ladyJ
A vágy virága…
Újra és újra repülni akarok,
Repítsetek hát ölelő karok!
Lázas kezed, ha bőrömhöz ér,
Fellobban bennem a szenvedély.
Áll az idő, csak a vágy suhan.
Körülöttem minden feledésbe zuhan.
Csak Te létezel és árnyékodként én.
Szemedből a szerelem, sugárzik felém.
Kívánj, akarj, remegj a testemért,
Ahogy halálraítélt remeg az életért!
Szeretni akarlak, érted remegni,
Egy forró ölelésben, szinte elégni.
Ölelni lelkemmel, szolgálni testemmel.
Melletted állni igaz szerelmemmel.
Megsemmisülni szerelmünk tüzében,
S elhamvadni a beteljesülésben.
Finom hamuként szállni a szélben,
Megfürödni vakító napfényben.
Majd elcsendesedve a földre hullni
S az éltető, hűs záporra várni,
Melytől a lágy porból új vágy virág serken,
Melynek legszebb virága az igaz szerelem.
A Természet szépsége
Ha Hozzád jövök,
Virágszőnyeg nyeli el a léptemet,
S hajamra napsugár csókol
Aranyszínű fényeket.
Megigézve állok itt.
Ennyi szépség szinte fáj.
A szívembe is melegséget lop
Egy kóbor fénysugár.
A nap aranyló fénye szinte
Áthatol a törzseken,
Arany ragyogással csillan
Meg a zöld leveleken.
Az ágak imádkozó kézként
Törnek a kék ég felé,
Piros színű virágszőnyeg
Borul a lábam elé.
Nem dúdolok, mégis táncol
Virágszirmokon a fény,
S mint a méz úgy csordul végig
Kérges törzsű fák tövén.
Néhány sárga fény elszökne,
De én kezembe veszem,
S szeretetem jeléül a
Te kezedbe helyezem.
Melengessen ez a Fény,
Mely szeretetből született,
S ahogy az árnyék a fényt
Úgy kísérje az életed.
Egyedül az éjszakában...
Leszáll az éj. A Hold már, fényesen ragyog.
Körülötte elszórtan, hunyorgó csillagok.
Megpihen a természet, szendereg a táj.
Lágyan ringatódzik a tavon a holdsugár.
A tóparton ülök, a föld még őrzi a nap melegét.
A távolba merengve, hallgatom az éjszaka zenéjét.
Lábamnál apró neszezéssel a hullám partot ér,
Nesztelen repüléssel köröz egy denevér.
Ezernyi hangján szólít meg az éj.
Lágy suttogással köszönt néhány falevél.
A közelben hangosan béka kuruttyol,
A fű közül, a tücsök zenével válaszol.
A tó a holdfénytől ezüst ruhát kapott,
Vidáman táncolnak tükrén a hullámok.
A partról szomorúfűz halvány sziluettje,
Borul bánatosan az ezüst víztükörre.
Néhol csobban a víz, a sás halkan susog,
Mégis úgy tűnik, nincsenek is zajok.
Olyan nyugodt, békés, idilli ez a táj.
Ennyi szépségtől a lelkem szinte fáj.
Szomorú arcomat az ég felé emelem,
A Holdat keresi fáradt tekintetem.
Hányszor sírtunk át együtt az éjszakát?
Hányszor zokogtam el a lelkem bánatát?
Most is holdfényben füröszti meg arcom,
Megpróbálja lemosni, a szomorúságom.
A csillagok is huncutul rám kacsintanak,
De nyomát sem látják arcomon mosolynak.
Felkelek, és lassan aludni indulok,
A sötétség feketén köröttem’ imbolyog.
Kézen fog a Magány, ő kísér utamon,
Az egyedüllét terhét cipelem vállamon…
A szerelem káprázata
A szerelem olyan, mint egy bódító illatú, káprázatos virág,
Belefeledkezünk, magunkba lélegezzük mámoros illatát.
De vigyázz! Ne hajolj közel e csalóka csodához,
Mely szirén énekként hívogat, csalogat közel magához!
Nem, ne higgy a pillanat szülte káprázatnak!
Ha közelebb hajolsz, húsevő növényként Rád lecsap.
Mi távolról, a szirmain akár a gyémánt - harmatcseppként ragyog,
Közelről láthatod, nem harmat, csak könnycseppé változott sóhajok...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
