iwrathil:
A zarándok
(regényem részlete)
Napok óta esett az eső. A Merin-beliek már ki sem mozdultak, élvezték házuk biztonságát, eszükbe sem jutott életüket kockáztatni az elázott utakon. Szürke árny borította a vidéket, a több-napos esőzéstől megáradt folyó féktelenül zubogva szelte át a falu főutcáját, magával sodorva az ősz utolsó, aranybarna leveleit.
Az egyetlen ember, aki nem otthonában ütötte el az időt, az aprócska város kapusa volt, aki cellája falai között húzta meg magát, átkozva a rossz időt, néha el-elszundikálva. Megengedhette magának, hisz ilyen időben senki nem indult útnak a város lakói közül, és már két napja beengednie sem kellett senkit. Ha éppen ébren volt, a fogadóból kiszűrődő hangos danolászást, beszámolókat hallgatta, így szinte mindenről tudott, ami az utóbbi időkben a háborúktól szenvedő Kelethon történelmébe írta magát.
Most azonban néma csönd honolt az egész falun, beleértve a fogadót is. A nap lassan lebukott a Csalogány- hegy mögött, amely valójában egy szabályos, csak némi jóindulattal hegynek nevezhető, erdővel borított halom volt. Még az amúgy madárdaltól hangos erdő is ködös csöndbe burkolózott. Bego a kapuőr lassan kinyitotta a szemeit, majd egy mélyről jövő ásítás kíséretében kinyújtóztatta a semmittevéstől elgémberedett tagjait. Már nem emlékezett rá, mi volt az, ami felébresztette. Álmosan kinézett az ablakon, és megállapította, hogy az ereszről csöpögő vízcseppek mostanra számbeli fölényre tettek szert az égből hulló szürke esőcseppekkel szemben, aztán már nem töprengett tovább a természet vizes csodáin, mert erőteljes kopogást hallott a kapun, és rájött, hogy ez volt az, ami az imént felverte pihentető álmából. Sietősen felpattant, már amennyi-re azt megmerevedett tagjai engedték, és kinyitotta az ablakot. Egy zöld csuklyás alak kért bebocsátást, hangja halkan, megnyugtatóan zengett, Bego önkéntelenül is kinyitotta előtte a kaput, bár mikor később törte a fejét, nem emlékezett rá, hogy milyen úticélt nevezett meg a vándor. A csuklyás fejet hajtott, majd nesztelen léptekkel elindult a sárral borított főúton a Disznópásztorhoz címzett fogadó felé. A kapuőr még szemmel kísérte egy darabig az újonnan érkezettet, de mikor ráébredt, milyen dermesztő hideg van odakint, visszaindult kellemesen fűtött cellájába.
A Disznópásztorhoz volt Merin legrégebbi épülete. Már fekvéséből és stílusából látszott, hogy egykor nem fogadónak szánták. Ez volt régen a falu tanácsainak mély tiszteletben tartott színhelye, de mikor a település megkapta a hangzatos "város" címet, a gazdag polgárok tekintélyük megcsúfolásának tartották, hogy továbbra is ezen a tanácskozáshoz kissé szűkös helyen ülésezzenek, és egy új, fényűzőbb városháza megépítését szorgalmazták. Az így tekintélyétől megfosztott és magára hagyott épület évekig, sőt évtizedekig nyögte az időjárás és az elhanyagoltság jármát, mígnem Moras fia Lénor tulajdonlevelét megszerezve munkához látott, hogy a nagy múltú tanács-házát valamely formában megmentse. Így, hogy a javítási munkálatok kiadásait fedezni tudja, fogadóvá alakította át a földszinten ivóval, az emeleten szobákkal a pihenni vágyó megfáradt utazók számára. Az árak megfizethetőek voltak, a környezet kellemes, az étel jó, így hát a falusiak gyakran találkoztak visszatérő vendégekkel. Gazen a csapos, Lénor unokája továbbvitte a családi vállalkozást, s a szomszédos falvakban is híres volt a konyhaművészetéről. Bár számos ínyencség receptjét ismerte, mégis legtöbben héjában főtt fűszeres krumplit és almabort rendeltek. Merin ugyanis messzi földön híres volt a vajburgonya-termesztésről.
Az egyre sűrűsödő sötétségben a vad szél szította fáklyák mutatták az utat a vándornak, halvány fényük megvilágította a fogadó faragott tölgyfa tornácát, és nagy gonddal készített cégérét, mely méltó emléket emelt a hajdani lakóknak és a volt tanácsházuknak.
A csuklyás alak épp e felé az épület felé tartott, aztán megállt egy pillanatra, távolról szemlélte a fogadó ablakából kiszűrődő hívogató fényt, mígnem biztosnak érezte, hogy megtalálta a megfelelő helyet a névtelenség homályába burkolózó, jól megérdemelt pihenésre. Halkan benyitott a sötét tölgyfaajtón, a tűz melege megérintette az arcát. Most először érezte hosszú útja során, hogy mily metsző hidegből szabadult. A kandallóhoz közel telepedett le, háttal a fénynek, hogy azt érje a meleg, de köpenyét nem vetette le, csak fegyvereitől vált meg. Szép mívű kardját és cseresznyeszín íját keresztbefektette az asztalon, hogy keze ügyében legyenek, habár nemigen vágyott használni őket. Csak ekkor nézett körbe a fogadó belsejében, amely szokatlanul csöndes volt, csupán egy sörtől megittasult csapzott alakot látott a lépcsővel szembeni sarokban karjára dőlve. Épp, hogy csak kifújta magát, mikor jött Gazen, hisz hallotta az ajtócsapódást, s félt, hogy esetleg szendergő vendége ébredt fel álmából, s fizetség hiányában szökni próbált, de látván az újonnan érkezettet meg-nyugodott és barátságos mosollyal fogadta.
- Legyen üdvözölve! Mivel szolgálhatok? - kérdezte, közben fejet hajtott, s a vendég félhomályba rejtett arcát próbálta fürkészni, nem sok sikerrel.
- Valami meleg ételt kérnék, egy kupa bort és szobát északára, mielőbb. - szólt lágy hangon a csuklyás, mire a fogadós abbahagyta a fürkészést.
- Csupán babgulyással szolgálhatok, uram. Az állandó vendégeim már régen visszavonultak a szobáikba, a gulyást a családomnak főzöm, de jut belőle bőven, ha megfelel…
- Jó lesz, köszönöm.
Gazen tekintete közben az asztalon fekvő fegyverekre tévedt, s egyszerűen nem tudta megállni, hogy ne csodálja meg őket.
- Nemzedékek óta öröklődnek a családunkban, - magyarázta békésen az idegen, mikor látta a fogadós szemében felcsillanni az érdeklődés fényét.
- Szabad lenne? - nyújtotta kezét a kard felé - Rajongásom a hasonló szépségek iránt már gyermekkorom óta kísért. - magyarázkodott.
- Persze, nézze csak meg őket. Magam is gyakran felejtem rajtuk a tekintetemet, pedig már évek óta nálam vannak.
Gazen óvatosan kezébe vette a kardot, majd az íjat is. Mindkettő mintája apró, hajszálvékony, lángszerű cikornyákból állt, a fogadósnak egy rég látott tünde-írás jutott róla eszébe, de ezek a minták, ugyan hasonlítottak rá, mégsem tartotta valószínűnek, hogy valamiféle szöveget rejtenének. Éppoly lassan, mint ahogy felemelte, Yorin fia vissza is tette a remekműveket, majd ráeszmélt, hogy a vendég azóta is ételre, szobára vár, hát elnézést kért, s a kéréseket teljesítendő elsietett.
A csuklyás csendben fogyasztotta el vacsoráját, majd jó éjt kívánva visszahúzódott a szobájába, melynek saját kijárata volt a kertbe, közvetlenül az istálló és a karám mellett. Miután meggyőződött róla, hogy az ajtó retesze biztonságos, és a függönyöket is behúzta, hátra vetette csuklyáját, s gyertyát gyújtott. Sűrű sötétszőke göndör hajtömegre vetült a halvány, pislákoló láng fénye, s megcsillant a zöldesszürke szempáron, amely fáradtan tekintett körbe a szobában. Érdekes arc volt ez, első látásra teljesen átlagosnak tűnhetett, de a kitartó szemlélő, ha nem sajnálta a fáradságot a keresgélésre, percről percre több szépséget fedezhetett fel benne. Az orr vonala, a nyílt tekintet, a magas homlok mind nemességet tükrözött, melyet az idegen mozgása és kellemes hangja még inkább kiemeltek. Az ifjú a fegyvereit összehajtott köpenyére az ágy mellé helyezte, majd leült s két karját a térdére támasztva összefogta a haját a tarkóján. Két enyhén hegyes fül bukkant elő a fényes hajtincsek közül, melyek az imént még sötétarany zuhatagként omlottak a vállára. Percekig ült így gondolkozva, mígnem ráeszmélt, milyen fáradt és törődött a megerőltető gyaloglástól, s a hosszú úttól, melyet már maga mögött tudhat, és végignyújtózva az ágyon hamarosan elaludt.
Pihentető, hosszú álomra vágyott, de felébredt az éjszaka közepén. Először nem tudta, miért, de amint tudata kitisztult, eszébe jutott az ébrenlétének oka. Sietősen magára öltötte köpenyét, és a kertbe vezető lépcsőn át elhagyta a szobát. Átvágott a kerten, ki az utcára a hátsó kapun. Halk lépteit a fogadós kutyái nem hallották meg, hisz annyit sem neszezett, mint az erdő vadjai. Hűvös volt az idő, viharos szél tépázta a fákat a Csalogány - hegyen, amely felé az ifjú az utat vette. A domb tetején lévő tisztásra igyekezett, s mire odaért a szél elcsendesült, szinte simogatta az arcát. Halk, ismerős hangot hallott, mely a nevén szólította.
- Ioreth! Ioreth! - susogta a szél, ő pedig felnézett, és halkan válaszolt.
- Itt vagyok, drága Iwrathil. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
