon egy ezüst színű villám cikázott át az égen. Erről eszembe jutott az én régen látott őrangyalom, Sirius. Vajon merre lehet most? Ahogy felidéztem magamban az emlékét, ismeretlen táj terült a szemem elé. Egy kis völgyben voltam, amelyet hatalmas szürke sziklák öleltek körül. Az ég még mindig sötét volt, a tájra nyugtató félhomály borult, csendjét csak az eső szüntelen kopogása és a szél susogása törte meg. A fű dús volt, magas és sötétzöld, tele életerővel, a szálak mégis lágyan hajoltak meg a szélnek, és ez a lágy hullámzás sötétzöld tenger hatását keltette. Elindultam az orrom után, menet közben csapzott, vizes hajamat a szemembe fújta a szél. Kinyitottam a kezeimet és hagytam, hogy a derékig érő fű teteje finoman megcirógassa a tenyeremet. Mikor a völgy közepére értem, megálltam, eluralkodott rajtam a vágy, hogy lefeküdjek a földre, hogy teljesen elmerüljek ebben a biztonságot adó zöldben. Már majdnem elaludtam, de rögtön kiment a szememből az álom, amikor a föld erős kezével szelíden megrázta a vállam. De a rázás nem szűnt meg, és ahogy felerősödött, paták dobogására ismertem benne. Felültem, hogy megnézzem, mi közelít, de még így sem láttam semmit a fűtől. Felálltam hát, és megpillantottam egy éjfekete lovat. Ez az egyszerű és mégis oly tökéletes szépség úgy megigézett, hogy nem láttam mást a kékesszürke ég nyugalmának, a sötétzöld fűtenger egyenletes hullámzásának és a fekete ló szilaj vágtájának tökéletes összhangján kívül. Aztán ahogy a ló húsz lépés távolságba ért, lelassított, és véget ért a csoda. Most már megismertem őt és lovasát is. Holló volt az, a hátán Sirius, az ő vállán pedig az én ezüstös jelenésem, az Éden nevű sólyma. Arcán – melyet a víztől összeállt gesztenyebarna haja és szakálla keretezett – szelíd mosoly ült, lova szőrén ismeretlen eredetű fényben megcsillantak a vízcseppek. Sirius megállította Hollót, és leszállt a hátáról, sólymát elengedte, hadd szelje szabadon a levegőeget. Rőtbarna csizmája oly puhán dobbant a talajon, mintha maga is földből lenne.
Rég láttalak, Tündér – szólt. – Miért hívtál? – tette fel a kérdést olyan természetesen, mintha már régóta beszélgettünk volna. Már a nyelvemen volt a válasz: hiszen én nem is hívtalak, de a gondolataim gyorsabbnak bizonyultak, így elakadt bennem a szó. Csak álltam ott, néztem rá, és nem tudtam neki mit mondani. – Nem tudom. – böktem ki végül, és visszaültem a fűtengerbe. Sirius is mellém telepedett. Arcomat a tenyerembe temettem, és így merengtem egy ideig. Aztán felemeltem a fejemet, és Sirius komoly arcára néztem. Ugyanaz az arc volt, és mégis más, valami megváltozott. Arra, hogy mi volt ez a változás, csak pár pillanattal később jöttem rá: nem volt már vizes sem a haja, sem a szakálla. Elállt az eső. Amint körülnéztem, egy hosszú fehér folyosón találtam magunkat, két zöld műanyag széken ülve. – Nos, miről akartál velem beszélni, Tündér? – tette fel a kérdést újra, mintha semmit sem vett volna észre a változásból. A hely eszembe juttatott egy emléket. Homályos volt, de nemsokára rájöttem, hogy nemrég olvastam egy novellát, amit nem értettem ugyan, de nagyon megfogott. Egy furcsa idegenről szólt, aki furcsa dolgokról beszélt. Az elmúlásról…
–Ha valaki azt mondaná neked, hogy percre pontosan meg tudja mondani, mikor fogsz meghalni, mit mondanál neki? – tettem fel az első kérdést, ami megfogalmazódott bennem.
–Megkérdezném, honnan tudja. – válaszolt olyan természetesen, mintha előre tudta volna, hogy ezt fogom kérdezni. Hosszan gondolkoztam a válaszán, de nem értettem meg teljesen, miért ezt mondta. Aztán eszembe jutott egy másik kérdés, és még végig sem gondoltam teljesen, már mondtam is:
–És ha azt mondaná, elölről kezdheted az életedet, mit változtatnál?
–Nem változtatnék meg semmit. Minden egyes döntésem egy bizonyos célt szolgált: hogy ilyen legyek, amilyen vagyok, ember. Mert mi teszi az embert emberré? A döntései. Az alapvető döntése igaz és hamis közt. Csak a bölcs az, aki nem tesz különbséget. Az Isten az, aki nem tesz különbséget. Ez a tökéletes szabadság.
–És elérheti egy ember ezt az állapotot?
–Nem, egy ember soha. Vagyis abban a pillanatban, mikor eléri, megszűnik embernek lenni.
Azt hiszem, az arcomon világosan látszott az értetlenségem, mert Sirius atyai mosollyal folytatta monológját.
– Tudom, gyermekem, hogy fiatal vagy még, hogy megértsd, amit mondtam. Most még nem az eszeddel, hanem csak a szíveddel fogtad fel a szavaimat, és még sokáig nem is fogod megérteni őket. Egyszer azonban eszedbe fognak jutni, és jól vigyázz arra a pillanatra, mert mikor megérted majd, amit mondtam, nem leszel gyermek többé.
Nyugtatásnak szánta a szavait, de még száz meg száz kérdés tolongott az agyamban. Érteni akartam, amit mondott. De még mielőtt bármit is mondhattam volna, felállt a székből, és halkan füttyentett, Hollót hívta. A ló patkói élesen csattogtak fehér kövön, a visszhang felverte a folyosó csendjét. Sirius nyeregbe szállt, és elügetett a folyosó végén levő ébenfa ajtó felé. Utánaszaladtam, de nem értem utol. Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, megálltam. A szavai még sokáig csengtek a fejemben, visszhangot verve a halványzöld csempéken és a két fehér műanyagszéken. Az ébenfa ajtó lassan eltűnt az egész folyosóval együtt. Így tűnt hát el Sirius is az álmaimból, és nem is tért vissza soha többé.
Sirius és a tündér 5.
Ahogy kifelé indultam a hosszú folyosón, úgy éreztem, mázsás súly nyomja szívem. Tündér kérdései forró parázsként égtek agyamban. Nem tudtam, helyes válaszokat adtam-e neki, de visszagondolva tudtam, amit mondtam, az én voltam. Hazudhattam volna, de Ő ezt nem érdemli meg. Nem néztem vissza, pedig legszívesebben megfordultam, és rohantam volna, hogy öleljem Őt, mégis, valami húzott, húzott el onnan.
Háborgott a lelkem, ahogy léptettem végig a városon. Holló patáinak koppanását elnyomta az utca zaja, Éden mozdulatlanul ült a vállamon. Láttam a fákon, hogy fúj a szél, de hajam, s lovam sörénye nem libbent. Úgy mentem el az emberek mellett, hogy észre sem vettek. Hogyan is láthattak volna? Nem voltam a szívükben. Úgy éreztem, mintha a sötétség, mintha a Semmi elől menekülnék valahová.
Házakon haladtam keresztül, s amit láttam, az összetörte bennem az álmok kristályos gyönyörűségét. Szomorú, fáradt arcú emberek, akik megkeseredetek a nehéz munkától és a jobb napok után való reménytelen sóvárgástól. Gyermekeket láttam, vállukat húzta a könyvekkel megpakolt táska. Az iskola, a rengeteg feladat elvette tőlük a gondtalan, játékkal teli gyermekkort. Széthullott életek tűntek fel, nők és férfiak, akiknek szemében megkopott a csillogás.
Mire a szabadba értem, arcomon könnyek csurogtak végig. Míg ébren csak a saját kis életemet éltem, álmomban mindenki fájdalmával találkoztam. Hátranéztem, most először azóta, hogy otthagytam Tündért a folyosón. Nem volt már város, csak szürke köd, mert az a kevés boldogság, ami a világon volt, már nem volt elég a színekhez. Élesen kiáltottam fel, sarkam lovam véknyába vágtam, s őrült hajszába kezdtünk, felettünk sólyom rikoltása hallott. Könnyeim megannyi gyöngyként mutatták utamat.
Végül beértünk az erdőbe. Leugrottam Hollóról, s gyalog rohantam tovább az enyhet adó sűrűbe, mitől védelmet és megnyugvást reméltem. Olyan volt, mintha az öröm tűnt volna el örökre. Mikor felpillantottam, a Forrás előtt álltam, mellkasom vadul zihált. Körbenéztem. Hűséges lovam nem követett, és Édennek is nyoma veszett Erdőszürke köpenyem elszakadt, hosszú barna hajam csapzottan tapadt arcomba. Űzött vad riadtsága élt bennem, pedig tudtam jól, nincsen vadász.
Leültem, karjaimmal átfontam térdem, s ott a földön, megváltásra várva. Olyannak éreztem magam, mint egy eltévedt kisfiú, aki egyedül maradt, Tündér nélkül. A nappal éjszakába fordult, s a csillagok bársony fénye világított, de messzik voltak és hidegek. Eltűntek a csodák. Kétségbeesetten kiáltottam fel.
- Hol keressek válaszokat a meg nem kérdezett kérdésekre? Merre szállnak az angyalok és hová lesznek az elveszett álmok?
Könnyben ázó arcomat az ég felé fordítottam, pedig úgy éreztem, senki nem hall, nem tudtam, kit szólongatok. Üres lett minden.
- És mondd, ó mondd, hová mentek az egyszarvúak? Hová mentek az egyszarvúak?
Fejem karomra hajtottam, s némán zokogtam tovább megfakult álmaim romhalmazán.
Tündér keresése (Sirius és a Tündér 6.)
- Álomlány, mondd, merre jársz,
Nem ragyog fényed a fákon át,
Nem bújsz hozzám, nem vagy itt,
Néma minden, nem hallom lépteid.
Világgá mennék, hogy megtaláljalak,
De félek, ó, hogy elszalasztalak,
S mire kinyújtom kezem, hogy érintselek,
Elrejt a föld, elrejt a végtelen...
Kérdéseimre választ nem kapok,
Csak zokogok, csak zokogok.
Indulok, Tündér, indulok nyomodban,
Felmászok minden bércre és oromra,
Lemegyek völgyekbe, folyók medrébe,
És tudom, egyszer majd elérlek...
Mégis maradok, nem mozdulok innen,
Itt oltja lázamat Forrásom hűs vize,
Ha itt nem talállak, nem lellek sehol sem,
Akkor hiába, elnyelt a végtelen,
S én kicsi vagyok, kicsi és erőtlen,
Lám, a Semmi engem is legyőzhet...
Hol vagy hát, Tündér? Merre keresselek?
Maradjak itt, vagy siessek messze?
Itt maradok, inkább itt várlak,
Forrásom mellett, egyszarvúk honában...