Fecske űzte...
Fecske űzte párját felettünk,
láttam mint repülnek - együtt s külön;
Hűs szél fut közöttünk,
bőrünkre cseppet hajt - s elül.
A csendben zápor zizeg,
véletlen láttam meg szemed.
Tükrén tavasszal alkonynak borúja,
mélybe tévedek vele,
Bánat s szenvedély,
mint vihar morajlik messze,
s amit csak elhagyott hall,
fülembe dúdolja bolondos magány,
boldog cseppeket itat fel ruhám.
De kint ha zúgó fák sötéttel karolnak,
Ablakom arcain könnycseppek csorognak.
Az elpusztult kertben...
az elpusztult kertben,
hallom, mint kél a szellő,
odébb a fák mögött, zizeg,
reszket a fagyos avar
a lesből előbújva,
érint arcomon hamar.
szemem lehunyom, míg átjár,
egy érzés dermed rám.
a magasban,
a szürke ég alatt,
egy görcsbe rándult gally
ringatta varjamat,
imént,
s hosszú méla perc nyúlt értem,
a múltból, amíg helyét néztem.
mozgott az ág, s megállt.
a szellő erre várt.
Felhő hegyek gyűlnek...
felhő hegyek gyűlnek
sötét ormok nőnek
egünk magasára
rettegő szél szökik ablakok résein
szobáról szobára.
didergő hús gubbaszt makacsul,
komor termek mélyein remeg,
arcod csontos-fehér,
s rideg bánat-szemed,
sötéten villanó a szoba sarkába,
hol a szomorúság súlya alatt
száraz parkett recseg.
s üveg tekintetek,
- régi játékmmedvéid
e magányban, bús szobádat
egy koporsónak nézik.
csak eső sirat, s félsz is.
Hajnaltájt...
Hajnaltájt, mint harmat kertünk füvein,
gyöngyveríték ül sima hátadon,
nézném hogy szederülsz el,
aztán a nappalt álmodom:
Forróság van kedves, mégis délben,
csupa báj vagy, s ezernyi rejtett részlet
egészeként keringsz e létben.
Csak zsong zsizseg a nyári lég tompán,
tájba vágott ablakunkon át lomhán.
Kora este, a félig homály lepte kertben,
annyit loptam tőled amennyit tehettem.
Te, sötét éj...
te, sötét éj, ki reá borulsz
szikár fáinkra,
kik rosszat sejtenek,
adj bölcs tanácsot, had csípje kóbor arcom
fagyos lehelleted,
találj rám egymagamban itt,
lehessek ellenfeled.
vagy tudnád-e másként mondd?
nem: csak szívembe igazad egyenest.
lámpák gyér fénye közt botlok,
arra, hol találom utam,
csak ennyit súgtál hűvösen
nahát fiam...!
s magamra hagytál a csendben
tanácstalan indulatban,
míg nem hoz zajt a mély.
A hajnal rejtett fénye...
a hajnal rejtett fénye
dereng a nád alján ,
szellővel hajlik a gyenge.
én odakint –
a ködbe múlón merengve,
szívem szunnyad.
mindenen alszik a csend, csak
kis neszek és pára
merre lépkedek.
addig várok míg nap orcád felragyog
mosollyal gyermek rajzomon,
s mind feléd fordul mi ébred idelenn.
nem ismerlek még,
de mégis lelkem puha léptekkel közelíted
s én emésztem magam
ezerkínú gondolatban
Lám, elszürkült...
„Lám, elszürkült felettünk!”
Elborult az ég, hirtelen jött, valóban.
Ponyva fogta a dús esőt,
Kerülgettem ezt a nőt -
kivel ettem.
A zápor ropogott, dobolt,
míg a fickó alatta udvarolt.
E nővel egyszerre elteltem,
szelíden néztünk,
s pilledtünk kettesben.
Elcsendesedtünk ahogy a zápor csitult,
némán rám emelte tiszta kék szemét,
a föld legdíszesebb ajka most hozzám beszélt –
de mit se hallok...
Ezért visszakérdezek.
Mikor a ponyvát elhagytuk,
kivel előbb még ettem,
újra, akaratlan, incselkedett velem.
Épp kilépett, mikor a csepp meglepte
fedetlen mellkasán, s ő sikkantott,
amúgy ijedt boldogan, míg
a csepp szertelen tovább csoroghatott.
Elképedtem mily kedves hangot hallatott.
Kérdésekből szövődő...
Kérdésekből szövődő gyönge költemények
ah, benned mennyi erő lakik, zsongás, küzdés
s mily kevés vagyok én
csupa hiba borítja keskeny lelkem
csupa bizonytalan árvaság
kétség
benned az erő ront mely forgatja a földet
mely csapong akar téved és harcol
terhed nehéz drága test
e kényeztetés oly kevés
oly hiába szeretem
szomorúan bomlasz el szemük előtt
s bűnös vagyok
AJÁNLOM AZ OLDALT
