Sándor Gyula:
Évszakok...
Menned kell, mert hát itt vagyok,
S nyomomban nyirkos zord fagyok,
Bújnak a hömpölygő fáradt ködökbe,
S a fákon a lombok dideregve,
Simulnak egymáshoz utószor talán.
Menj hát testvérem ez már az én hazám.
igen- tudom, tudom már menni kell,
Indulnék is, de lábam nem visz el.
Ó csak láttad volna a lángoló tavaszt,
Mit rám bízott féltve- hogy dédelgettem azt.
s mind - mind mit ezernyi csókkal halmoztam el,
Veszítsem hát megint, cserébe semmivel?
Hagyjam itt mind azt mi eddig éltetett?
Mint édes forrás a csorduló eret?
Trillázó madarak, had hallom hangotok,
Mielőtt e szent földtől végsőn búcsúzok.
Mert messze délen másként zengnek,
S ott a dal csupán fülemnek-
Hullámzó moraj.
Haj beszélsz csak, haj,
S ki előtted leborult,
mond, tudtad e viselni úgy?
A vihart ki küldte rája mond perzselő sziket,
S a kövér szántókból ráncos ugar földeket,
Hol véres patákkal a vad szomjan kóborolt.
mind ezt büntetlen ki tette felelj hát ki volt?
S pirkadtak bár néha kellemes napok,
De ah ne gondold, hogy csak ezekről tudok.
Ne folytasd kérlek hisz így is fáj nekem,
Hiába tudnám már úgy sem tehetem.
Mert ki hinné a hamis kutyának,
Hogy holnaptól tőle nyugton járnak.
Lám, a tarka bokrok vetkőznek a réten,
Elmúlt hát végleg, egyik legszebb évem.
S ha levették mind a lombruhákat,
Testvérem,- kérlek, altasd el-e tájat.
Had pihenjen mélyen, mint szunnyadó gyermek,
Felfrissülni egy új boldog kikeletnek.
Mely nem lesz majd talán oly szertelen
És simogatva lágyan szelíden,
Ébreszti az álmodó rügyet,
A nyújtózó hamvas réteket.
De indulok már, hisz időm lejárt,forró szelek röpítnek sebesen,
Majd ráborult még egy szál hervadt virágra, s csókolta fájón könnyesen.
És tétova némán az őszi csend,
A sárguló lombok közt elmereng.
Itt ott még megkésett tücsök dalol,
Fázósan,- megbújva valahol...
1978
Hajnal az utcán
Köröttem lángoló pirkadat a táj,
Az égen milliónyi szivárványfonál,
S midőn ébredni kezd az értelem,
S a tarka álmok köde elpihen,
Kitárja vértjét a fényes napkorong
Csupán egy megkésett denevér bolyong,
Gyors szárnya közt hűvösen átsüvít a lég,
Mígnem lágyan elfedé, a türkiz messzeség,
S valahol egy fáradt kémény küszöbén,
Megkopott bágyadt szürke füst halóz, henyél,
A harmatos világra tétován tekint,
Vár kicsit, majd nyújtózva elindul megint.
Az út porát kutatva kering a szél,
Hűs keze pajkosan lombokkal zenél,
Mellettem hallgatag szótlan emberek,
Sietnek, hajnalban ők is csendesek.
1975 Budapest
Névtelen fájdalom
Hajlott hátú öregember csoszog keresztül a széles latyakos járdán. Sorstársaival mindennapos látvány, szinte hozzátartozik a kőbánya-kispesti csomópont összképéhez. Az ócska szürke kabát ólomsúlyként nehezedik erőtlen vállaira. Ráncos barna kezeivel félig megszáradt kenyeret majszol. Sebesen zúgó folyóként özönlik körötte, a hatalmas arctalan embertömeg. Sietős léptekkel haladnak, messze néző tekintetük a semmit keresi.
László, mert így hívták, amikor még neve is volt, lassan rátámaszkodik a rozsdás korlátra, hogy könnyítsen fekélyes lábainak terhén. Sajgó tagjaiban időnként csontig hatol a fájdalom.
- Irén, kedvesem, már nem vagy itt, hogy bekötözd a lábaimat, a kukából sem kell enned többé, hiszen téged már meghívott Jézus az asztalához. - Az arcán legördülő könnycseppek kócos barázdákat rajzolnak a bőréhez tapadt porba. Görnyedt testtartását repedt bordái okozzák. Alig egy hete néhány fiatal összerugdosta, amikor alvás közben rátaláltak a parkban. Könnyű préda volt, hiszen betegsége miatt, már jó ideje képtelen a védekezésre.
- Tudod, kedvesem, amíg ütöttek, végig rád gondoltam. Több mint negyven évig fogtad a kezem, reménykedtem, hogy nem hagyják abba, és akkor végre újra láthatlak. Ó mennyire várom azt a napot. Emlékszel még? Milyen gyönyörű paradicsom termett a kertünkben, és te hogy szeretted, tudod, úgy frissiben leszedve. Mindig azt mondtad, „fenséges illata van”. Igen így mondtad, „fenséges”. Egész lényedből szinte áradt a szeretet. Nekem pedig minden perc ajándék volt, amit veled tölthettem. Álmomban egyik éjjel Jézus azt mondta, még nem jött el az időm. Hordoznom kell a világ szégyenét, és nap, mint nap az emberek elé kell tartanom, hogy mindenki lássa, mert eljön majd a számonkérés.
- Bocsáss meg, hogy nem tudtalak megvédeni. Ahányszor csak eszembe jut az a borzalmas nap, mindig úgy érzem, meghasad a szívem. A testemet csak elvonszolom valahogy, de a lelkemben tátongó sebek kimondhatatlanul égnek, és jobban fájnak minden fekélynél vagy verésnél. Amikor az a négy férfi berontott a házunkba, egy pillanat alatt történt minden. A hatalmas ütéstől a földre estem, az egyik kigyúrt óriás pedig a hátamra térdelt. Mozdulni sem bírtam. Később valami hurokfélét raktak a nyakamra, és az asztalhoz vonszoltak. Csak ekkor láttam mit tettek veled. Egy keskeny vércsík csorgott végig az ajkadon, ahogy ájultan feküdtél a földön. A nyakadhoz egy hosszú kést szegeztek, de hiába akartam, nem tudtam megmozdulni, ezek túlságosan erősek voltak, és a hurok is szorosan tartott. Ekkor lépett be, az a jól öltözött férfi az ajtón. A drága bőrtáskát az asztalra tette, és lassú, nyugodt mozdulatokkal, papírokat vett elő, majd udvarias kimért hangon felém fordult, és ezt mondta. „Elnézést a késői alkalmatlankodásért Hammer úr, de tudja nagyon zsúfolt napom volt, és csak most tudtam időt szakítani önre. Ennek a negyednek a helyén, nagyon szép lakópark épül majd, ám ehhez sajnos szükségünk van az ön telkére is. A házat természetesen le fogjuk bontani, hiszen ezzel az elavult külsővel nem illene bele egy modern környezetbe, ugye megérti. Szeretnénk, ha aláírná az adásvételi szerződést. Nem szükséges átolvasnia, higgye el, mi mindenre gondoltunk. A feleségének viszont nem ártana egy pohár víz, úgy tűnik, kicsit nehezen lélegzik. Nyilván valamibe megbotlott szegény, és megüthette magát, amikor elesett.” - Gyermekkoromban többször megpróbáltam elképzelni az ördögöt, és mindig valami szőrös szörnyetegnek gondoltam, de most itt ült előttem, drága öltönyben, selyem nyakkendővel, arcán nyugodt mosollyal, és egy papírt tartott elém.
- Szemeid még csukva voltak, de hallottam amint halk, fájdalmas hangon engem szólítasz. Apa, apa, mi történt? Nagyon fáj a fejem. Kérlek, segíts. De nem tehettem semmit. Úgy éreztem belehalok, azonnal meghasad a szívem, de a hurok, és az izmos karok a székhez szegeztek.
- Mint említettem Hammer úr, nagyon elfoglalt vagyok, szeretném, ha megértőbb lenne, akkor hamarabb túl leszünk a formaságokon.” - Aláírtam, persze hogy aláírtam, hogy is tudtam volna elnézni, ahogyan szenvedsz - A rendőrség hamar lezárta a nyomozást. Megállapították, az ügyvéd úr éppen jókor érkezett. Ha ő, és titkára nem lettek volna itt, ebből a szerencsétlen elesésből, nagyobb baj is lehetett volna. A többi férfiről nem esett szó. Az orvos szerint, talán az ijedtség okozta sokk miatt képzelődtem, és nem tudtam felmérni, hányan is vagyunk.
- Néhány hónap múlva hivatalos emberek érkeztek, kezükben egy „jogerős” végzéssel. Azt mondták, azonnal el kell hagynunk a lakást. Hiába próbáltunk tiltakozni, - „talán figyelmesebben kellene elolvasnia, mielőtt aláír egy szerződést”,- válaszolták. Eddig csak a tévében láttuk, mit is művel a lakásmaffia, de mindez olyan távolinak tűnt. Nehezen tudtuk elhinni, hogy a törvény képviselői, elnéznek ilyen nyilvánvaló gaztetteket. Ám éppen ők, akik a rendet hivatottak vigyázni, akiktől arra számítottunk, hogy megvédenek, itt álltak az ajtónk előtt, és azt mondták, menjünk el az otthonunkból. Mitől torzult el ennyire ez a világ. Miért hagyják, hogy a kapzsiság, acsarkodva megmarjon minden emberi értéket. Nem számít testvér, vagy barát, a szeretet szétmarcangolt tetemét pénzhegyekkel takarják el. Az emberek lassan észrevétlenül vakká válnak. Nem látják, hogy saját temetésükön ülnek tort, hogy sokak lelke már szinte rothadó szagot áraszt. „Fehérre meszelt sírok vagytok” harsognak fejemben Jézus szavai, „de belülről tele vagytok mindenféle undoksággal”. Vajon meddig tűri még a Teremtő, hogy a szépséget, és tisztaságot mocskos kezek illessék. Talán már nem is olyan sokáig.
- Emlékszel az öcsémre, „mennyire sajnállak titeket” mondta, „de nekünk is csak három szobánk van. Nem tudok az asszony mellett aludni, mert akkor másnap mindig nagyon fáradt vagyok, és a gyereknek is kell egy külön szoba, hiszen már 16 éves, pedig higgyétek el, nagyon szívesen segítenék”. „A garázst talán oda tudnánk adni”, mondta Évi, az unokahúgod, „de csak néhány napra, hiszen pár hete vettünk új autót, az udvaron hamar kikezdené a rozsda az alvázat.”
- Csak az iratainkat és a régi képeket vettük magunkhoz. Az egyiken Zsuzsika kezét fogod a rózsalugas alatt. Milyen szépek is voltatok így együtt, anya és lánya. Nagyon hasonlított rád, különösen a szeme, ugyan olyan kedves, meleg barna szeme volt, mint neked. Amikor elgázolta az a részeg sofőr, mindketten azt hittük, nem tudunk tovább élni. Úgy éreztük, már nincs miért. A legdrágább fénysugár, a legszebb virág, mely beragyogta életünket, nincs többé. Tudom, hogy lelkünk egy, egy darabja, vele együtt meghalt azon a napon. Milyen sok éve már ennek, de látod, még ma is belesajdul a szívem, amikor eszembe jut. Kedvesem, hiszen te már ott vagy vele. Biztosan most is olyan szeretettel fogod a kezét, mint ezen a képen. Már egy éve is van talán, hogy téged hazahívott az Úr, azóta újra együtt vagytok. A vezető mindössze hat hónapot kapott, mert az apja befolyásos ember volt. Ennyit ért ez a bájos kicsi lány a nagyuraknak - csak ennyit ért. - Az öreg szótlanul fogta a rozsdás korlátot. Meggyötört arcán újabb könnycseppek gördültek végig, amint görnyedten imbolygó testét megpróbálta megtartani. – Takarodj innen – taszított rajta nagyot, a szemközti árus, - részeges dög, miattad nem tudok eladni semmit. Olyan büdös vagy, hogy egyetlen tisztességes ember sem akar itt megállni miattad. – Nagyot esett a lökéstől. A fájdalom minden porcikájába belehasított. Úgy érezte képtelen felállni. Lassan, négykézláb kezdte vonszolni magát. - Tűnj már el nem érted? – Érezte, hogy a rúgástól, meleg vér csordul végig a lábán, mely az egyik gennyes fekélyből kiserkent, de már nem törődött vele. Gondolatai ismét messze jártak. - Langyos nyárvégi illatok töltötték meg a szeptemberi levegőt, amikor kidobtak bennünket az utcára. Úgy emlékszem, péntek volt, és tizedike. Igen. Két nap múlva, vasárnap lett volna a 47. házassági évfordulónk. Az ismerős utcák teljesen idegennek tűntek, mintha még sohasem jártunk volna itt, pedig szinte egy egész emberöltő volt mögöttünk ezen a helyen. A régi szomszédok szótlanul besiettek. Talán csak a házunk előtt álló rendőrautó, vagy a drága öltönyös nagyurak látványa riasztotta meg őket. Mindenesetre nem akartak belekeveredni. Csak mentünk kéz a kézben szótlanul. Éreztem, hogy nincs a földön még egy ember, akit így tudnék szeretni, és tudtam, hogy te is erre gondolsz. Ezt sohasem vehetik el tőlünk. Összegyűjthetik a világ minden aranyát, de a tiszta szeretetből, egyetlen halvány fénysugárra sem telik belőle. Lehet, hogy ezért dühöng annyira az ördög. Hatalmat kapott, hogy megkísértse, gyötörje az embereket. A pénzsóvár, becsvágyó lelkek pedig buzgón csatlakoznak hozzá, de egyik sem érez iránta szeretetet, csupán a kapzsiság hajtja őket. Lépteink lassan belefolytak a távoli semmibe. Nem éreztünk éhséget, sem szomjúságot, még a lábaink is súlytalanok voltak. Mintha csak a föld felett lebegtünk volna, egy könyörtelen ismeretlen világban, mely benső magányunktól, annyira távolinak tűnt. Köröttünk sietős léptekkel emberek rohantak, ám ők mindannyian mentek valahova. Bennünket pedig, egy idegen világ feneketlen gyomra készült elnyelni. Kimerülten, szorosan összebújva aludtunk el egy padon. Az éjszaka kicsit hűvös volt, és nem volt nálunk kabát. Még szerencse, hogy a pulóvert felvettük magunkra. - A pénzünket már az első héten elrabolták tőlünk, a jegyűrűkkel együtt, amelyeket 48 évvel ezelőtt vettem, az eljegyzésünkre. Most is látom, ahogy csillogó könnyes szemekkel rám nézel. Nem számon kérőn, csak szelíden, fájdalmasan. Éreztem, amint a szívem lassan kettéhasad, és tudtam, többé már nem fog összeforrni soha. A közértből akartam lopni neked egy kiflit, mert láttam mennyire éhes vagy, de az őr észrevette, és ordítozva kihajított. A kenyeret viszont nem árultam el, hogy a szemetesből szedtem, a fél kolbásszal, mert azt akartam, hogy jóízűen edd meg. – Az október végi szelek nagyon hidegek voltak, és gyakran esett az eső is. Egyszer, amikor az egyik szálláson aludtunk, reggelre ellopták a szatyrunkat egy egész kenyérrel, és a pulóvered is benne volt. Többet nem mertünk odamenni. A novemberi éjszakákon, néha a tócsákat már vékony jégréteg fedte. Az egyik ilyen éjszaka, különösen hideg volt. Egy közért szellőzőjénél aludtunk a járdán, mert itt kiszűrődött némi meleg odabentről. Reggelre szinte tüzeltél a láztól. Pedig amíg aludtál, egy fiatalember pokrócot terített ránk, és néhány szendvicset is adott. A mentőbe engem nem engedtek beszállni, az igazolványok, amik bizonyítják, hogy házasok vagyunk, már régen nem voltak meg. Az egyik hajléktalan szálláson valamennyit ellopták tőlünk. Hallottam, amint halkan azt suttogod, szeretlek Laci, mindig is szeretni foglak. - „A kislányt majd megtalálja a kórházban, ha csak holnapra nem fog egy újat magának,” - nevetett az ápoló – „de előbb mosakodjon meg, ha emberek közé akar jönni”. Ekkor láttalak utoljára. Az orvos szerint többszörös fertőzésed volt, és az alultáplált szervezeted feladta a küzdelmet. - Az öregember lassan feltápászkodott a földről, és ólom léptekkel arrébb vonszolta magát. Meg sem hallotta az árustól feléje záporozó szitkokat. Kimért mozdulatokkal elindult a lépcsőn lefelé. A szabadban átvágott a parkon, egyenesen a kiserdő irányába. A decemberi szél süvítve kergette az apró, szúrós hókristályokat. Kukából szedett kabátján csak egyetlen gomb volt, az is az alján. A kavargó hó, így könnyen utat talált magának az ingje alá, egészen a bőréig. Fáradtan leroskadt, egy kidőlt fa nyirkos törzsére, és mit sem törődve a fergeteggel, mély álomba merült. Egész bensőjén enyhe remegés hullámzott végig, mint nyári fuvallat a lombokon, majd ernyedt teste, arccal előre, a friss puha hóba dőlt. De ezt már nem érezte. Valami hihetetlen, ragyogó fény vette körül, melyből nyugalom, béke, és szeretet áradt felé.
- Irén, kedvesem, te hogy kerülsz ide? Milyen gyönyörű, a ruhád, és te is csodaszép vagy. A gyűrű is a kezeden van, de hová tűnt a hó? Az imént még annyira fáztam, most pedig minden olyan szép. Körös-körül rengeteg illatos tarka virág, a levegő pedig bársonyosan kellemes. Az a kis szöszke melletted, igen ő a mi kicsi lányunk, megismerem. - A mentőt egy kutyasétáltató hívta ki. A vizslája vette észre, hogy valami van a hó, és avar alatt. De már nem tudtak segíteni. Ők értesítették a hullaszállítókat.- Szitkozódva gázoltak át a sűrű havas bokrokon, a terebélyes fém tepsivel. Te is pont itt tudtál megdögleni, morogta halkan az egyik. Vigyázz, inkább húzzál kesztyűt, szólt oda a társának, a ruhája büdös, mint a dög, lehet hogy még tetves is.
- Vajon hány Laci, és Irén didereg még az utcákon, megalázva, számkivetetten. „Fontos emberek,” hivatalnokok, képviselők, meddig tudtok még jóízűen falatozni a meleg tűzhely mellett? Kutyáitok csirkehúst esznek, de azok ott az után, ők emberek. Kik csalás, kik tollvonással felszámolt munkahelyek áldozatai. Vajon hány iraton lett megítélve névtelenül a sorsuk. De én hiszem, hogy egyszer mindenkinek el kell számolnia mindazzal, amit csak tett az élete során.
Ne sírj, kicsim, ne sírj
Az őszi eső kövér cseppjei, kitartóan ostromolták az osztályterem ablakát,.majd sebes futással iramlottak egyenesen lefelé, a kiálló rozsdásodó párkányra. Folyton megújuló, zegzugos ösvényeket hagyva maguk mögött, az áttetsző üvegen. András merengő tekintettel szemlélte a látványt. Gondolataiban égbenyúló bérceket, zúgó patakokat formált a gördülő cseppekből, szárnyaló képzelete. Nem hallotta, a termen lassan végighömpölygő, morajlás szerű nevetést. Ági néni, a matematika tanárnő, csípőre tett kézzel, már egy ideje rá szegezte szúrós tekintetét. - Tehát nem tudod, - csattant fel, szinte sipító hangon. Arca egészen kipirosodott az ordítástó.- Bo-bocsánat, tessék? Nem értettem mit tetszett kérdezni. – Az osztályban kitört a harsány röhögés. A lármát kihasználva, a töltőceruzákból rizsszemeket köpködtek felé. – Mi a fenének vagy te itt egyáltalán? Mit gondolsz, miért jártatom a számat? Hát azért, hogy az ilyen hülyék is megértsék, mint amilyen te vagy. Csak bámulsz üres tekintettel a semmibe. Kíváncsi vagyok, mi lesz így belőled? Tehát még egyszer megkérdezem, az előbb magyaráztam el a törtek szorzását, most tőled szeretném hallani! – Háát, één, szóval, igazán megígérem, holnapra megtanulom, de-de most véletlenül nem hallottam. Kérem, ne tessék rám haragudni, máskor nagyon fogok figyelni. – Ennek igazán örülök, de most hozd ki az ellenőrződet, mert ez a tudás nálam elégtelen. Megértetted? – Szemei, mint apró kis ékkövek, alig észrevehető csillogásba kezdtek. Pedig teljes erővel összeszorította a fogait, de a könnyeket már nem tudta megállítani. Nem akart ő sírni, dehogy is akart, hiszen tudta, hogy így még jobban kinevetik. Talán, ha a tegnapi nap emlékei nem villannak be hirtelen olyan élesen, akkor most biztosan le tudta volna győzni az árulkodó könnyeket.
Az iskolából hazafelé, megállt néhány percre focizni a téren, de a labda szürke foltot karcolt a cipője orrába. Az apja rideg pillantást vetett a lehorzsolt cipőre, majd szemében, a már oly sokszor látott gyűlölettel, maga elé intette. Az első hatalmas ütéstől a földre zuhant, de nem hagyta abba, a földön is tovább ütlegelte, rugdosta, és ami a legjobban fájt, mindezt a barátja előtt. Szerencsétlenségére ugyan is, Dezső is ott volt vele. András nem szerette, ha a barátai átmennek hozzá, hiszen sohasem tudhatta, mire érkezik haza, de most mégis megengedte neki. Tudta, hogy ez nagy hiba volt, de már késő. El kellett viselnie ezt a szégyent, amint ordítozva, mindenféle trágár szavakkal illetik, rugdossák, és megalázzák, éppen az egyik legjobb barátja előtt.
Nem most kellene bőgnöd! Miért nem akkor bőgtél, amikor nem figyeltél? - Hallotta a tanárnő éles hangját. – Remélem, a szüleid alaposan megszidnak majd! Azt hiszem, rád férne. – Megszidnak? – Ismételte magában, eltűnődve, a szavakat. Elképzelte, az apja tekintetében szikrázó vad dühöt, amint részegen neki fog esni. – Talán anyu is otthon lesz, és megint kimenekít, mint már oly sokszor tette. Talán? Akkor lehet, hogy néhány ütéssel, vagy rúgással megúszom. - Csendesen ballagott hazafelé, a sártól ragacsos utcán, a sikítva kergetőző osztálytársak között. A szaladgáló gyerekek cipőjéről felcsapódó barna massza, telefröcskölte a ruháját. - Milyen jó is lehet ilyen boldognak lenni. Otthon, biztosan az anyukájuk, és az apukájuk is átöleli őket. Este, talán még társasjátékoznak is, vagy az is lehet, hogy beszélgetnek. Vacsorakor körbeülik az asztalt, és mosolyognak. Milyen szívesen cserélnék valamelyikkel..
Nekem miért nem ilyen az otthonom? Miért haragszik rám ennyire az apukám? És miért bánt engem mindenki? Hiszen én senkit sem bántottam. Kedves jó nagyi, drága mamikám, olyan nagyon szerettelek, de te mégis meghaltál. Nem kellett volna még elmenned. Annyira hiányzol nekem. Annyira hiányzol. –
Szemeiből most már megállíthatatlanul záporoztak a könnycseppek, végigfolyva sártól maszatos arcán. Már nem tudott parancsolni az érzéseinek. Csak zokogott, és zokogott. Remegő kis teste meg, meg rándult a lelkéből felszakadó fájdalomtól. Nem, nem a veréstől félt, ami otthon várta, hanem a szeretet iránti olthatatlan, kínzó vágy égette keserű szívét. –
- Emlékszem kedves mama, amikor egyszer feljöttél értem, hogy elvisztek pár hónapra Vásárhelyre. Aznap éjjel, sajnos ismét bepisiltem. Kilenc éves koromig ez gyakran előfordult, pedig én annyira vigyáztam. Az apu megint azt ordította, „Te rohadt állat, rosszabb vagy mint egy állat, még a disznó sem hugyozik oda, ahol alszik.” És azzal ismét ütni kezdett. Sírva könyörögtem, higgye el, én nem akartam, tényleg nem akartam, és nem tudom, miért történik ez velem, de csak tovább ütlegelt. Az ütések is fájtak, de gyűlölettől izzó tekintete, szinte égette a szívemet, és a lelkemet. Drága mama, egyszer csak ott termettél. Kirohantál a szobából, és félre lökted őt. Pedig nem voltál sokkal nagyobb, mint én, hiszen olyan törékeny kis alakod volt. Szorosan magadhoz öleltél, és végtelenül gyengéden azt suttogtad a fülembe, ne sírj kicsim, ne sírj. Milyen különös érzés volt. Körülöttünk, az édesapám tombolva szitkozódott, öklével a konyhaasztalt verve, belőled pedig, valami hihetetlen nyugalom, és békesség áradt. Apa, szerencsére soha sem sűlyedt annyira mélyre, hogy téged is megüssön, de éreztem, még ezt is vállaltad volna. Senki nem szeretett engem annyira, mint te és nagyapa, és talán soha nem is fog. Bár csak veletek maradhattam volna. A papa megmutatta, ahogyan a házatok előtti, terebélyes vizesgödörben, „cigányérben” törekből, és agyagból, válykot vetnek a környékbeli cigányok. Ebből építkeztek a város szélén az emberek. Töreket szórtak a nedves, sárga iszapos sárba, majd mezítláb taposni kezdték. A lábukat, sőt szinte egész testüket vastagon bevonta a ragadós anyag. Az így előkészített masszát azután fakeretbe nyomkodták, végül sorba rakva, megszárították a napon. Én pedig, amikor a csorda már elvonult, tehénlepényt szedtem, mert arrafelé ezzel súrolták át hétvégeken a döngölt szobát. Gyönyörű szabad élet volt, boldog voltam, és nem kellett félnem semmitől. Este, a petróleumlámpa vibráló fényénél tanítottál imádkozni. Mindig lefekvés előtt. - Mi Atyánk, ki vagy, a mennyekben…. Még most is hallom, ahogy együtt mondjátok a papával. Nem is tudom, hogy fért el annyi szeretet abban a kicsi házban.-
Az eső közben elállt. András befordult jobbra, a Vörösmarty utcába. A távolban, az utca végétől nem messze, látszottak, a tarka színekbe öltözött, rákoshegyi erdők őszi lombjai. Itt lakott ő is, alig néhány háznyira a lőrinci úttól, melynek túloldalán, már nem voltak házak, csak az a hívogató, vadregényes világ. Ha tehette, mindig kiment oda. Nagyon szerette a természetet, különösen tavasszal. Az édes illatot árasztó, selymes, sokszínű mezőt, mely az erdők között húzódott, benne, a hosszú nyelvükkel nektárt szürcsölgető, pihe szárnyakon libbenő ékköveket, a pillangókat. Minden állatot, a barátjának érzett. Tudta hol fészkelnek a madarak, azt is, melyik fészekben hány fióka növekszik, hogy hol vertek tanyát idén, a rókaszülők. Sokszor megleste már, a pajkosan hancúrozó kölyköket. Úgy gondolta, ő is ide tartozik. Itt elfogadják, felhőtlenül boldog, és szabad lehet. A madarak, egyedül csak neki dalolják gyönyörű, sokszínű éneküket. Itt találta, a rekkenő július is. Amikor álmosan úszó, bolyhos felhőpihék fodrozzák, a türkizkék eget. Érezte, amint a langyos nyári szél pajkosan nyargalász, a lágyan ringó rónaságon, végigsimítva, a bőrét, és a haját, s nézte, amint iramló futását, lassan elnyeli, a vibráló messzeség. Nem szerette, ha társaság vette körül, mert nehezen tudott feloldódni. A kellő bátorságot, hogy elfogadtassa magát, apja, már régen kiverte belőle. Itt azonban szó sem volt ilyesmiről. A szöcskék a karjára ugrottak, időnként egy-egy fáradt lepke is megpihent az ujján, sőt, egyszer, egy jókora mezei nyúl is ott legelészett, alig néhány méternyire tőle. –
Nyikorogva fordult meg sarkában a rozsdás vaskapu. Csak egyszerűen be kellett tolni, már régóta nem volt rajta kilincs. Amint a veranda lépcsőjén lassan araszolt felfelé, minden szívdobbanása, hangos zakatolással lüktetett a fülében. A levegőt is egyre sűrűbben kellett kapkodnia, a torka pedig, teljesen összeszorult, amikor remegő kezével benyitotta az előszoba ajtót. Nem volt bezárva. - Istenem, itthon van, és sehol sem látom, az anyukámat. - Fejétől a talpáig, jéghideg, fagyos fuvallat járta át az egész testét. - Te vagy az András? Mi van? Nem tudsz köszönni? – A szobaajtóban apja támolygó alakja jelent meg. – Hogy a fene egyen meg, te rohadék! Hát ezért dolgozok én, mint egy állat? Ennyibe becsülöd a munkámat? Hogy néz ki a ruhád? De majd én megtanítalak, hogy kell megbecsülni a szüleidet. Bele verem abba az ostoba fejedbe, abba biztos lehetsz. – A kisfiú szemei, mint ragyogó gyémántok, ismét csillogni kezdtek. – Mozdulj már meg! Mi a francra vársz? –
- De lábai nem engedelmeskedtek. Hiába próbálkozott, oda szegezte a remegő félelem. Egyetlen szót sem tudott megformálni dermedt ajkain. „Ne sírj kicsim, ne sírj”.csendült fel valahol, lelkének rejtett mélységeiben, az oly annyira imádott hang, a drága mama örökre megőrzött forró szeretete. Ez a hang, lassan újra élettel töltötte meg törékeny testét.
Csak most eszmélt rá, hogy a földön fekszik. Érezte apja borgőzös leheletét az arcában. Az ütlegektől egész teste sajgott, de már nem sírt, csak várta, hogy egyszer vége legyen. –
-Ne félj mama, én soha nem leszek ilyen. Megfogadom neked, hogy soha. Én úgy fogom majd szeretni a családomat, ahogyan tőled láttam. –
Az egyik rúgás a fejénél találta el, közvetlenül a szeme alatt. Érezte, az arcán lassan
lecsorduló meleg vért, a szoba pedig hullámzó, forgó, imbolygó táncba kezdett, majd hirtelen, sötét békés csend vette körül. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
