AJÁNLOM AZ OLDALT
Zendülést szít, börtönbe vele,
Biztos, hogy holnap már nem lesz feje.
Hiszen te hívtál nagy Királyom,
Mondván, hogy nekem mindent szabad,
Érzem nem rendítne hiányom,
Azt hazudod, hogy szeretsz, maradj.
Miért hazudnék már, óh Bolond,
Butább vagy te, mint százezer ló.
Én csak mindenkinek azt mondom,
Mi néki a legkedvesebb szó.
Sehogysem tetszik ez énnekem,
Kétszínű politikus-duma,
Inkább hallgasd vidám énekem.
S közben, lehet, kiönt a Duna.
Értem én a cinizmust, a gúnyt,
De tőlem félnek az emberek,
Az Isten felettem szemet húnyt,
S megvéd a homokzsák-hadsereg.
Halld, hát édes dalom, ó nagy úr,
S hallj őszintét, ez a nép hangja,
Kevés a homokzsák, ó nagy úr,
Az irányítás a nép rangja.
Igaz szavam, börtönbe velem,
Ezen a világon már nincs helyem.
A bús asszony halála
Rég kirepült a két fióka,
Az erdő már csak üres róna
A köd nem száll fel évek óta,
Szívében zendül egy régi nóta.
Szeme szomorú, búját sírja,
Érzi, megöli őt titkos kínja,
Hangja rekedt, alig bírja,
Szirén dala már nem bűvlíra.
Ködös erdőn társa a magány,
Feje fölött száll halál-madár,
Remény csillan meg őszes haján,
És kopogtat a menny ajtaján.
Megjegyzés:
Bűne csak az, hogy parázna volt,
Elvégezve, mire hivatott,
Így a balga költő úgy vélte,
Hogy legyen néki angyal-léte
A nyugdíjas évek
I.
Nyár eleje volt! András már lecserélte a vastag takaróját egy vékony plédre! A napsugarak már csiklandozták a hasát, és a szomszédok is nagyon hangosak voltak, õ így hívta õket. Felkelt és elindult szokásos reggeli sétájára! Felfele indult a lépcsõn és egybõl az utcára ért. Magába szívta a pesti levegõt. Állítása szerint: "nincs is jobb annál". A legszebb szürke vászonnadrágját vette fel, a szép napokon mindig ezt hordta, felül pedig ugyanilyen színû mellényt, ez alatt egy barnás színû kötött pulóvert viselt. Bement a kedvenc boltjába - minden reggel bement. És mindig ugyanazt kérte, pontosabban már kérnie sem kellett, Marika néninél a pult alatt mindig el volt készítve az András-csomag. A kis papírzacskó tartalma a következő volt: 2 zsemle, 10 dkg párizsi (mindig a legolcsóbb) és fél deci körtepálinka! Ahogy András mondta: "Ez kell a filozofáláshoz!" Állandóan töprengett, és választ keresett az élet nagy kérdéseire.
Főhősünk hóna alá csapta a papírzacskót, és elindult a környék legszebb parkja felé. Közben töprengett. Most éppen arról, hogy mit kellett volna másképp csinálnia 10 évvel ezelőtt, amikor elköltözött a feleségétől. Mindig a múlt járt a fejében, a jövőn sosem gondolkozott. Ő ilyen filozófus volt. Elfogyasztotta a reggelijét, mert a pálinkát már fogmosás helyett beleöntötte magába még a bolt előtt. Itt találkozott néhány barátjával - errefelé nagyon sok barátja élt. De csak köszöntek, nem volt mit mondaniuk egymásnak, hiszen minden nap találkoznak, minden nap ugyanazt látják!
Aztán András kelet felé vette az irányt. Ma épp erre akart sétálni. Egyébként egész nap csak sétált, néha lepihent egy padon, és egész nap csak gondolkozott. Az emberek furcsán néztek rá, de ő a szemükbe nézett, és ebből megállapította, hogy milyen személyiség az, aki szembe jön. Nagyon jó emberismerő volt, ebben ritkán tévedett. Már nem érdekelte, ha valakit idegbetegnek, sunyinak, vadállatnak látott, viszont annak nem örült, hogy a fiatalok egyre gonoszabbak, és semmi felelősségérzetük nincs, és nem őszinték. Az pedig egyenesen idegesítette, hogy nem szeretik a rockzenét. Örömmel látta, ha egy punkgyerek átadta a helyét a metrón egy öreg néninek, vagy ha egy seggig érő hajú srác felcipelt egy babakocsit az aluljáró lépcsőjén. Meg volt győződve arról, hogy a rockzene kedvessé és szociálissá teszi az embert. Úgy vélte, hogy azzal minden érzelmet ki lehet fejezni. Szerelmet, dühöt, és jól lehet mellette relaxálni is.
Amint ezen morfondírozott, szembe jött egy régi ismerőse, akit már vagy 10 éve nem látott. Legszívesebben elkerülte volna a találkozást, egy régi kollegája volt az, régen együtt jártak kocsmázni, sőt egyszer még Csehországban is voltak motorral.
- Szevasz András – kezdte a szomszéd –, mi újság veled, ezer éve nem láttalak!
- Á, Karcsikám, hogyhogy itt a nagyfaluban? – mert András eredetileg vidéki volt.
- A lányom esküvőjére jöttünk, pesti a vőlegénye! És ti hogy vagytok?
- Már tíz éve nem láttam Évát és a fiamat! Pedig Péter a múlt héten múlt 16.
- Sajnálom, nem tudtam, hogy így tönkrement a házasságod!
- De hagyjuk a múltat, beszéljünk a jelenről – András nem szerette, ha bolygatják a régi emlékeket. – Mivel foglalkozol?
- Ugyanott vagyok, a gumigyárban, a fizetésem sem sokat változott a 10 év alatt. És te, dolgozol?
- Nem, leszázalékoltak, és néha beugrok, egy-két régi ismerősnél fusizom valamit, tudod antennaszerelés meg ilyenek – hazudta András a barátjának.
- Sajnálom, de nagyon sietnem kell, mert megöl a lányom, ha megtudja, hogy még mindig nincs kiválasztva a tortája, majd egyszer összefuthatnánk, és ihatnánk a régi szép időkre. Emlékszel Prágára, a Károly-híd, Istenem, de szép volt…na de tényleg rohanok!
- Jó, majd felhívlak! – kiáltotta utána András.
Vett negyed kiló kenyeret, 10 dkg parizert a sarki boltban, meg egy fél deci körtepálinkát, és elindult hazafelé. Mikor lebaktatott a lépcsőn, szörnyűlködve látta, hogy a takarójában egy 2 méter magas, borostás fazon feküdt. Nem nagyon kekeckedett vele, mert egy rotweiler őrizte Plútó kapitányt.
Sajnálta, hogy elveszti a szállását, a legjobb hely volt a nyugati téri aluljáróban, és már 8 éve lakott itt. De nem tudott mit csinálni. Hajléktalan szállóra nem akart menni, mert féltette a hátközépig érő őszes haját, és „amúgy is rossz a kaja ott”.
Egy valaminek azért örült, az egyetlen barátját, a fekete színű westend gitárt, még vissza tudta szerezni a véreb szájából. Aznap a Felkelő nap házát játszotta el a lehel téri piac kapujában. Majd lefeküdt, és várta a holnapot!
II.
András az új helyén ébredt, az aluljáróba nem engedték be, nem tudták kiféle-miféle, így a biztonsági őrök rugdosták el reggel 5-kor a Lehel téri piac kapujából. Addigra már összegyűlt 300 Ft-ja, így elindult a szokásos csomagért. 10 perccel tovább tartott az útja, de nem bánta, bár a gitárt nehéznek találta a hátán, viszont örült, hogy legalább biztonságban tudja. Elmesélte Marika néninek, mi történt vele, így a boltos nem kért tőle pénzt, s mondta, hogy az ő kertjében ellehet pár napot, míg talál valami biztos helyet, de András ezt visszautasította, mert úgy gondolta, hogy nem tudná viszonozni. Lehörpintette a fél deci körtepálinkát, és elindult falatozni a parkba, legalább most volt téma, így el tudott beszélgetni a sorstársaival. Persze mindegyik mentegetőzött, hogy náluk már nincs több hely. Főhősünk nem is számított semmi jóra, ismerte mindet, és emberismerete sosem hagyta cserben, így nem érte meglepetésként a többiek sunnyogása.
Elindult régi barátjához, Emilhez, akivel még a kezdetek kezdetén együtt zenélt a Keletiben. András gitározott, a másik pedig tam-tam dobon kísérte. Jó zenésznek tartotta, de „feloszlottak”, ahogy ő mondta, „mert a dobost hamar elérte a csöves-lét”. Itt András a napi 3 deci pálinkára, a fél liter borra, és a 35 szál cigire gondolt, megfogadta, hogy ő sosem jut el eddig az állapotig, pedig a tegnapiak után könnyen elindulhatott volna azon a lejtőn, aminek már így is majdnem az alján állt. De legalább állt, nem ült, se nem guggolt, és nem fetrengett a saját hányásában, vizeletében. Állt… állt, mert büszke ember volt, és büszke volt kitartására is. Gyakran meglátogatta barátját, hetente legalább kétszer. De most meglepő kéréssel állt elő:
- Szervusz, Komám! – kezdte.
- Szevasz, Öcsém – Emil nagyon laza ember volt, meg már oldotta a nyelvét a benne lévő szesz.
- Összeállhatnánk újra, na nem úgy komolyan, csak egy-két napig, míg kiheverem ezt a traumát, ami ért.
- Milyen trauma?
- Kilakoltattak, pontosabban elüldözött egy szőrös állat, meg a kutyája.
- Persze, gyerünk a Keletibe, hozom a dobfelszerelést.
Na, nem kell itt nagy valamire gondolni, 2 dobot tartalmazott a kis reklámszatyor. András elmondta a történteket, miközben baktattak a pályaudvar felé. Nem szeretett a metrón bliccelni, nagyon becsületes ember volt, és sportnak tartotta a sétát. Kicsit zavarta, hogy társa majd kiköpte a tüdejét, úgy köhögött, és minden második sarkon megállt, de végül mégis odaértek.
Behangolták a hangszereket, és főpróba nélkül elkezdtek játszani úgy 10 óra után pár perccel. Legalább 300 számot tudtak kotta nélkül. Gyűlt is a pénz, na nem úgy, mint a rendszerváltás éveiben, amikor még konkurencia sem volt. De délután kettőre már 5000 Ft-ot tudhattak a gitártokban. Ez nem volt elég, egy jó hely megvételére legalább 40 ezer Ft-ot kell összegyűjteni, és András mindenképp a Belvárosban akart maradni.
Délután 3 körül elkezdett mozgolódni az iskolások hada, egész kis nézőteret álltak köréjük. Andrásnak már messziről feltűnt egy hosszú hajú, csontos arcú srác, aki két fehérgatyás, fehéringes osztálytársával tartott felé. A fiú érdeklődően hallgatta a Dédapám című Skorpió slágert, de az osztálytársai elrángatták a tömegből. A hosszúhajú nem akart menni, nagyon tetszett neki a két lump zenéje. Ekkor a két fehérgatyás fogta a gitártokot, és kiborította az összes pénzt belőle, legalább 8000 Ft-ot. A fiú odaszólt nekik:
- Mit csináltok, megőrültetek?
- Hagyjad már ezt a nyálas szart, Endre – mondta a kövérebb.
- Ez egy gyönyörű nóta, ez anyám kedvence! – válaszolt dühösen.
- Hallgass inkább Dj Durvacsávót, ez meg az én anyám kedvence - szólt a kisebbik, és közben hangosan röhögtek. Ezalatt Endre segített összeszedni a pénzt.
- Hogy hívják az édesanyád? – kérdezte András.
- Mi köze hozzá?
- Semmi, bocsánat, és köszönöm, hogy a védelmemre kelt, nem mindennapi eset, hogy szembeszáll az ember a barátaival, főleg, ha egy csövesről van szól.
- Nem a barátaim, csak arra laknak, amerre én.
- Van kedvenc számod? – kérdezte Andrást, miközben megigazította a copfját.
- A Hej Joe-t nagyon szeretem, anyám szerint ez volt apám kedvence.
András intett Emilnek, és máris szólt a Hendrix-sláger, a gitárszólók is pontosan úgy, ahogy az eredetiben, nem volt könnyű akkusztikus gitáron. Endre még sohasem hallotta ilyen szépen játszani ezt a számot, leszámítva az eredetit, pedig ő is gitározott, és forgott zenész körökben. Ahogy vége lett a számnak, egy kétszázast akart dobni a tokba, de András megfogta a kezét, és azt mondta:
- Fiam, erre anyádnak nagyobb szüksége van.
- Nem vagyok a fia – gőgösködött a srác.
- Sajnálom, hogy nem emlékszel rám.
Endre ideges futásba kezdett, és talán hazáig meg sem állt. Sírt, 10 év óta nem sírt, nem merte elmondani az anyjának a történetet, talán nagy hibát követett el, de mit várjunk egy 16 évestől. Sokkal nehezebben élnek meg minden döntést. Elővette a gitárját, és játszani kezdett, egészen éjfélig játszott. Az anyja pedig ráhagyta, abban a hiszemben, hogy biztos valami lány a rosszkedv okozója.
Andrásék délután 5 körül abbahagyták a zenélést, mert Emil már nem tudta tartani az egyet, olyan részeg volt. Hazafelé a megszokott útvonalon ment, betért Marika nénihez, megvacsorázott, és lefeküdt a Lehel téri piac kapujába. Sokáig nézte a csillagokat, gondolkozva a mai napon. Büszkeséggel töltötte el, hogy a fia őszinte, becsületes emberré érett, és jobb sorsot kívánt neki annál, mint amilyet ő kapott. Éjfél körül még eljátszotta a Felkelő nap házát, nem is sejtve, hogy pár kerülettel arrébb egy bérház ablakából ugyanez a nóta csendül fel a fia fekete westend gitárján.
III.
Tél közepe volt, a szél befújta az aluljárókba a havat, de Andrásnak a legjobb hely jutott a Lehel téren. 5 évvel ezelőtt vásárolta 40000 Ft-ért. Január 30-át mutattak a naptárak aznap, főhősünk 50. születésnapját. Nagy sürgés-forgás volt a piac környékén, mindenkit talpon láttak már 6-kor, még azt is, aki máskor csak 10-kor fordul a másik oldalára. Nagy napnak ígérkezett, eddig csak 7 sorstársuk élte meg ezt a kort, András volt a nyolcadik, és még egyetlen hajléktalan sem bírta tovább 60-nál. De az agg hajléktalan betegeskedett, láz kínozta és csúnyán köhögött, néha vért köpött. Úgy érezte, eljött a napja. Pedig tudta, hogy ma még nem mehet, hiszen megoldották, hogy feljöjjenek a vidéki kollégák, tortát rendeltek neki, levest osztottak a Blahán, minden flott volt. Este még a Lehel teret is lezárták önkényesen, a 2 lejárót Félszemű Ervin és Izmos őrizték. Egy kisebb zenekar verődött össze a jobb zenészekből. Voltak ott hegedűsök, dobosok és gitárosok. A kollégák átadták a közös ajándékot, a legszebb pamuttakarót, amit valaha láttak a környéken. Az ünnepelt egészen elérzékenyült, és ami az este fénypontja volt, pezsgőztek, 100-nál is több hajléktalan koccintott, miután András tósztot mondott.
- Kedves Barátaim, Sorstársaim! Nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy megszerveztétek nekem ezt a kis ünnepséget 50. születésnapom alkalmából, ez ennyi link alaktól tényleg nagy teljesítmény. – Persze ezt bóknak vették, és ujjongtak. – Viszont most úgy érzem, leáldozóban az életem, azt mondják, ezt megérzi az ember, olyan ez, mint amikor 3 napi séta után a sivatagban megjelennek feletted a keselyűk. Barátaim, egy héten belül meg fogok halni. Addig még sok elintézni valóm van. Köszönöm nektek, hogy eljöttetek, és hogy ezzel szép emlékkel vághatok neki a nagy útnak!
Néhányan próbálták bizonygatni, hogy hülyeség, meg hogy látszik, hogy belelépett a 6. ikszbe, és már szenilis, meg beszél össze-vissza. A legtöbben viszont szomorúan, lehajtott fővel indultak a fekhelyük felé. Aznap éjszaka a megszokott síri csönd helyett minden aluljáróból vad suttogások törtek ki, mint amikor a fák között süvít a szél, teljesen fagyossá vált a már így sem túl meleg levegő. „Készül már a halál!” ezt lehetett hallani leginkább.
Majdnem eltelt egy hét, amikor váratlanul megjelent Éva, András felesége. Főhősünk el sem hitte először, úgy gondolta, csak hallucinál. Megkérte a mellette fekvőt, hogy csípjen belé. Végül mégis be kellett látnia, hogy nincs semmi baj az elméjével, és mondta a nőnek, hogy menjenek valami nyugodt helyre.
- Meghalt a fiad! – szakadt ki az asszonyból ez a félmondat.
- De…
- 2 cigány leszúrta egy kocsmában! – mondta elcsukló hangon Éva, mégis valami vad rasszizmus hallatszott a hangjában. – Holnap lesz a temetése.
András nem tudott megszólalni, gombóc nőtt a torkában, és könnybe lábadt a szeme. Másnap összepakolta a holmiját, és egy szál gitárral a hátán elindult a temető felé. Azóta senki sem látta, egyesek szerint vidéken csövezett tovább, mások azt rebesgették, hogy visszaköltözött az asszonyhoz. Néhány biztos forrás szerint 64 éves korában érte el a végzete, pontosan 2005. január 30-án. Aznap sokan hallották, ahogy a szél egy dallamot hoz messziről, másoknak álmukban csendült fel a jólismert Animals sláger, a Felkelő nap háza.
Halk madártollak...
...Halk madártollak a zsebemben.
Egyedül szállok én a végtelen ködben
A köd indáit szelem magányos csöndben.
Várom, valaki elém cselleng.
Itt már körbejártam ezerszer.
Láttam pár embert, de ők nem ismertek fel.
Nem láttak, mert nem értettek meg.
Pedig én ott kapálóztam keservesen.
Kérdeztem: Leszálljak, hisz ott a Föld?
Ott sem látnának engemet. Ellep a köd!
A Nap felé? Ott hideg van s csönd.
Nem látnám őket, túl sok fény van odafönt.
Ni, egy szőke lányka jön szembe.
Hisz ő lát, kérdez, de csak suttog a csöndben.
Ketten szállunk már mi a végtelen ködben.
Halk madártollak a zsebemben.
Belélegezlek
I.
Mint erdőt a szél,
Mint csendet a tél,
Kezdetet a vég:
Magamba szívlak.
II.
Lenyelem a tényt,
Hogy holnap elmégy,
S mint virág a fényt
Belélegezlek.
Szívzenéd dombjain
Fekszem szép melleden,
Hallgatom suhogó
Levegővételed,
Csendesen dobogó
Szíved érzem:
Pam-pa-pam Pam-pa-pam Pa-pam.
Pilledek kebleden,
Nem érzek, s hallok mást,
Szívzenéd kellemes
Ütemét, alszom már,
Mint a gyermek:
Pam-pa-pam Pam-pa-pam Pa-pam.