|
Témaindító hozzászólás
[2-1]
Ujlány:
Barátság
Enyhén remegő kézzel kopog be az ajtón.
Vár.
Halkan, lassan lenyomódik a kilincs, de senki nem tárja ki az ajtót, csupán a nyelv kattanása hallatszik. A lánynak kell utánanyúlnia és kinyitnia.
Mögötte ott áll a fiú, akivel több, mint egy hónapja találkozgat tanítás után a magányos számítógépek között, akivel „pusztán” beszélgetni szokott, valamiről, bármiről, mindenről. Nem volt köztük tabu téma. És érthetetlen módon egész nap ez a fiú járt a fejében, aki ha szembejött a folyosón, kedvesen köszönt, de furcsa arcot öltött, és tartotta a távolságot.
Lassan, de biztosan ezen a napon is megindul a beszélgetés, napi élmények cserélnek gazdát, vélemények, gondolatok, kacagás száll a levegőben. Szóba kerül a szalagavató, a lány kissé elkomorul. Igen, már csak egy hét, és minden ember láthatja rajta, hogy ő hamarosan elhagyja a nyolc éve oly sok keserűséget és boldogságot hozó gimnáziumot. A fiú ezt látva próbálja felvidítani, bohóckodás közben egyszer csak a lány előtt terem, enyhe meghajlással kinyújtja bal kezét, bíztatóan mosolyog. A lány immár kacagva elfogadja a felkínált kart, majd hangosan nevetve körbekeringőznek az elhagyatott, csöndes számítógépek között. Amikor visszaérnek, pihegve elengedik egymást, és csak állnak, egymás szemébe nézve.
- Hogy miért gondolod, hogy téged nem szeret senki?!- kérdezi óvatosan a fiú.
- Nem gondolom, egyszerűen úgy érzem. Néha csak rámtör a szeretethiány, és akkor mindennél jobban kívánom valakinek - bárkinek – a közelségét, aki megölel, megsimogatja a fejem, és egyszerűen csak szeret...
Állnak egymással szemben, félszegen, de kitartóan egymás szemébe nézve, mint két zavarodott kiskamasz. Egyszer csak a lány kitárja karját, a fiú nyakába borul, és csak állnak tovább, mindennél szorosabb ölelésben, testileg - lelkileg összeforrva. Amikor elengedik egymást, arcuk még közelebb van a másikéhoz, a fiú szelíd mosollyal néz le a lány szemébe. Egy pillanatig érezni lehet a levegő forróságát, a bizonytalanságot. Megdöbbenést, rádöbbenést.
Hirtelen a fiú elfordul, motyog valamit a kései időpontról, és a másnapi történelemdolgozatról. Elindulnak kifelé. Az iskola ajtajában állva jól tudják: különböző irányba mennek. Ekkorra újra előkerülnek a vidám témák, hangos nevetés kíséri lépteiket, ami a búcsú pillanatában ismét félszeg mosollyá módosul. Gyors elköszönés után vissza se nézve elindulnak a meleg otthon felé.
Este a lányt sms- hang rezzenti fel álmodozásából. „Délután a szám. tech. teremben majdnem megcsókoltalak... most már tudom, mit is akarok tulajdonképp, köszönettel tartozom... vmp” A „vmp” az ő közös jelük, egy hosszú és emlékezetes chatelés emléke, melyben a hosszúra nyúlt búcsúzkodásban túl sokszor hangzott el: „vigyázz magadra, puszi.” A lány szíve ki akar ugrani helyéről, boldogsága határtalan. Nem is figyel onnantól semmi másra, elragadják a fejében zakatoló ábrándképek.
Később csörög a telefon. Tudja, a fiú keresi. Megigazítja haját, és ő maga is elmosolyodik ösztönös, ámde buta tettén.
- Szia – hallja az egész este fejében zengő hangot.
- Szia.
- Csak... egy töri adatot szerettem volna megkérdezni, ha megvan még a tavalyi füzeted....
- Persze, persze – élénkül meg a lány, és vadul keresgélni kezd. Eközben egy elejtett utalásból megtudja: a fiú nemrég ért haza.
-Hogyhogy? – hangjában megdöbbenés és gyanakvó kíváncsiság.
- Á, csak... semmi, csak... amikor elindultunk hazafelé, felhívtam a Zsuzsit... tudod, az évfolyamtársad.
- Igen? De minek??
- Semmi, csak... beszélgettünk, és ő épp a közelben járt, hát összefutottunk. Beszélgettünk, meg minden... az is lehet, hogy összefutunk még máskor is....
- Nocsak? – a lánynak nagyon rosszul sikerült lepleznie a csalódást és fájdalmat a hangjában – Egy randi? Aha... és miről beszéltetek? Aranyos volt? Ja, nyilván... – zavart nevetést hallat – És mióta tetszik? És...
- Bocs, de... megtaláltad már a füzetet? – hallatszik a fiú zavart hangja – ne haragudj, de nem szeretnék erről beszélni... Veled nem...
Csendes világ
Egy férfi és egy nő ültek a metrón egymás mellett.
Kissé egymás felé fordulva gesztusokkal, arcjátékkal kommunikáltak. Nem csak a metró zaja miatt lett volna fölösleges a beszéd, amúgy sem hallották volna. Hallássérültek voltak.
Az utasok kínosan ügyeltek nem arrafelé nézni. Akaratlanul is néha oda-odapillantottak, a mozgás, no meg a kíváncsiság vonzotta tekintetüket. Csak egy lány ült a szemközti sorban, nagyjából szemben velük, aki kitartóbban figyelte őket. Ő sem bámult rájuk zavaróan, csak mintha időről időre ellenőrizte volna: ott vannak- e még.
A pár igencsak belemerült a beszélgetésbe, csupán két-három megállónként néztek ki az ablakon: hol is vannak most? Aztán megnyugodva felvették az elejtett fonalat.
Az egyik megállóban két fiú szállt a kocsiba. Pár évvel fiatalabbak lehettek a lánynál, mégis kihívó mosollyal konstatálták jelenlétét. Arcukra száradt vigyorral zuttyantak le mellé. Szavaikra, melyeket nem is egymásnak, hanem a teljes utazóközönségnek szánták, a lány hamar felfigyelt. Kissé félrefordított fejjel, feszülten fülelt.
- Aztnémá! Látod, mit kalimpálnak?!
- Jaja... Te! Láttam ilyet a tévében! Ezek valami némák, vagymi. Nem tudnak beszélni, és akkor így megtanították nekik ezeket a szarokat – Láttad őket?- fordult hirtelen a lányhoz, miközben kétségbeesetten próbált menőnek, közvetlennek és lazának tűnni.
- Igen- préselte ki magából a kelletlen választ a lány.
- Hát de most nem gáz?! Hát hogy lehet má így élni?! Ki mernek egyáltalán menni az utcára? És ha elcsapja egy autó, hát azt se hallja, hogy jön! Moziba se tudnak menni, mi?! Mondjuk még jó, hogy nem autóval mennek, sose adnék jogsit egy Ilyennek – ezt a szót olyan erővel és megvetéssel ejtette ki, hogy szomszédja ránézett egy pillanatra. A srác meredten figyelte a szemben ülő párt, akik már kissé feszengve ültek helyükön, láthatóan zavarta őket a sok tekintet. A lány ijedten vette észre a fiú szemében megcsillanó gyűlöletet. Hiszen valami ismeretlen, számára felfoghatatlan jelenség állt előtte, amit „természetesen” nem érdeklődéssel és megértéssel szemlélt, hanem elutasítással és gyűlölettel eldobott. A fiú újra beszélni kezdett.
- De hát minek él az ilyen? Ha nem hallja, nem érti. Anyám mondta, hogy ezek még gondolkozni sem tudnak, mert a gondolkodáshoz is a nyelvet használjuk, ezek meg azt nem tudják...Anyám pszichológus, mindig azt mondja...
A lány a zaklatott, hangos beszédet hallgatva ráemelte tekintetét a nőre, de most nem nézett el, aprólékosan, szeretettel figyelte mozdulatait, vonásait. Közben a nő is ránézett a lányra, majd kitekintett az ablakon. Visszanézett a lányra. A lány is kinézett az ablakon, majd táskáját kezdte rendezgetni, kézbe venni. A fiú még mindig harsogta monológját, de a lány már rég nem figyelt rá. A pár után indult az ajtó felé. Útközben megállt, tétovázott, majd visszafordult a sráchoz, s csupán egy mondatot intézett hozzá:
- Egyébként ők a szüleim. |
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
