Szívfájdalom
Pénteken kicsilánykám feltűnően boldogan érkezett haza az oviból. Képzeljem a Zsolti beleszeretett. Nofene. Mosolygás, pirulás... ööö és te kicsim? Fülig pirulás, szemlesütés. Oké, nem kell válaszolni. Az ám, de mi lesz eddigi egyetlen szerelmünkkel? Áh, hát ő alacsonyabb is, fiatalabb is.. bezzegazsolti!
Hétvége. Mikor megyünk már oviba? Hétfőn lesz ovi? Milyen nap lesz holnap? Gyerekem, hova a sietség? HátaZsolti.
Eljött a várva-várt nap. Fogjuk össze haját, tegyünk bele 5 virágos csatot. Miniszoknya, barbiesparfüm, ugye lehet? JaaZsolti. Biztos, ami biztos, szerelmünkkel ovi előtt sietős összeveszés még az autóban. Neszóljhozzámöriharinemveszlekfeleségül. Végül is, kit érdekel? OttaZsolti.
Aznap este. Mami, elvált tőlem a Zsolti. Hoppá, hoppá! Holott délután már egymás mellett aludtak. Megfogta, sőt megcsókolta kacsóit pihenő közben. Ám ekkor, jött a legjobb barinő, Niki. Ő alacsonyabb is, fiatalabb is, jobban illik a kispasihoz. Ráadásul megírta neki, szereti. Ezután Zsolti kiabálni kezdett, elválik.
Ekkor, kicsilánykám búsan pityereg, pont a barinő Niki. Aki, igyekszik vigasztalni, és közli a csábítóval, ez csúnya volt. Szerelmünk kedveskedik, kizárólag vele játszik a délután folyamán. KitérdekelaZsolti - barinő változatlan. Zsolti is maradhat barát, mert tudod mamácska.. ő még csak 5 és féléves, fél fejjel alacsonyabb, jobban illik hozzá. Különben is, az egyik szeme kék a másik zöld... bezzegaszerelmünk. Ő mindössze kettő évvel és két fejjel kisebb, lényegtelen, szereti, és feleségül veszi! Ismét tanultam tőle, ő pedig az élet szívfájdító valóságából.
2005-03-03
Az esernyő
Esős, esernyős napok köszöntöttek ránk, parajelenségekkel tarkítva. Köztudott, ha viszel magaddal, nem fog esni, ha nem, esni fog. A dolog természetéből adódóan állandóan ázom. Ám nem vagyunk egyformák. Száraz időben naphosszat egyedül hurcolom esernyőmet, a város utcáin, terein, bánatosan, egyetlen csepp még mutatóban sem hullik. Eredménytelenül kutatok, kémlelek sorstársak után, senkinél még véletlenül sincs ezen alkalmatosság, mindössze nálam, fölöslegesen. A másság zavara nyomaszt, ezért lehet borús az ég, mostanában azért sem viszem magammal, ne nézzenek baleknak! Az elmúlt napokban, rendszeren csuromvizesen tértem haza. A legmeglepőbb, abban a pillanatban, amint elkezdődik az égi áldás, esernyők erdeje vesz körül. Megmagyarázhatatlan honnan kerülnek elő, nem a gömbvillám, ez az igazi parajelenség. Kezdek hinni az okkultizmusban, varázslásban, amit az életben és a szárazon maradáshoz, rajtam kívül, nyilvánvalóan mindenki ismer.
Hazafelé kevésbé kellemetlen, vár a biztos támaszpont az otthon, ahol ledobálom vizes gönceim, hajszárítóval, forró teával ápolgatom magam. Múltkor azonban zuhogó esőben a város másik csücskébe, Újpestre vitt utam, onnan vissza munkahelyemre. Esernyővel természetesen nem rendelkeztem, mivel esett. Hosszas fejtörés után mentő ötletem támadt. A Moszkva téren, mitől alig néhány száz méterre dolgozom, rendszeresen láthatóak ilyenkor esernyőt kínáló élelmes árusok. Amolyan egyszer használatos, eldobható darabnak tűntek, viszont olcsón adták. Miért ne lenne most másképp, okoskodtam. Kockáztatni kell, mi más életünk, mint értelmesen vállalt kockázatok sora, ha bármit is el akarunk érni? Nyakam közé kapva lábaim, rövid, határozott vágtával elértem a metró állomást. S láss csodát, ott vártak az eladók, csábítóan hasznos portékáikat ajánlva. Immár vizesedés elleni védőeszközzel felszerelkezve, kissé csatakosan, ám megelégedetten szálltam fel a villamosra. Első ízben kifogtam elkerülhetetlen sorsomon, az esőn. Megáztam ugyan, de vereségem ideiglenes, stratégiailag biztatóak kilátásaim. Önbizalommal telten, sikeresen elintéztem ügyemet.
Újpest központ végállomástól derűsen, szárazon indultam visszafelé. Déli 12 órakor, ebédidőben, csupán néhány utas lézengett a peronon. A fülkében szinte magam ültem le a pad szélére, melynek másik végén megpillantottam az ottfelejtett esernyőt. Agyamban gondolataim lázasan kezdtek cikázni. Szerencsés napom lesz mégis, bár kényszervásárlást kellett végrehajtanom, csökkenthetem befektetéseim a felével. Közvetlenül ezután megszólalt egy hang, a lelkiismeretemé. Képes lennék eltulajdonítani eme véletlenül ottfelejtett tárgyat? Le kell adnom a metró felügyelőknek, így becsületes! Érvek és ellenérvek sorjáztak gyors egymásutánban elmém kiismerhetetlen, zeg-zugos ösvényein, de kiutat nem leltek. Mire felnéztem, kiderült, már elhagytunk három megállót, a megszaporodott számú utasok közt leendő plusz, vagy leadandó esernyőm, szem elől veszett. Megnyugodtam, a belső konfliktus magától megoldódott. Mint életem folyamán annyiszor, némi időhúzás árán sikerült megszabadulnom a döntés felelősségétől. Lelkileg felszabadultan, megkönnyebbülve folytathattam utam. A Nyugati téren frissen kiszálltam, apró vívódásomra a feledés jótékony homálya borult. A mozgólépcsőn felfelé haladva enyhe, bizonytalan eredetű határozatlanság fogott el. Töretlenül optimista hangulatomat nem befolyásolta. A villamosmegállóhoz vezető feljárónál záporozó esőcseppek fogadtak, rutinmozdulattal nyúltam új esernyőmért, hiába, a szerelvényen hagytam.
"A láthatók ideig valók
a láthatatlanok örökkévalók”
(Korinthoszi levél)
Édesanyám
Csendes borús őszi este volt. Az eső lassan szemerkélt nagyanyám ódon külvárosi házának udvarán. Szegényes konyhájában, rádiót hallgattuk a tűzhely mellett. A Szabó Család napi epizódját, utána a lottósorsolást. Minden számot eltaláltuk. Igaz külön-külön öt tiketten. Ezek ott feküdtek a kopott, régi konyhaszekrényen. Élesen látom magam előtt ma is a környezetet, mintha most történne mindez ebben a pillanatban. A kis helységedben a bútordarabokat, használati tárgyakat, hallom az óra ketyegését, érzem az izzó parázs sugárzó melegét, a kályha ki-kicsapó füstjének csípős illatát. Miközben a szelvényeket tanulmányoztam, nagyanyám folyvást kezét tördelte, zavartan rakosgatott. Túl sokáig el vannak, ismételgette, egyre kétségbeesettebben. Édesanyám pontosan ekkor szülte a testvéremet. Édesapám az elmúlt napokban többször is megígérte, egyszer elkísérhetem a látogatásra. Emlékszem máig, sóvárogva vártam a látogatás napját, ami soha nem adatott meg.
Ideiglenesen tartózkodtam nála, gyerekfelügyelet céljából, hiszen mindössze 4 éves koromban jártam. Szüleimmel ténylegesen külön laktunk apai nagyanyámtól, az újpesti víztoronynál. Innen indultunk reggelenként óvodába, naponta végighaladva az Árpád úton. Beteges kisgyermek lévén a kórházat ismertem, ami előtt villamosunk rendszeresen elhaladt. Az ablakhoz tapadva figyeltem a kapu előtt ácsorgó betegeket, remélve, egyszer ő is köztük lesz, megpillanthatom. Később, évtizedek múltán tudtam meg, nem ebben a kórházban feküdt. Furcsa, ha elhaladok erre, mégis figyelem a bejáratot, mint egykor.
Telt, múlt az idő, nagyanyám hangulata egyre komorabbá vált. Én játszottam, számomra akkor még az a nap olyan volt, mint a többi. Hirtelen figyelmeztetett, megjöttek. Kitekintettem az ablakon. Elsőnek egy megváltozott ismerőst, ki akkor tébolyult őrültnek tűnt, fedeztem fel, ziláltan fejét fogva közeledett, mögötte népes családunk. Apám elviharzott mellettem, csak annyit mondott: nincsen anyád. Szinte senki sem foglalkozott velem. Egyik nagynénémtől csokoládét kaptam, finom svájcit, ma is számban az íze.
A temetésen óriásnyárfák alatt álltam. Felnéztem a csúcsukra, azon is túl a kék égre, végtelenül egyedül éreztem magam. Valószínűtlennek tűnt a fa, az ég, én magam, a sok ember és a koporsó, amit meg sem közelítettem. Többen is hívtak, nézzem meg utoljára, szép. Képtelennek tűnt az ötlet, minek, hiszen ő él, nem lehet ott. Mindenki téved. Teltek múltak a napok, hetek, hónapok én vártam. Hittem, a titkos egyezség, ami anya és gyermeke között létrejön mindennél erősebb. „A szeretet legyőzi a halált.”
Apám hamarosan újra nősült. Mostohámmal 20 évig éltünk egy fedél alatt anélkül, hogy egyetlen szót váltottunk volna. Az utolsó időkben a látszat kedvéért köszöntünk egymásnak. Rokonaim szerint annyira szerettem az édesanyámat, ami miatt nem maradt hely szívemben másnak.
Felnőttem és kegyes sorsot szánt az ég. Életem során megoldhatatlan tűnő nehézségeken is sikerült keresztülverekedtem magam. Mind magánéletemben, mind munkahelyi kapcsolataimban, csekély kivétellel, nagyszerű emberekkel találkoztam. Keveset szerettem meg közülük, de hozzájuk kitartóan ragaszkodtam. Pénzért megvásárolható dolgok, tárgyak nem vonzottak. A világ hiúságai, rang, dicsőség hidegen hagytak. Mást kerestem, nem megvásárolható, tekintéllyel sem nyerhető el, tudtam. Rossz helyen, emberekben kerestem. Hiába, elhagytak. Tőle mégis megkaptam a kegyelmet, az ő valódi, emberi ésszel fel nem fogható szeretetét.
„Mikor mindenki elhagyott,
A lelkem roskadozva vittem
csendesen és váratlanul
Átölelt az Isten”
(Ady E: Az Úr érkezése)
Tuja
Akinek most a dísznövény jutott eszébe téved. A pesti szlegben a tuja nem más, mint a villamos. Zötyögve tovaguruló ábrándjaink, mivel sínen van látszólag megbízható tárgya. Útja kiszámítható, következetes. Hányan mondhatjuk el ezt magunkról? Kiismerhetetlen létünkben e körülmény némi jóleső állandóságot nyújt, és álmodás is illúzió - néhány tonna vasba öntve. Kölnből Bonnba, át lehet jutni ezzel a járművel, de kivételként említhető csupán, helyközi utazásra nem jellemző használata. Furcsa módon Blanche, a Tenesse Williams megalkotta vágy villamosán, mégis ezzel érkezik az idegen városba, de soha nem érheti el céljait, ami a vágyak szükségszerű sorsa. Úgy hiszem, az embert nem alkotásai, intelligenciája különböztetik meg az összes többi lénytől, hanem álmai és vágyai. Elérhetetlen vágyakból és szédítő álmokból összegyúrt lény. Mi következik ebből? Pl. számomra, akárcsak O’ Neil haloványan pislákoló, boldogtalan holdjának színe, a villamos is visszavonhatatlanul sárga marad, mert örök emberi vágyak hordozója. Előbbi okoskodásaim felnőtt korom termékei, következő élményeim korábban keletkeztek, még manipulálatlan gondolkodásom termékei.
Réges-régen, romantikus tavaszi napon, kellemesen langyos időben, a szárazon fénylő aszfalton lépegettem az újpesti járdák egyikén. A külvilág ingerei kényük-kedvük szerinti sodortak magukkal, mint mindig szokványos csavargásaim helyszínein. Látókörömbe került egy hatalmas villamos, amely megállójában várakozott. Tíz éves gyerekfejjel irdatlan nyüzsgésnek tűnt a néhány le és felszálló utas. A változatos kavalkád látványa sokáig lekötötte figyelmemet, ám hirtelen elvesztette érdekességét a forgalom. A világ körforgása, akkor és ott, a Vasvári Pál és Megyeri út sarkán váratlanul megszűnt, életem folyamán első alkalommal megszállt a természetes nyugalom. Ilyenkor a dolgok önmagukban valók, nincsenek miértek, minden priori, tapasztalás előtti. Megszűnnek az előítéletek, a kényszer, a dolgok olyannak mutatják magukat, amilyenek valójában. Tekintetem lassan, de biztosan megállapodott a nagy sárga járművön. Fantasztikusnak tűnt. A méretei, egységesen sárga színe, ahogyan csöngetett és eltávolodott. Belém hasított a felismerés, tíz és fél éves vagyok, és ha felszálltam volna, gyerekjegyet veszek 35 fillérért. A 60-as években 10 éves korig volt váltható, de már elhagytam ezt az életkort. Rájöttem, tényleges problémám nem az apró ügyeskedés. Nem találtam a különbséget 10 éves korom előtti és utáni énem között. Felvetődött a kétely, mitől leszek felnőtté, miét kell drágább jegyet vásárolnom?
A ritka pillanat hatására rádöbbentem, megkülönböztethető a személyem, egyedi: „Valaki vagyok, egy a sok közül.” Alapvető jogom belépni az 50 fillért fizetők közé - ez a vonaljegy ára volt - ami kissé az áhított felnőtté válást jelentette. Megrázott a felismerés, és egyéb baljóslatú megérzéseim. Leszek én még 14-20 éves is, sőt több, egyszer megöregszem, villamosom, a vágy villamosa előre megszabott úton halad a végállomásig. Ráeszméltem korlátaimra, keresek és kutatok, fantáziám végtelen, de be vagyok zárva létem börtönébe és az ítélet életfogytiglani. A legközelebbi utazáskor, mint mindenki, én is beálltam ugyanabba a sorba, és vonaljegyet kértem. Ezzel megpecsételődött sorsom, mert nem az idő múlik, mi változunk.
Ahogy fogalmazom a mondatokat, és kezdek visszatérni valómhoz, be kell látnom, legkomolyabb kísérletem a világgá menésre 5 éves koromban zajlódott le. Tervezgettem számtalanszor, de folyton világos délelőtt ébredtem fel, amikor sokan közlekednek az utcán, és a tömegben rengeteg a zavaró momentum, ezáltal lehetetlen meglelni a világ végére vezető utat. Ám egy ízben sikerült hajnalban felkelnem. Odakint sűrű sötétség lepte el a néptelen tájat, ideális alkalom kínálkozott. Nagyanyám meglepetésemre a konyhában mosott, nem akar világgá menni, mégis ilyen korán talpon van? Érthetetlennek tűnt, de nem foglalkozhattam ezzel az ellentmondással. Közöltem vele megvalósítom szándékom, amiről többször is említést tettem. Kértem, süssön hamuba sült pogácsát, mivel az dukál a világra kelőnek. A pogácsa okán sok időt vesztettem, sehogyan sem akarta felfogni, hogyan értem a hamuban sütést. Utoljára kiegyeztünk néhány előző napon készült krumplis pogácsában. Ezt kis batyuba kötve nyakamba vettem, és indultam volna.
Ekkor ért a tragikus felismerés. Amíg nagyanyámmal vitatkoztunk a világgá menés körülményeiről és a pogácsáról, feljött a Nap. Fénye, ragyogó világossággal töltötte be a kertet, szétoszlatva reményeimet. Feleslegesen keltem fel hajnalok hajnalán, már nem érhetek el a Világ végére a realitásokat, az időtényezőt figyelembe véve, mert estére oda kellene érni, a megfelelő szállást, vacsorát biztosítandó. Magamnak se mertem bevallani, de éreztem, elszalasztottam a végső lehetőséget. Soha többé nem leszek képes ilyen korán kikecmeregni az ágyból, lezárult előttem a Világ. Amikor már nem hittem rám vár a Világ vége, késői volt a bánat. Most én lennék az egyetlen, aki eljutott oda, és ismeri az igazságot, a mindenkit foglalkoztató alapkérdésről.
Így szűkült le 5 és 10 éves korom között a Világ, a végétől, az 50 filléres vonaljegyig, amellyel csak az István térig lehetett elérni. Utóbb bebizonyosodott, amitől féltem, elmúltam 14 éves, és kijártam a végtelennek tűnő 8 osztályt is. A gimnáziumon már meg sem lepődtem.
Készen kapott sablonok irányítják öntudatlan tetteim. Túlságosan nyilvánvalónak fogom fel, a sehova sem vezető értelmetlen kényszert, amit szolgálok. Lehet, megint egy fokozattal drágább menetdíjat kellene fizetnem? A legvalószínűbb nincs jelentősége, életünk csalóka játék csupán. A valóság egyszerű, vágyaim természetes módon teljesülni fognak. Talán már elindult felém a villamos, utolsót csönget, és ingyen elvisz, a Világ végére.
/2005-05-22/
Tanáraim
I.
"Csak a sötét semmi örök, csak magam lehetek az, akit megölök."
Sz. Sz. Péter örökbecsű szavai szerint. Volt angoltanárom. Zseni. Egyik alkalommal a nyelv népszerűsítése gyanánt, kompromisszumot kötve önmagával, kéretlen kelletlen, de magyarul, a teljes tanórán keresztül szavalta az osztálynak a Canterburi meséket. A következőképpen. Eredeti középkori angol nyelven írt Chaucher kötetet hozott, szerinte ez a hiteles, ami körülbelül olyan viszonyban áll a ma beszélt nyelvhez, mint a mi halotti beszédünk kifejezései a mai magyar nyelvhez. Érthetetlen számunkra is, mint tudjuk. Ő ezt kapásból fordítva fejben áttette versformába és hibátlanul időmértékesen hangsúlyozva a rímek precíz használatával, felmondta. Nem csalt, néha belefeledkezett és angolul folytatta. Egy idő után az üveges értetlen szemeket látva ijedten megkérdezte.
-Mi a baj?
-Tanár úr angolul mondja. – válaszoltuk kórusban.
-A hirtelen felismerés döbbenetével csapott homlokára. Tényleg!
Magától fel sem tűnt volna neki, számára mindegy volt angol-magyar, a tartalomra figyelt a forma csupán kelléke volt a szellemi kalandozásnak. Akkoriban jelentek meg első versei a fiatal költők antológiájában. Személyes ismeretségünk révén tanulmányaim befejeztével is figyelemmel kísértem munkásságát. A Fantasztikum nevű science-fiction irodalmat népszerűsítő havilap főszerkesztőjeként tevékenykedett évekig. Fentebb idézett sorát ott megjelent valamelyik művéből idéztem, sajnos a címére nem emlékszem. Mostanában láttam a televízióban, a figyelmes néző is felfedezheti. Időnként megjelenik, egészen más szerepkörben, aki esetleg megtalálja, meg lesz lepődve. Egyéb nem szellemi kalandjainak leírása sértenék személyi jogait, mindenesetre nem volt unalmas ember, annyi egyszer szent. Sajátos felfogása a költőről, a szerelemről, amely neki az állandó lobogáshoz, az alkotáshoz szükséges feltétel, teljesen eredetiek. Ő maga ugyanakkor nem csinált titkot belőle. Számtalanszor kinyilatkoztatta nézeteit a médiákban, nem kis port felkavarva maga körül. Ma sem kevésbé érdektelen a tevékenysége, személyisége.
Mindnyájunk kedvence matematika tagozat lévén, L. Zoltán matematika tanár úr volt, a lezserül öltözött 26 éves fiatalember. Szigorú, koncentrált matematikus karaktere ellenére gyermekien bájos mosolya a lányokat megszédítette. Szintén zseni, utólag végiggondolva nem rossz iskolába jártam, a tanári kart tekintve bizonyosan nem. Osztálytalálkozóinkon kiderült az itt végzettek későbbi pályafutását figyelembe véve egyébként sem. Tehetséges gárda volt a miénk, ma már egyértelműen kijelenthető.
Hogyan kerülnek ilyen képességű oktatók középiskolába? Sz. Sz. Péter esete egyszerű, a kezdeti véletlen hozta közénk, tanárként végzett, ez volt első munkahelye, talán 1,5 évig gyakorolta is eredeti hivatását, azután soha többet. Matematikatanárunknak esze ágában sem volt középiskolában tanítani. A Műszaki Egyetemen végzett, ahol azonnal tanársegédi állásra kérték fel. Mint oly sokszor az életben Ámor okozta a galibát, hirtelen felfutó karrierjének korai megszakadását. Beleszeretett csinos tanítványába, aki rendre színötössel végezte a féléveket. Pechjére a szigorlaton kiderült ezt a szintet meg sem közelíti. Nem volt nehéz az index aláírásokból kikövetkeztetni kinél érte el kimagasló eredményeit. A vizsgálat hamar kiderítette, eltanácsolták az intézményből.
Hihetetlen szorgalommal és intenzitással tanított. Dupla óráinkat követően rendszeresen, (hetente 8-9 matematikaóránk lévén erre szükség volt) de nem ritkán szóló után is zúgó fejjel, szédelegve támolyogtunk ki a folyosóra. Az elmélet utáni gyakorló feladatokat időre kellett elkészíteni, figyelte az óráját, miközben körbe rohangált a padsorok között. Mindenkivel egyenként személyre szólóan foglalkozott. Számunkra ráadásul matematikai tudásunk presztízskérdést jelentett, fanatikusan imádtuk kiválasztott tantárgyunkat. Akkoriban, teljes otthon töltött időmet kizárólag algebrai, mértani feladatok megoldására fordítottam. Izgalommal töltött el minden egyes újabb probléma, nem hagyott nyugodni, míg a végére nem jártam. Kizárólag a számok, ábrák, definíciók világában éltem, az első szerelem élményéhez hasonlítható lelkesedéssel. Saját elmondásuk szerint osztálytársaim szintén, a konkurencia is ösztönzött. A szalagavatón, pl. miközben a buli tetőpontján járt, valamelyikünknek a hétvégére feladott példával kapcsolatban ötlete támadt. Egybegyűltünk, összeszedtük gyorsan a szalvétákat, földről, koszosan, gyűrötten, mindegy, csak írni lehessen rá. Lementünk két emelettel lejjebb, elkezdtük megbeszélni. Fel se tűnt, amikor a díszteremben a zene elhallgatott, pedig eleinte zavart a kegyetlen hangzavar. Az üvöltő fiúk kórusa, az elektromos felszerelések többszörösen felerősített vonyítása. A pedellus küldött haza éjjel kettő körül. Nem értette, mit keresünk ott a bál éjfélkor befejeződött. Hozzáállásunk egyértelmű volt, de L. Zoltán tanár úr még pluszban katalizátorként működött. Feleltetett, korholt, dicsért, kritizált, jutalmazott, ambicionált az összes lehetséges eszközt igénybe véve. Érdekesebbnél érdekesebb feladatokkal látott el, ezek megoldásait keményen visszakövetelte. Igaz néha képtelenségnek tűnt egyáltalán belekezdeni is némelyikbe, nem behelyettesítéses, képlettel megoldható típusúak voltak, úgy hiszem említenem se kell. Ilyenkor kénytelen kelletlen levezette a táblán, elárulva a trükköket. Bevezetett a matematika lélegzetelállító szépségeibe, és mi lenyűgözve követtük.
Láncdohányos volt. Szeptemberben nyitott ablakoknál kezdődött a tanítási év. Egyik cigarettáról a másikra gyújtva az előzőt egyetlen pöccintéssel lőtte ki a hatalmas ablaktáblák között. Rengeteget szívott, pöckölésben komoly gyakorlatra tett szert, magyarázat közben ablaknak háttal állva oda sem pillantva röpítette ki a csikkeket. Eleinte még drukkoltunk, egy-egy kapufánál felmorajlott a terem. Ilyenkor másodpercnyi szünetet tartott, majd zavartanul folytatta előadását. Pár nap múlva kiderült, szinte soha nem hibázik, érdektelenné vált a dolog. Igen ám, de ősszel, egyre hűvösebb napok köszöntöttek ránk. Az ablakokat lassan már az ő órájára való tekintettel sem hagyhattuk nyitva. Szokásával azonban nem hagyott fel. A csikkek nekicsapódtak az üvegnek, a padlón landolva füstöltek egy darabig, majd elhamvadtak. Hónapokig fel sem tűnt neki, ő kérem matematikát tanított arra figyelt, mi is. Miután kiment, gyorsan összesöpörtük a földön szabályos halomban álló csikkeket és alaposan szellőztettünk. Az osztálytermekben a tanároknak is tilos volt a dohányzás. Nem akartuk lebukjon, esetleg kellemetlensége támadjon, e jelentéktelen dolog miatt, szerettük. Osztályfőnöknőnk, ha közvetlenül utána volt órája többször észlelte a füstszagot. Minket gyanúsított, kicsapás büntetésének kilátásba helyezésével fenyegetette meg, akit esetleg rajtakap. Nem árultuk el, elképzelhetetlennek tartottuk.
A hölgyet, aki miatt el kellett hagynia az egyetemet, feleségül vette. Elragadó kislányos alkata, kecses mozgása, kedves, közvetlen modora láttán, bizonyos fokig megértettük, hogyan veszthette el józan ítélőképességét. Gyermekük néhány hónapos lehetett, pólyás kisbaba hatalmas szemekkel. Anyagi gondjaikról, amelyek beárnyékolták mindennapjait, fenyegető sötét viharfelhőkként gyülekezve feje fölött, természetesen mit sem sejthettünk. Lakótelepi lakást vásároltak, melynek törlesztő részleteit alacsony kezdő fizetésükből képtelenek voltak kigazdálkodni. Az egyik Hétfői matematika órán azután helyette kémia tanárnőnk lépett be. Szó nélkül, kisírt szemekkel roskadt a tanári székbe. Pillanat alatt néma csönd támadt, a légy zümmögése is hallhatóvá vált, tudtuk, éreztük, nagy a baj. Senki nem mozdult, semmi nem történt kb. negyed óra telt el néma, feszült várakozással, majd lehajtott fejjel, egyetlen mondattal bejelentette, a tanár úr meghalt. 15 évesen az élet szörnyűségeiről legtöbbünknek még fogalma sem lehetett, ám ekkor hirtelen valami megszakadt bennünk, féltünk egymás szemébe nézni, tanításról szó sem lehetett. Kicsöngetéskor közölte saját felelősségére hazaengedi az osztályt, majd ő megbeszéli az illetékesekkel, ne jöjjenek órát tartani.
Később megtudtuk az előzményeket. Pénteken délután segítségét kérve felkereste édesapját IX. emeleti lakásában, aki közölte vele, nem képes pénzt kölcsönözni. Ezután kilépett az ablakon a semmibe, mert:
„Csak a sötét semmi örök, csak magam lehetek az, akit megölök”
II.
Ha már a tanároknál tartunk, a fekete párducot nem lehet kihagyni. Ő nem volt zseni, de szilárdul hitte. Ellenben rendkívül hiú, beképzelt embernek tűnt. Jellemét tekintve ő állt a legközelebb hozzám. Ennek megfelelően elkeseredetten gyűlöltük egymást. Pontosan a Jung által megfogalmazott projekció lelki törvényszerűségének megfelelően. Akkor ezt még nem tudtam. Az óriási műveltségű humanista munkáival csak később ismerkedtem meg.
A fekete párduc a magyar tanárom volt. Íme beceneve keletkezésének hiteles történte. Rendeztünk tanár-diák futballmérkőzést, ő azonnal elvállalta a kapus szerepét. Szájhősként kiváló teljesítményt nyújtott, hetekkel a mérkőzés előtt kivédte az összes lövést. Kellő álszerénységgel éppen csak következtetni engedett szerepelt ő még az NB I-ben is. Így fogalmazta: „Nem kívánok dicsekedni, de megjártam a legmagasabb osztályt is.” A gárdájukat szervező tanár ellenben kipróbáltan kiváló játékosnak bizonyult, lejárt velünk a térre, kissé feszélyezve ugyan, de együtt kergettük a bőrt időnként. Haját tépve, komolyan vette a legkisebb hibát, rossz átadást, figyelmetlenséget, a bohóckodót azonnal leküldte a pályáról. Ordított, magyarázott irányított, hajtott minket veszettül. Magyar tanárunk őt is meggyőzte, szinte egyetlen biztos pontként, megbízható kősziklaként szerepelt a csapat összeállításában. A várva-várt napon azután szabályos koromfekete kapusfelszerelésben a kiáltozó, őt éltető közönségnek mosolyogva, színpadiasan integetve vonult kapujába. Manapság ezt előzetes lelki hadviselésnek neveznénk. Jól érzékeltette, esélyünk sincs, kapuja, míg ő az őre bevehetetlen. A bemelegítés során gyanúsan mozgott, leginkább arra ügyelt, a labda el ne találja. Erre harsányan kijelentette a rossz főpróba a biztos siker záloga. Foglalkozásához híven kiválóan fogalmazott, meggyőzően humorosan, magabiztos formát sugallva. Elkezdődött a mérkőzés. Az első csigalassúságú hazaadást, óriási luftot rúgva, miközben hátsó felével a földet illette, engedett be maga mellett a hálóba. Csapatkapitányuk a lelkes futtbalista elvörösödve nagyot nyelt, kollégáját mégsem teremthette le. Ezután következett egy erejét vesztett ártatlanul feléje hulló lövés. A labda réges-régen a kapu hátsó sarkában pihent, midőn ő óvatosan elkezdett dőlni, majd a földön fekve látványosan kinyújtóztatva kezeit, hamisítatlan, lassított felvételeken látható robinzonádot bemutatva. Az összeveszés a levegőben lógott. A szervező tanár, csapatkapitányuk szégyenszemre lecserélte. Nem értette miért, hiszen éppen kezdett belejönni, a vetődés is szabályos volt. Mit tehet ő arról, hogy a labda nem a kezei közé tartott? Ilyen apróságon fennakadni kötözködés, és egyébként is 3 perc alatt mindössze 2 gólt kapott.
Tanítási módszere sajátságos volt. Ady Endré-ről azóta is elsőnek, „amikor én az ő útjait követtem”, összefoglaló címmel aposztofálható huncutságai jutnak eszembe. Felejthetetlen párizsi vagányságai, hogyan leckéztette meg a pincért az étteremben, szégyenítette meg a kultúrálatlan magyar turistákat. Mellesleg büszkén elmesélte a szállodai személyzetet lefizetve egy éjszakát eltöltött a legendás sarokszobában, ahol a költő is lakott, lám irodalmi vonatkozású tényeket is tanulhattunk tőle. Balassi Bálintról épp csak említette, írt verseket 20-30 évenkét, majd hosszasan ecsetelte afférjait különböző ismeretlen hölgyekkel. Állítólag legalább 190 cm magas dalia termete, kiváló beszédkészsége mindnyájukat karjaiba terelte. Ebből számunkra következett, felesleges lenne sajnálni néhány nyafogós szerelmes verse miatt, hisz oly ritkák, bezzeg egyéb hódításai jelentősek. Balassi a kujon.
Személyes összezördüléseink az osztály előtt, órái mindennapos külön kis műsorát képezték. Győzött rendre és társaim hahotája közepette ülhettem vissza helyemre, megszégyenülve a gunyoros kioktatások után. Végső elkeseredett kilátástalan dühömben egyik alkalommal nem voltam hajlandó újólag vitába bocsátkozni. Kérdésére, hallgatásba burkolództam, mindössze keményen farkasszemet néztünk, lezserül vállamat leejtve, elszántan, ám megvetően hanyag tartásban álltam. Nem sokáig tartott a néma viadal, talán negyedórát. Közben elvörösödött, elfehéredett, ordított, kérlelt, leült, felállt, fenyegetőzött. Az osztály drukkolt, pad alatti mutogatással bíztatott, kitartás. Egyre jobban éreztem, mellém álltak, azért sem engedtem. Egy szót sem húzott ki belőlem, mielőtt elájult volna izgalmában, elhagyta a termet.
Bosszút forralt. Minden dolgozatomra fogalmazás, helyesírás, külalak szempontból folyton egységesen egyest adott. Ezt még korrekten tette, ennyit értek. Általában hibásan kimásoltam a műelemzést a könyvből egyetlen saját gondolat nélkül. Viszont megígérte, aki elolvassa a nyári szünetben az általa ajánlott könyveket, ötössel jutalmazza. Nem tartotta be, kijelentette, nem hiszi el életemben egyetlen könyvet is a kezembe vettem. Nem bántam, Erich Knight, Maupassant, Stendal könyveit faltam nélküle is, a Bovarynétól pl. azóta is el, vagyok ájulva. Amikor Sartre, Dürrenmattot említettem, hangos hahotára fakadt, Münchausennek nevezett. Ennek ellenére év végén gyengécske kettessel végig átengedett. Az érettségin viszont az egyetlen alkalommal, amikor tisztességesen elvégeztem a feladatot, jó tételt húztam, mindent kifogástalanul felmondtam, megbuktatott. Hiába, erre spórolt.
A budapesti szinten összevont pótvizsga a VIII. kerületi Zrínyi Ilona gimnáziumban zajlott. Arra számítottam gyengécske képességű, butácska gyerekekkel fogok találkozni. Várakozás közben kiültünk egy szimpatikus fiúval cigarettázni az ablakba. Ő franciából ismételt, szegény gondoltam, valószínűleg meg sem képes mukkanni ezen a nehéz nyelven. Együttérzésemről előre biztosítottam. Megnyugtatott perfekt francia nyelvtudással rendelkezik, diplomata szüleivel kint éltek évekig, ott járta általános iskoláit. Nyelvvizsgát nem tett, így látogatnia kellett az említett órát, amit ő gyakran elmulasztott. Ez még önmagában érthető, megbocsátható lett volna. Nem ez okozta vesztét. Stílusosan ide illik a közmondás „cherce la femme”, problémák esetén, keresd a nőt! Megtalálta. Franciatanárnőjének vele egykorú leánya képében, és a bajt is. A kisasszonynak imponált, a családilag nagy becsben tartott nyelvet kiválóan művelő, jól nevelt, finom úri fiú, ő ezt kihasználva elcsavarta az ártatlan hölgy fejét. Dühében az édesanya megbuktatta a gaz csábítót. Néhány hasonló beszélgetés után rájöttem, ha Budapest nem is legbutább, de nyilvánvalóan legbalhésabb ifjúi gyűltek össze a helyszínen. Söröztünk, cigarettáztunk, kártyáztunk. A hangulat össznépi banzájra emlékeztetet, az érettségi vizsgák megszokott ünnepélyességének nyomát sem tapasztaltam.
Bosszúja hatásosnak bizonyult. Ő olyat, pl. Nyugatosok ki sem ejtett a száján, a pótérettségiztető tanárnak azonban kedvenc szakterületének bizonyult. Nem akart tágítani ettől a témától, hiába néztem rá kétségbeesetten, kegyelemért könyörögve szemeimmel. Amikor sokadszor elismételte nyugatosok, kínomban kiböktem válaszul, idegenbeszakadt hazánkfiai. Nem aratott osztatlan sikert a definícióm. Éreztem, az izzadság apró csöppekben gyűlik a hátamon, lábam remeg. Ám ekkor már semmilyen körülmények között nem adhattam fel. Nincs más hátra, mint előre, határoztam el, reményt vesztve, de állhatatosan küzdöttem. Neveket sorolt, Babits, Kosztolányi, stb. így egyenként beazonosítva a Nyugatosok képviselőit, még ma is talány hogyan, mégis megúsztam a megmérettetést. Azóta Fejes Endréhez hasonlóan - bár ő nem szerepelt az érettségi tételek között - én is ezerszer áldom a VIII. kerületet. Négy év újpesti gimnáziumi „szívós tanulás” után itt vehettem kezembe a könyvecskét, benne 4db egyforma, aranyosan kecses, szerény jegyecskével, ami elégséges-en bizonyította érettségemet.
AJÁNLOM AZ OLDALT
