Elmúlt,
és átkozod a szépet,
ha elhagy,
és irigyled azt, aki elbújt,
mert fáj, és nem
az örök, s nem a lélek,
értük sosem volt érdemes
élned.
És szólt,
"a gázt nyomod, ha nincs fék,
lángban van a jég,
mi vesz rá, hogy éhséget egyél?"
Az, hogy minden ami éget,
örökre olvad be a múltba...
Hát, ha túl kemény a héj,
köpd ki, és fogadd be újra,
és élj.
Szédülsz,
ha túl olyan, amolyan földi,
mert csak készül,
elférsz, nézd, mindenki költi
a dallamot,
ha fél kézzel tapsol,
és te sem vagy zenész...
mégis teszed, mit nem tudott Buddha:
sírsz, és próbálod újra,
és élsz.
Fénytől árnyékokból
Tömörebb lesz a káosz,
megtelik levegővel,
ha egy felbukkanó előjel
megszenteli a várost.
Ne félj, csak az Isten átka,
éget, langyos, hűvös, kacér...
Ne fájj, ha arcodba tömi a szél,
vagy hátbaszúr és megbocsátja.
Hisz nem létezik, ami nincs,
csak fröcsög, csöpög és olvad,
minden örök tegnapi holnap
szemünkbe lógó vörös hajtincs.
De feloldoz a homály ott, hol
úgyis mindegy, és tudom is hogy van,
mert létezik otthon, már régen daloltam,
fénytől árnyékokból.
Ijesztő történet
Sötétben bujdostam. Abban a korban éltem, mikor bujdosni kellett. Mikor az utcákat alaktalan lidércek hangtalan lihegése töltötte meg, nem állitom, hogy tévedhetek, hiszen emlék. Ha visszagondolsz, te is visszaemlékezhetsz rá, ahogy megjelent mind közül a legsötétebb, igen, az, amelyik megigérte, hogy elfenekel. Kénköves lángjával begyújtotta minden el nem szivott cigarettacsikkünket, majd a szánkba tömte. Nem mondom, hogy tévedhetek, hiszen emlékszem. Vagy ha nem létezik Sátán, hát magyarázd meg azt a számból kiálló karcsú női kezet!
Ez azelőtt történt. Vagy később? Cudar dolgok voltak. A sötétet kerestem, egy árny voltam a többi alaktalan, ismeretlen, halk nesz között. Vigyázva osontam, nehogy meghallják lépteim zaját. Olykor beleütköztem valami, szilárd, mozdithatatlan dermedtségbe, vagy feldöntöttem egy szemetesládát, és menekülnöm kellett, futásnak erednem. A futásról azt kell tudni, hogy könnyen hallható, csattogó hanggal jár. Ezért - bizonyos értelemben - a futás elől is el kellett szaladni, mignem az ember tempója (ereje fogytán) magától lelassult, és megpihent. Nehéz pihenés volt ez, egy-egy imádsággal a szurokfekete köd közepén, annyit remélve csupán, hogy "úgyis elkap, de ne most".
Segitettem is. Láttam a lányt a szürkületben járni. A szürkületbe csak a megtébolyodottak merészkednek, még aki az életét megunta, annak se kivánok ilyet. Követtem, hisz üldözték. Ha elkapja valami a sötétből, ha megmarja, és szikrahideg csápjaival áthasitja túllátszó körvonalait... nincs esély. Követtem. Mikor utolérnem sikerült, felfigyelt lépteim neszére, felémfordult és amolyan tudatlan, kiváncsi arcot vágott. Kinyúltam az éjből, hogy biztonságba rántsam, karjai felé, de karjai megemelkedtek az enyéim felé, amint észrevette őket. Muszáj volt védekeznem. E célra hosszú, hegyesre csiszolt körmöket hordok, eddig még mindig megvédtek. Most is. Hangos sikoltással rohant be a biztonság illúzióját keltő feketeségbe, ha jól sejtem, véres karral. "Szegény, még nem tudja" - gondoltam, de csak egy villanásnyi időre, hisz a sikolyból a démonok megneszelték tartózkodási helyünk, nem volt hát vesztegetni való időm. Magára hagytam. Nem tehettem mást.
Évek múltak el, vagy csak századok? Kövek kopogtak, szemetesládák dőltek fel, sár cuppogott mesztelenül talpaim alatt. Bevertem a fejem, bevertem az oldalam, eredeti ruhám lefoszlott rólam, új ruhám az éj lett. Akkor már tudtam, hogy nincs mitől félnem, előbb-utóbb úgyis megtalálnak. "De ne most." Hogy többé ne közelitsek a fényhez, szemeim egy hegyes valamibe ütögettem. A világ vörös lett, aztán barna, legvégül kék, aztán semmilyen.
Jártam hát a semminek álcázott valami útját, sötétben kerestem, azt amit talán én hagytam el emlékezetekkel ezelőtt. Azt, amit a fényben sosem találhattam volna meg.
Egyszerre ráléptem valami melegre. Kis tapogatózás után felismertem alakjáról: egy apró láb volt. Furcsamód a szürkület jutott eszembe, melyet már rég elfeledtem. "Szép vagy" - szólaltam meg, túlzottan is bátran, de nem érdekelt. Hangom rekedten szólt: még sosem beszéltem. Lábamat levettem lábáról. Álltunk egy darabig, majd azt kérte: "Táncolunk?" "Aha" - bólintottam. "Jól táncolsz" - mondta reszkető hangján egy kis idő múlva, pedig nem táncoltam (nem tudtam hogy kell), csak a bal lábammal ritmusosan ütögettem a földet. "Te is" - feleltem, pedig tőle még annyi hangot se lehetett hallani.
A lidérc lehelete a fülemben csengett.
AJÁNLOM AZ OLDALT
