kormosluca:
vágyakozás
az utcán egy kőbe rúgva
elrepülni a kitört ablakok felett,
végre-végre magam mögött hagyni
a sápadt kis elgázolt verebeket.
táncolni, vagy futni messze,
lefalni a láncokról a súlyokat,
zuhanni, ha hív a mélység,
pengetni a széjjelszakadt húrokat.
hiába is rugdalózok,
mindig gyorsabb nálam a kis zöld manó,
egy utcasarkon vár meg csak, kezében
teli-táras géppisztollyal suttogja, hogy "Hahó!"
és felszívódik ő is,
kis szenzáció- magamnak bábozok,
mikor lemegy a nap tell halafnál várom,
hogy eljöjjenek hozzám a házsorok.
***
zsúfolat
úgy kezdődik, mint egy gondolat,
de lehet, hogy még ma testet ölt
a csavargó, megissza a tintát, eltöri a tollat,
minden gondolat-pénzt versre költ.
lehet: még ma meghallja vagy meglátja,
és megeszi az összes képzőt, jelzőt,
a képeket se kíméli: az égetőt, a vérzőt.
most csúszik le a torkán a falat,
a pillanat dönti el, hogy kihányja, vagy
ha lejjebb ér, halványodnak a szavak...
én is benne vagyok, te is benne vagy.
***
látható jel
lábnyomod a szőnyegen, arcod a tükörben,
kabátod a fogason, levegőd tüdőmben.
árnyékod mozog a falon ide-oda,
látható jel, pedig itt sem voltál soha.
***
egyedül
omladozó sejtfalak közt
összeesve könnyen hallgatom
hogyan trombitálnak fönt
a plafonon kivirágzott penészangyalok
koronával szorítom halántékom
énjeidet nézem a sötétben át
ahogy alszol árnyékom
elfekszik minden rajtad áll
de te csak leárazott pengével
élesíted divatjamúlt sikolyod
ami marad durva dörzskefével
az agyadból sírva kimosod
visszhangzik öklendezésed ahogy
belefulladsz a szavakba
kihűlt szemeid elhullatod
elfelejtett átfestett mocsarakba
***
akaratlan
nézem ahogy ott állsz a falad
előtt ami egyetlen érintésedre
dübörögve összeomlana
megtehetnéd de nem teszed
ez az igazi hatalom
nézem ahogy tér és alak
megváltozhatna úgy adná értésedre
de mozdulatlan marad
ezért csöndben elvesztem az eszem
működik a világ akkor is ha nem akarom
***
nyár volt
felakasztva csüng fogasomon a nyár
rongylábait lógázva bámul, szakadt
színes gönceiben himnuszt kornyikál
sokára tűnik fel neki, egyedül maradt.
gyümölcsízű könnyei mindent elnyelő
szájába gurulnak, foltokat hagynak
püffedt arcán. zavarában elterelő
műveletként helyet nyit homokán a napnak.
elalszik saját sápatag fényében,
hallgatja, hogy susognak lomb nélkül a fák.
előszobámban, az emlékezet mélyében
felakasztva csüng fogasomon a nyár.
***
éji-báb
szilánkokra tört sötétség
kormos színdarabok pattannak
az alvó fénycsövesek zsebében
formára nyírt sövényként
kerít teret magának
a labirin tussal festett égen
cigarettavarázs
testemben feszülnek a villamosvezetékek
végigzizegnek a csigolyák csigalépcsőin
szemétkosárban csutkára rágott napok
bomlanak egyetlen tompa tépett
fájdalommá a szemek kiégett képcsőjén
az űrbe foszlanak
a csövekben marad meghúzza magát
a semmi kilégzésnél kék párát
fúj a létre ami már csak álmában mer
és képernyőn nyugtatja homlokát
ha a hűvösségen mégis átlát
megjelenik a láthatáron egy gondolatjel
hiány-innováció
vörös füvű rétekre lógok lepkét gyűjteni
és ha éneket dúdolsz belém egyre többen leszünk
szétesem és összecserélt végtagokkal számolsz
és hogy összeolvassz elkezdesz fűteni
és minden ölelésben éhenveszünk
de ha váltásnál vámolsz és döntéssel vádolsz
büntetésed valóbahúzás
***
menedék
zörögve játszik velem a szél:
kiszaggat magamból a huzat.
lobogva, mint dunnából a pelyhet
úgy fújja agyamból szerteszét
elmém jegyzetlapjait, kutat,
kiürít, mint elítélt a kelyhet,
mérgemből iszik s félrebeszél,
tombol, dobál, ezer arcot mutat
és elhajít, mint únt lusta terhet.
engedd: bújjak tenger-szemed mögé,
meghúzódhassak bordáid alatt,
hadd legyek, ki ajkaid közé fekhet
éjjel, vagy örvénylő redő ujjaid hegyén,
hullám hajadban, mit elfed a kalap,
sápadt fény, mit a vakfolt elnyel,
legyek az, kinek az álmod mesél;
vagy temess el, mint emléket a tudat,
fogadj be, mint csontokat a vermek! |
AJÁNLOM AZ OLDALT
