somebody:
Tücsökszó
Hétfőn születtem, kedden katonának mentem
Géppisztolyt fogtam, ölni készen.
Körülöttem nagy-nagy csend
Csak a tücsök ciripelt.
Szerdán sírokat ástam, sok lyukat,
…többé nem hallom már hangjukat
Körülöttem nagy-nagy csend,
Csak a tücsök ciripelt.
Csütörtökön kész lett a temető,
Nincs már anya, nincs már szerető.
Csak a csend, mely átölel,
Minden élő meglapul
De messze, valahol
Egy tücsök ciripel.
Félni kezdtem pénteken,
Hogy elveszik az életem.
Keveset éltem még csak,
De szívem, mint a jégcsap,
Nem olvassza szerelem.
Jégcsap szívemen az úr a félelem,
Már nem ver, szinte lötyög,
S a csendben ciripel egy tücsök.
Sötét arcok értem jöttek szombaton.
Rémülten néztem csak
Mikor fölém hajoltak,
S gyöngyözött a homlokom
Most itt vagyok én is, halljátok?!
Feleljetek halottak, kik miattam haltatok!
…..Csak a csend felel,
S a csendben,
- Hallom innen -
Egy tücsök ciripel.
Vasárnap, e szép ünnepen
Gyertyát gyújtottak fölöttem
Se arcú emberek
Néha megállnak
Sírom mellett,
S nézik fejfámat
Körülöttem nagy-nagy csend,
Itt vagyok a föld alatt!
Síromban egyedül, mélyen lent.
Veled megyek!
Sötét erdőben élek
Fák törzsén döccenő fény,
Messziről csak jön felém:
Nevetve fénybe nézek
Nem látok, mert elvakít,
Most valaki végre
Aki engem felsegít,
Ki visz majd a fényre
Érezlek, Te sem láthatsz
E sötét erdő rejtekén,
Mégis magaddal ragadsz:
Múló időn csillan a fény.
Eddig én még nem hittem,
Most, hogy rád találtam már
Érzem, ez a szerelem,
Közös út, mi reánk vár
Utunkat együtt járjuk,
Gonoszságot legyőzve
Teljesült régi vágyunk
Most pihenni kellene
Fogd, kérlek a kezemet
Tudom, a fák közt van ösvény
Csak érezzem lélegzetedet
Menjünk ki, Te és én!
Késő bánat, rekkenő hőségben
Rekkenő hőség volt. A verejték maróan csörgedezett a hófehér ing szorításában, de mindenek fölé tornyosulva ott lebegett az elhunytat övező tisztelet. Szerencsére sokan jöttek el. Mint mindig, most is pár percet késett.
Hátulról érkezve ez nem lehet feltűnő- gondolta – és az apró kis sírhalmokat kerülgette gondosan. Minden figyelmét erre összpontosítotva közeledett a kiásott sírgödröt övező sokaság felé.
Kellemesen elmerült az észrevétlenség tévhitében. Ez jól esett, végre tudta, érezte az ártatlanságát.
Egyszer majd ő is…Ezt a gondolatot az esze diktálta, akarta, hogy ez sosem válhat valóra. Szerette a létezést, gyűlölte a világ múlandóságát. Az unalmas világ megannyi rezdülése mindig új felfedezést adott.
A gyászoló család közelében állt meg. Körbetekintve ismerős arcokat vélt felfedezni, de ebben nem volt biztos. A bizonytalanság leple alól néhány megrovó pillantás tekintett rá, érdektelenül. Úgy rémlett, valahonnan ismeri őket. A szemekből következtetni lehetett erre, de nem tévedhetetlenül.
Sokszor átélte már ezt, utcán, gyalogosan közlekedve, szinte minden nap. Nem szeretett határozottan az emberek arcába nézni, mert a szemből sugárzó jóindulat feltétlenül meggyőzte arról, hogy ismerőssel találkozott és akaratlanul köszönni volt kénytelen. Ilyenkor, ha az arc nem volt azonosítható, máris ott volt a belső válasz: „ a hiba az ön készülékében van.”
A pap megkezdte beszédét az égő fáklyák mögött. A táncoló lángok között unalmasan ugyanazok a szavak pattogtak méltósággal. Egy részük ismerősen csengett, de értelmüket elnyomta az egyhangúság.
Egy kislány hangja felzokogva felülkerekedett:
- Papa!
Anyja dagadtra sírt szemekkel csitítgatta.
Igaz és igaztalan tekintetek rosszallóan vették tudomásul a méltatlan viselkedést. A kislány őszintén zokogott. Nem tudott másként, csak őszintén érezni. Még sok mindent meg fog tanulni, még hosszú az idő. Hihetetlennek tűnt a gondolat. Titokban tudta, hogy hazamennek, este majd a papa fog mesélni. Tegnap megígérte.
A meleg már elviselhetetlenné kezdett válni. Tudta, hogy a sírásók munkáját már csak a koszorúk elhelyezése fogja követni. Rengeteg koszorú volt a halottas kocsi platóján. Sosem volt érthető, hogy ilyen tömérdek koszorút hogyan tudnak olyan gyorsan a friss sírra tenni.
A kegyelet virágai hatalmas súllyal telepedtek az elhunyt fölé.
Mi van, ha mégis él? Ha ki szeretne jönni. Talán most kezd révületéből magához térni és a pusztító bezártság az őrület határáig kergeti. Innen már nincs kiút. Gondos kapavágások és a lapát utolsó simítása tette a sírt szabályossá.
Talán jobb az elégetés, ha már a világ döntött. Ilyenkor már nem számít az egyéni óhaj. „Porból lettél, porrá leszel!” A port dobozokba rakják. Látott egyszer egy filmet, amelyben a hamvat- a végrendelet szerint- szétszórták az óceán felett. A nagy hajóról ezerfelé szállva, mintha a létezés meg sem történt volna.
Csak az emlékekben marad meg. Már nem érezhet, de gondolatait tovább vihetik. Ha megtörtént, ne szégyelld, már késő. Mindig ugyanezek a furcsa gondolatok.
Meg kellett lazítani a nyakkendőt, talán nem veszik rossz néven. Van, aki nyakkendő nélkül, rövid ujjú ingben jött el. A fejfát nézte. Arany betűkkel íródott. A számok szabványszámok. Csak a név cikornyásabb, nehezen kiolvasható. Nem ismer ilyen nevet. Megdöbbenten próbálja újraértelmezni a betűket, de semmi kétség (ha nehezen is, de olvasható): nem ismeri.
Kifelé a tömeg végére maradva lassan bandukol. Persze, ők nem tudják, lehetett távoli rokon, vagy egykori munkatárs.
Megáll rágyújtani. Ezzel is megy az idő. A távozó gyásznép nem figyel rá. A ravatalozó felől újabb halottas menet érkezik. A koporsó mögött a gyászoló család, zokogva. A menet elhalad mellette.
Ismerős- vagy csak szimpatikus- tekintetek kérdőn néznek rá: „Te már itt vagy?...Késni szoktál”
Tízmilliós kérdés
Ez a nagy és értelmetlennek tűnő nyüzsgés, a stúdióban...
Az ember, aki ide téved, nem is gondolná, hogy ez ilyen, hogy így készül egy vetélkedő műsor, melyet nap, mint nap emberek milliói néznek, kíváncsian...
Egyszerű kérdésre kellett válaszolni. Telefonon, ahogy visszahívtak.
Most itt vagyok, a nyüzsgés közepén. A mindig barátságos műsorvezető most a megszokottól eltérően, elképzelhetetlenül idegesnek látszik. Kollégái csitítgatják, a hatalmasnak látszó "arénában".
A terem kicsi, nem hatalmas, mint ahogy a nézők a képernyőről nézve hihetik.
Felvétel, csendet kérünk!
Ülök a kis nyomógombok mellett. Várom a tényleges kezdést. Nem vagyok ideges- vígasztalom magamat.
A sorkérdés. Igen, a sorkérdés, valahonnan, valamelyik neves újság archívumából.(melyik is? mikor? hol?) Csak félig érti az agyam, telis tele van görccsel, az egész lényem....
Elhangzik a sorkérdés. Még nem fogtam fel, agyam a szavakkal játszik, idegességében: sorkérdés-kérdéssor.
Látom is a kérdésre adható válaszokat, a képernyőmön.
Csak meg kell állapítani a helyes sorrendet. Lázasan gondolkodom.("ergo sum"- ugrik be megint az ide nem illő felelet.) Csak meg kell adni a megfelelő sorrendet. .Agyam továbbra is értelmez és keres. Keres az emlékek, a tapasztalatok között. Megvan. Úgy értem, megvan a válasza, agyamnak, már biztosan tudom: NEM ISMEREM a megoldást.
Ahogy ez bejön, rádöbbenek: blöffölni kell, így is terveztem el, egy ilyen esetre: blöffölni kell! Igen, ez a lehetséges, ez az egyetlen lehetséges megoldás: blöffölni, gyorsan blöffölni, sorrendet jelölni, a szerencsére bízva, minél előbb, azonnal szinte, nincs mire várni.
Ezt gyorsan meg is teszem, majd kezdek megnyugodni, rajtam már nem múlik, én mindent megtettem, úgy, ahogy azt, a lehetséges legjobb megoldásként, el is terveztem. Gyors voltam, ez biztos, érzem, hogy így van..
Nem ezt a sorrendet kellett volna választani, ez nem lesz jó...Elbizonytalankodok, már mindegy....
„Nézzük, ki adott helyes választ?"
Én, tudom, hogy nem. 14-20-kor indul a vonatom, a Déli-ből, még el is érem, talán, igen, akkor, jól emlékszem, ez szerepelt a menetrendben. Többször is megnéztem, biztosan ez a jó időpont.
2000 ide, 2000 vissza és három óra vonaton. Ennyi! Ez benne volt a pakliban, mindegy, én megpróbáltam, nem jött be. Van ilyen.
Ma nincs szerencsés napom. A képernyőn sorba jelennek meg a megérdemelt zöld csíkok, a helyes válaszokért járó zöld csíkok.
Az enyém is! Úristen! Sőt! Ujjong a lelkem, ahogy látom, már büszkén látom, az enyém zölden villog!
A leggyorsabb voltam! Na ez egy jó nap, mégiscsak! Éreztem, hogy így lesz, az ember megérzi az ilyent.! Tudtam a helyes választ! Elsőként! Egy ünnepi alkalmon, ráadásul, ma valami újítás lesz a műsorban, ahogy a műsor elején elhangzott, még nem tudom, mi, de nem érdekes, 100000 már majdnem biztos.
Boldogan megyek a műsorvezetővel kezet fogni. Már másodszor fogunk kezet. Tudom, megérdemlem! Hát ilyent!
Emlékszem, amikor a fizika tanárom, az ismételt vizsgán megdicsért. Első alkalommal megbuktatott, de utána-igaz, egy héten át tanultam-az ismételt vizsgán azt mondta, "maga egész jó képességű”. Négyest adott Egy ismételt vizsgán, ez nagy szó volt. Igen jóleső dicséretet kaptam, csaknem szóról szóra tudtam az anyagot. Rég volt.
Most várakozással teli lélekkel lépkedtem a műsorvezető felé,
Kezet fogunk, már másodszor, a mai napon.
Kellemetlenül magas székbe kell felkapaszkodni, olyan, mint egy bárszék, azaz, nem egészen.
Ahogy az ülésen érzem magamat, a bal lábam remegését figyelhetem meg. Apró, ideges remegés, talán nem veszik észre.
"Igen, alkalmazott, azaz: előadó vagyok. -válaszolom, a kérdésre- A feleségemmel és két lányommal érkeztem."(nem látom őket, de tudom, itt vannak.)
A játékvezető elmondja, hogy ezen a mai, különleges adáson egy újítást vezetnek be, én leszek az első szerencsés játékos, aki már az új rendszer szerint tehetem meg tippjeimet:
Először a feleletek jelennek majd meg a képernyőn, ebből kell kiválasztani -a kérdést kitalálva- a megfelelő választ. Ez a rendszer, talán nehezebb, ebben a formában, épp ezért, ennek ellensúlyozásaként a helyes válaszok dupla annyit érnek, vagyis a régebbi 100000 forintos biztos nyeremény mostantól kezdve 200000 forintot ér, valamint az utolsó kérdésre adott helyes válaszért nem negyven, hanem nyolcvanmillió forint jár.
Nem okozhat problémát ez, mondja a játékvezető, különösen egy olyan játékosnál nem, aki öt másodperc alatt adta meg hibátlan válaszát.
Megjelennek a képernyőn a lehetséges válaszok, A, B, C, D.
Igaza volt, sejtem, mi lesz a kérdés, már tudom, melyik a helyes válasz.
Jelöljük meg a "B" választ, mondom.
Nem akar segítséget igénybe venni?
Nem, köszönöm, majd talán később...
Akkor tehát megjelöljük a "B"-t és lássuk a kérdést! És igen, valóban a "B" válasz volt a helyes.
Sorban jelennek meg a válaszok, majd a kérdés, én kiválasztom és jó a válasz ismét.
Kezdek magabiztossá válni...azonban most valamit elszúrtam, mintha elszúrtam volna, mert a műsorvezető szerint felezzünk, ha én is úgy gondolom, vagy a közönséget kérdezzük meg..
Ne felezünk, gondolom, akkor mi értelme lenne a műsorban az újításnak, hogy dupla annyi pénzért..
A megfelezett dupla pénz nem több mint az eredeti...
Hívjuk fel telefonon a segítőimet!
A telefonba elsorolom a válaszokat és mondom a feltételezett kérdést is....Nem tudják biztosan, két esélyes.
Abba kellene hagynom-gondolom-, végül is játék. Tudom, azt is, lehet, csak behúztak a csőbe, de nem érdekes, ez a 6 milliós kérdés, ami régen a háromnak felelt meg, és rossz válasz esetén még mindig elvihetem a biztos hármat.
Megjelölöm a szerintem esélyes választ, mindjárt megjelenik a kérdés is. Igen! Erre gondoltam, jó volt a feltételezésem. Megvan a hatmillió is, ezt nem gondoltam volna, hogy idáig eljutok.
Ülök ezen a magas széken, érzem, hogy roppant nyirkos. Biztosan hideg helyen tárolták-gondolom- és most, itt a meleg levegőből lecsapódik a pára.
A levegő már izzadtsággal és a jó válaszokért járó hujjogassál van tele.
Megvan a hat millió, remeg a kezem, ahogy a pohárért nyúlok.
Félre nyeltem, csaknem. Felnevetek, amint elképzelem, hogy a műsor a fuldoklásom miatt félbeszakad: ...Mentősök rohangálnak velem, ki és be, mindaddig, míg köhögésem nem enyhül és csak ezt követően folytatódik a műsor, közben reklámot vágnának be...
Újabb kérdést sikerült eredményesen megválaszolnom. Igaz, már csak a közönség segítségére számíthatok, ha muszáj.., de ki bánja, ezen a besötétített délelőttön, itt, a tízmilliós kérdés előtt?!
Az következik, most, azt hiszem, a tízmilliós kérdés., igen, jól tudtam, a tízmilliós, ami ebben a játékban húszat ér.
Megjelennek a válaszok: "A" Visszatérnek a Fekete tenger északi partjára. "B" A Kárpát medencében független államként élik életüket. "C" Változatlanul folytatják életüket. "D" Eltűnnek a történelem süllyesztőjében.
Ahogy a válaszok egymást követően felbukkannak a képernyőn, egyre görcsösebben fogom a szék karfáját...Nem ismerem a válaszok alapján a kérdést, de tippem sincs, melyik lehet a jó válasz. Ebből, már érzem, segítség lesz. A közönség lelkiismeretesen nyomkodja a gombokat. Megjelenik a képernyőn, a válaszok megoszlása: 26, 27, 24, 23 %, így gondolta a közönség. Vagyis: ők sem tudják.
Bizonytalan, nagyon bizonytalan. Nem tudja a közönség sem.
Kiszállok ebből a játékból, gondolom.
Játékon kívül, melyiket jelölné meg? - hallom, valahonnan a kérdést Nem kívánom megjelölni, egyiket sem. Játékon kívül sem. Így, végül is volt értelme eljönni és játszani. "Nem köteles megjelölni, itt mindig az történik, amit a játékos szeretne, ha nem akar, nem jelöl." -mondja a játékvezető.
Ismét kezet fogunk, megkapom a nyereményemet igazoló kártyát. Elteszem. Most veszem észre a családomat, a felső sorban, mögöttem voltak, örömmel integetnek. Megyek hozzájuk.
Hazafelé, a vonaton is ez járt a fejemben, vajon melyik lehetett a helyes válasz? Tippelni kellett volna, talán és folytatni.
Nem ismertem a választ, nem ismerhettem. Húszmilliót ért volna tízmillió. Vajon vesztesként, vagy nyertesként térek haza?
Jól döntöttem? Nem tudom.
Te mit tettél volna a helyemben, Kedves Olvasó?
A névadó
Már rettentően elfáradt volna, ha egyedül járja ezeket a hegyeket. Így azonban, mintha nem is igényelne energiát a haladás.
Nem volt számára furcsa az energiát ezen az úton kapni. Már máskor is, néha, amikor az Úr úgy akarta, érezte ezt a kellemes érzést.
Táplálkozásra így nem volt szükség, vízre sem, csak hinni és követni. Követni, könnyedén.
Sokan képtelenek erre, nem olyanná teremtettek.
Őt nem zavarta, már rég megszokta. Nem gondolkodott a dolgok értelmén. A válasz az Úr maga.
Emlékezett, amikor még hitetlenként élte életét. Nincs ugyan jelentősége, de ha érdemes lenne összeszámlálni, bizony két kéz többszöröse is kevés lenne. A földi halandó számára iszonyúan sok időt nem érzékelte. Itt járt a földön, de tudta, ez csak átmeneti. Az idő már majdnem 1700 éve mindegy.
Megállt az Úr, fent a csúcson és letekintve kérdőn nézett rá:
--Akkor tehát, mi legyen a neve ennek a csodás vidéknek, Péter?
--Uram, teremtőm… a Te kezedben van a döntés… Mást nem is mondhatok, de ha kérdezel, válaszolnom kell: Uram, s bocsáss meg nekem ezért, ha kérhetlek, habár Pál apostolt is szeretem. Mint ahogy a naptár összeállításánál bennünket egy helyre tettél, most kérlek, tégy kivételt, és ha szolgádat tényleg kérdezed, egyet had kérjek, bármi névvel kívánod is ezt a tájat alattvalóiddal neveztetni, neve ne Pál legyen
--Péter, nem neheztelek, megértelek, kérésednek engedek
A következő naptól kezdve, ahogy az Úr ígérte, ezen országot valóban Nepálnak nevezték.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
