avilon:
Búcsúpillanat
A csönd szelíden körülvesz,
mint a távoli tenger halk moraja,
ahogy éppen csak érinti a sziklákat.
A hangod még úgy cseng fülemben,
ahogy a gyermekek ujjai érintik
a súlyos, barna tölgyajtó mezuzaját.
A füvön árnyat vet a behatoló
menorafény halk ígérete,
a mangó édes levében
fürdenek a méhek, -
zenéjük beterít akár a fájdalom,
és a darabokra tört
pohár szétgurul, mint a hamis ígéret.
Téged még ölel az álom varázsa;
otthon mindent beborít a hó áldott tisztasága.
Menekülök az elérhetetlen holnaptól.
Fáj a búcsú barna pillantása.
Vallomás
Lassú lépteim alatt meg-megcsikordul a kavics, ahogy
közeledem a tenger mosta ókori Caesarea óvároshoz. A
heródesi város.
Mindenhol kisebb-nagyobb álló és leboruló oszlopok,
épületsorok, házmaradványok szabályos rendben álló kövei,
közöttük egy-egy zöldellő bokor, kis és nagy pálmafa hódol a
múlt előtt. Üzennek a kövek - akár méltó, akár méltatlan rá
az ember.
Egy szobortorzó hófehér márványa éles árnyékot vet a
kövekre, s mintha életre kelnének. Ennyi az ember, ki volt
valaha király vagy pásztorfiú, íme, itt találkoznak
szépségükben az áldott ég alatt.
Tétován állok meg a római amfiteátrum bejáratánál. Valaha
megszólalt itt egy dal gyönyörű szentsége és a halál sikolya is.
Ahogy leülök e térben, egy apró pont csupán, mi én vagyok.
Minden oldalról rálátni a tengerre. Békés hullámok csapódnak
a falaknak, zenéjük hol lágy hegedűszó, hol üstdobok
kiáltása. A napfény ezer színű szivárványt bont a mélykék
tengeren.
Feltörnek belőlem a szavak, visszhangjuk messze hangzik, s
tovagördül a köveken:
Adom neked a szerelmet, mint könyv lapjai, az ódon pergamen,
a ritka kincs, mit csodál a szem és lágyan érint a kéz, örök
marad. A fénye átsuhan, s hirtelen tovaszáll, s lehull a
harmatcsepp a lehajló ág alatt. Kibomlik a virág, mint
ajkamon az édes szó feléd. Zsongása oly halk, mint a
kimondhatatlan gondolat. Megérint, szelíden átölel e csend,
az álom varázsa meg fogva tart, a lemenő esti fény
idevarázsolja arcodat. A szív szava így igaz, a szó mily
kevés, hogy tolmácsolja azt.
Egy erintes,s egy hang - Kedvesem, te hol vagy? -
Haifa, 2005. januar 22.
Jeruzsálem
Héberül Yerushalayim /a béke hona/ görögül és latinul Hierosolyma, arabul El-Ouds /a szent/.
A hajnal sugarai köszöntik a várost. A fénycsíkok körülveszik a szürke, évszázados falat, a zárt kapukon áthalad, a Krisztus-i kövek stacioin átölelve a Via Dolorosa
oratóriumának lunettáját. A királyok völgyében nemes törtfénye megcsillan Absalom kövén. Meleg szél lengedez a Getsemane kert olajfái felett. Az enyhe szellő le-lepottyant egy-egy olajmagot. Fehér fénybe borul a Nemzetek templomának szent sziklája. A Sziklamecset aranykupolája árnyékot vet a csodálatos kék csempedíszítésre. Halk léptek törik meg a csendet, hosszú árnyékok karcolják a carrarai fehér márványköveket. Igyekeznek az imatermek felé. A Dormito templomban felhangzik a bencések kórusa. A Siratófalnál átszellemült mormolás. Még mindenütt nyugodt, békés áhítat és csend honol. A napfény védőn ráborul a városra. Messze még a reggel.
Varázslat
Mikor egybeolvadnak nappalok és éjek
körül ölel a csend
perzselő édes íze csóknak érintésnek szónak
szemünkben szikrázó csillagai múltnak-jelennek-jövőnek
leborul előtted az életem
Ugye, hallod....?
Édesanyámnak
Szeretnék kicsit megpihenni
Anyám kezének áldását érezni
Hattyú nyakára könnyemet hullatni
Arcának fényében feloldozást nyerni
Hűs tenyerének illatát beszívni
Kecses léptei nyomába eredni
Hangjának zenéjét visszhangként hallani
Kóborló fájdalmam lába elé tenni
Sápadt esti fényben magamhoz ölelni
Álmokról vágyakról suttogva beszélni
Édes patakvízben lágyan megmártózni
Tavaszi mámorban önfeledten
Remegő szívvel szeretni
Soha nem búcsúzni
Hittel és reménnyel
Együtt imádkozni |
AJÁNLOM AZ OLDALT
