Otthon
Egy óriás fa vastag törzse mögül néztem, ahogy a családom a ház körüli mindennapos teendőket végzi. Dereshajú apám fát hasogatott egy ősöreg fejszével, anyám és a vörösesszőke, pár éves húgom a frissen mosott ruhákat teregette ki, míg az öcsém egy sokat használt fakarddal küzdött a láthatatlan, de felettébb veszélyes ellenségekkel, hangos kurjongatások közepette. A meleg nyári nap és a könnyed déli szél oltalmazóan ölelte körül őket itt, ezen a tölgyfákkal sűrűn körülzárt, csodaszép helyen, amelyet otthonuknak hívtak. Szemem megtelt könnyel, a szívem szokatlan módon meglódult a mellkasomban. Ha arra gondoltam, hogy egykor az én othonom is volt...Bár nem látta senki, nagyon elszégyelltem magam, hogy így elérzékenyültem, pont én, aki...gyorsan letöröltem a könnyeket, és megkeményítettem magam. Ők egy család, szerényen, de boldogan élnek az erdő közepén, semmi szükségük egy betolakodóra. Még akkor sem, ha az egykor ide tartozott...
Négy éves koromban raboltak el innen a keetarik, ezek a vad és kegyetlen emberek. Életmódjuk egyszerű volt és nagyon hatékony. Vándoroltak a világban és mindenkit kifosztottak, aki az útjukba került. Különleges felderítő hálózatuk volt, olyan jól kiképzett harcosok, akik felkutatták, merre érdemes a törzsnek haladnia, hol halmoztak fel akkora vagyont vagy élelemkészletet, amit el lehet rabolni. Nem kíméltek senkit és semmit. Olyan sokan voltak, hogy csak jól szervezett hadsereggel lehetett volna szembenézni velük, de erre se pénz, se hatalom nem volt senkinek a kezében messze vidéken. Ha valaki szervezkedni kezdett egy városban vagy egy nagyobb faluban, a keetari vezérek időben értesültek róla a kémhálózatukon keresztül és kegyetlenül, csírájában elfojtották. Senki nem mert ellenállni nekik. És nekem. Én is egy voltam közülük.
Az elrablásom nem véletlenül történt, nem egy hirtelen jött ötlet volt, hanem előre kitalált céllal hajtoták végre. Keetarit akartak nevelni belőlem, mert ők már nem voltak olyan sokan, mint régen és szükségük volt harcosokra, felderítőkre. Mivel csak négy éves voltam, nem tudtam, mi történik velem, apám pedig, mivel féltette anyámat, nem tehetett semmit, kővé merevedett arccal és fényes szemekkel tűrte, hogy elvigyenek. Még csak nem is sírtam, azt hittem, csak egy rövid utazásra megyünk a városba. Soha nem engedtek haza, sőt, még a környékre sem, és így hamar elfelejtettem, hogy honnan is származom. Új apát és anyát kaptam, de ami ennél is fontosabb volt, egy kegyetlen kiképzőt is, aki mindenre megtanított, amit egy keetari felderítőnek kell tudnia. Heteken, hónapokon, éveken keresztül gyakoroltuk a harcművészetet, amit ők fejlesztettek ki, a lopakodást, az álcázást, a hazudozást, a csalást, mindent, amire egy kémnek szüksége lehet. Jó tanuló voltam, sőt, mire húsz éves lettem, a legjobb a rengeteg leendő felderítő közül. Aztán nemsokára én kaptam a legfontosabb megbízásokat, gyorsan és precízen dolgoztam, mindig megbízhatóan mutattam rá a gazdagabbnál gazdagabb raktárokra és kincstárakra. De a lelkem mélyén nem lettem keetari, hiába hitte mindenki azt rólam. A lelkem mélyén ott, abban a kis faházban, az erdő közepén éltem, a családommal.
Már a kiképzésem első éveiben elhatároztam, hogy megszököm. Tudtam azonban, hogy még sokáig nem tehetem meg. Több oka is volt ennek. Ugyan szabadon mehettem bármerre a világban, bizonyos időközönként jelentenem kellett a felettesemnek, mit értem el, mit fedeztem fel. Ha ez nem történne meg, azonnal gyanút fogna és kerestetni kezdene. A kémek segítségével könnyedén a nyomomra bukkanna, akármelyik faluba vagy városba is menekülnék és akkor nem lenne kegyelem. Azonkívül azt sem tudtam, honnan származom pontosan. Nem tudtam, hol van, merre található az otthonom. Gyerekkoromból csak apám és anyám arca maradt meg nekem, és a kis faház képe, beleégetve a lelkembe, semmi más. Semmi az égvilágon. De azt nagyon jól tudtam, ki rabolt el. Igaz, ölnöm kellett ezért a tudásért is, de haza akartam menni és semmi, senki nem állhatott az utamba. A hideg fejjel történő gondolkodást és a kegyetlenséget korán belénk verték. És én jó tanuló voltam. A legjobb, mind közül.
A kiképzőm volt az, aki kiválasztott oly' régen. Mivel egészséges, erős kölyök voltam, apám pedig magas, jól megtermett ember, könnyű volt kitalálni, hogy belőlem is kemény, jó harcos fog válni. Így is lett. De csak a felszínt tudták alakítani, legbelül mindenem el volt zárva vastag, áthatolhatatlan falak mögé. Senki nem férhetett hozzá a hosszú évek során. Közülük senki.
A kiképzőm erős ember volt, szívós és tapasztalt harcos. Sokáig küzdött az életéért, de éveken keresztül gyakoroltam, gyötörtem magamat, minden mást félretéve, vártam arra a pillanatra, amikor már én ugrottam félre gyorsabban, én hajoltam el a vágások elől fürgébben, én támadtam okosabban...amikor már nem tudott ellenállni nekem. Nem hagytam egy szemernyi esélyt se a számára. Mielőtt meghalt, elárulta, hol talált rám annyi évvel ezelőtt. Emlékszem, évek óta először éreztem valami melegséget a lelkemben, a szívem a torkomban dobogott és a remény végigszáguldott az ereimben.
Tizenkét ember. Tizenkét embert kellett még megölnöm ahhoz, hogy minden nyomot eltüntessek, hogy szabad lehessek. A vezér, akinek jelentenem kellett, és a kémtársaim, akikkel együtt tanultam, küzdöttem, dolgoztam, akikből igazi vad keetari vált. Mind tudtak rólam valamit. Mostanra tizenegyen meghaltak már, de az utolsót képtelen voltam felkutatni és lemészárolni. Ahogy egyre közelebb kerültem a hőn áhított szabadsághoz, a bizonytalanság újra és újra erőt vett rajtam. Az nem lehet, hogy ilyen borzalmas árat kell fizetnem...! Ahogy ott álltam a fa mögött, távolba meredő szemekkel visszagondoltam az áldozataimra. Mind kegyetlen, vad ember volt, de mégiscsak élő ember...és én mindet gondolkodás nélkül legyilkoltam...A keserűség és a bűntudat végigsöpört rajtam, kiégetve minden erőmet. Itt állok, már csak egy lépésnyire a boldogágtól, de a bűneim mázsás súlya nem hagyja, hogy akár egy lépést is tegyek. Apám nem fogadhat be egy gyilkost a házába! Nem és nem!! Térdre estem, a könnyeim feltartóztathatatlanul hulltak a földre. Mindennek vége...
Amikor újra felnéztem, a látványtól kővé dermedt a szívem. Egy hatalmas, sötét ruhás ember állt ott, még apámnál is majd egy fejjel magasabb volt, a kardját az egyik kezében lógatva, a másikkal az öcsémre mutatva. Apám arcán elszántság és félelem látszott, ahogy a fiút maga mögött tartotta, anyám rémült húgomat ölelve kétségbeesett tekintettel hátrált.
Ő volt az. Az utolsó keetari kém, akit életben hagytam.
A vad tomboló düh úgy repített előre, hogy szinte egy pillanat telt el és már közéjük is álltam, kardom magasra tartva. Az arcom hideg maszkba merevedett.
Mégis mindketten felismertek.
A boldogság szétáradt bennem, mint egy mindent elsöprő árvíz. Tudja...tudja, ki vagyok! Felismert, annyi év után, nem felejtett el...megismert...végre itthon vagyok!
A hideg, kemény páncélom megrepedt és a keetari penge könnyedén hatolt be alá.
A fájdalomtól összegörnyedve, utolsó erőmmel öltem meg az utolsót, aztán hangos sóhajjal apám karjaiba zuhantam.
Addig a pár pillanatig, amíg lelkem végleg ki nem szabadult a vaskos falak mögül, újra a fia voltam.
Álom
- Márpedig kék!
- Zöld, zöld, zöld! - mondta egyre nagyobb hévvel, mosollyal az ajkán. Na jó, gondoltam, akkor legyen zöld, úgysem tudok ellenállni neki...
Száznegyvennel robogtunk az autópályán, körülöttünk hatalmas, hömpölygő forgalom, rengeteg autó és motor. Mindenki igyekezett vissza a nagyvárosba így vasárnap este, hogy tovább élje haszontalan, pörgő, nyüzsgő életét a betondzsungelben. Öt perc késés már sok, tíz perc megengedhetetlenül sok - az előzgetés őrült tempóban szinte kötelező. "Ha előbb érek oda, tovább bámulhatom a tévét a fülledt panelben" - ez a minden mást elsöprő jelmondat ebben a színtelen világban.
- Nézd meg csak jobban, kék a szemem, ha mondom! - Színlelt haraggal, összeráncolt homlokkal pillantottam rá, stabilan tartva a kormányt.
- Zöld és punktum! - kiáltotta nevetve. Aztán a következő pillanatban csodaszép kék szeme kitágult és megtelt színtiszta, mindenről lemondó szomorúsággal. Mintha ezer hosszú évig tartott volna ez a másodperc. Az utolsó emlékem, mielőtt a sötétség rámborult.
***
Először csak az jutott el a tudatomig, hogy mindenem rettenetesen fáj. Képtelen voltam megmozdulni, a szemem se tudtam kinyitni, bármennyire is erőltettem. Próbáltam felidézni, hogy hol vagyok és hogy kerülhettem ide. Mi is az utolsó dolog, amire emlékszem? Tompa agyam erőlködve próbált újra működésbe lépni és a kínlódás lassan meghozta az eredményt. Nyaralás, száguldás hazafelé, őrült tempó, szétrobbanó abroncsok, keresztbeforduló teherautó...csillogó, szomorú kék szemek...
Balesetem volt.
Felkiáltottam volna, de csak egy halk nyöszörgésre tellett. A szemem végre engedelmeskedett, nagy nehezen résnyire kinyílt. Pont annyira, hogy lássam, egy fehér falú, ablaktalan kórházteremben vagyok. Körülöttem ágyak, ágyak és ágyak, végtelen mennyiségben, szabályos, pontosan beállított sorokban. Némelyik üres volt, de többségén feküdt egy-egy szerencsétlen. Fejünk felett halkan csipogó monitorok, kacskaringós csövek és vezetékek.
Nővérek, doktorok, látogatók sehol.
Egy embert se lehetett látni az egész hatalmas, végeláthatalan teremben az ott fekvőkön kívül. Mintha magunkra hagytak volna minket.
Kezdtem bepánikolni. Megint kiabálni akartam, de nem sikerült. Kezem görcsösen markolta a lepedőt, agyam félőrülten kiutat keresett.
Felettem a lámpa lassan elhalványult, majd kialudt.
- Ne törődj vele, majd újra erőre kap az aggregátor és lesz fény megint. Még egy-két évig bírnia kell ennek az ócsakavasnak.
A reszelős hang valahonnan a bal oldalamról jött. Minden erőmet összeszedve fordítottam arra a fejemet. Egy fehér, kórházi ruhás öregember üldögélt egykedvűen az ágyán, bozontos szakálla szinte a mellkasáig ért. Beesett szemei furcsán csillogtak a félhomályban.
- Úgy bizony, barátom, az aggregátor rosszalkodik...látom felébredtél te is. A kórlapod szerint kerek harminc éve vagy kómában. Harminc év...jól bírtad haver, nem mondom, nekem csak tizenkettő jutott. De várjunk csak! Ezek szerint te lemaradtál a legjobb dolgokról! - Harsány nevetése kísértetiesen visszhangzott a teremben.
Egy kukkot sem értettem abból, amit elhadart. De nem is érdekelt igazán...csak egy korty vizet akartam kérni tőle, mert a nyelvem olyan száraz volt, mint egy marék homok. De hogyan kérjek, ha nem tudok beszélni? Mutogatni meg pláne nem bírok. Halk nyöszörgésem meg se hallotta, tovább magyarázott, széles gesztusokkal hadonászva a feje körül.
- Úgy ám, barátom, lemaradtál mindenről! Én három napja tértem magamhoz és tapasztalatból tudom, hogy az első pár órában nem lehet beszélni, úgyhogy ne is próbálkozz...addig elmesélem neked, mi is történt ebben a harminc évben, amíg szundítottál...úgy ám, barátom! - Újra felnevetett, én pedig megint a pánik felé kezdtem sodródni. Kivel vagyok összezárva, hát nincs itt egy orvos vagy egy nővér?
- Szóval - folytatta, miután kicsit alábbhagyott a jókedve -, miután jól bekómáztál, barátom, egy darabig nem történt semmi különös ezen az elátkozott földön. Mindenki élte a kis életét, mintha nem tudták volna, hogy a vesztükbe rohannak. Aztán úgy húsz éve összeomlott a gazdaság...úgy ám, csak ilyen egyszerűen, egyik pillanatról a másikra...elmondhatnám, pontosan hogyan is történt, de nem akarlak untatni a részletekkel. Úgysem számít már. Tehát ott álltunk a nagy semmi közepén, mindenki az utcára került, és ahogy az illik, pár hónap alatt elfogyott az élelmiszer...az embernek márpedig ennie kell, nemdebár. Főleg a városiak éheztek, mert vidéken azért csakcsak akadt valami kis ennivaló. Ellenben a falak közt egy idő után semmi...ekkor kezdődött a fosztogatás.
Hangosan szippantott egyet, majd szomorúan maga elé bámult...mintha valami nagyon rosszat akarna kinyögni.
- Eleinte csak fosztogatás...majd fél év múlva erőszak és gyilkolás lett úrrá az utcákon. A kormányok próbáltak rendet teremteni szép szóval, majd erővel, de még a legfegyelmezettebbek is rablásra kényszerültek...elkerülhetetlen volt a káosz. Az emberek menekültek, az erőszakosabbak pedig kirabolták és legyilkolták őket, sőt, egymást is. Idővel hatalmas bandák szerveződtek, melyek fegyverrel szereztek meg mindent maguknak...és az országhatárok már nem állítottak meg senkit sem. A gyenge állam fellépett ellenük, de a háború elkerülhetetlen volt. Atomfegyver nem volt, ne rémülj meg - újabb kacaj -, azt a saját népe ellen nem merte használni a kormány. De minden mást igen...
Izzó tekintetét rámemelve folytatta. A szívem a torkomban kalimpált.
- A bandák egy idő után túl erőssé váltak...mindent és mindekit elsodortak, ami az útjukba került. Nem volt más kiút...olyan fegyver kellett, ami gyorsan végez velük, de nem rombol le semmit és nem marad nyoma....igen, barátom, látom a szemedben, hogy tudod miről beszélek...- szélesen elvigyorodott.
Az nem lehet...ki tenne ilyet az emberekkel? Ez...gyilkosság...
- A neve Death-12. Levegőben terjed, két óra alatt bárkit megöl. Ezzel a vírussal kezdték el permetezni a bandák táborait...olyan pusztulást, barátom, el se tudsz képzelni, mint amit én ott láttam pilótaként...mindenki meghalt közülük, egy sem úszta meg. A baj csak az volt, hogy erős szél támadt és a vírus elterjedt másfelé is...kinyílt az a bizonyos szelence, úgy ám, barátom. - Megint ez az őrült kacaj. Kétségbeesetten kerestem a kiutat. Elterjedt a vírus? Akkor mi...
- A föld alá menekültek sokan...szerencséd volt, barátom, hogy kómában voltál, különben már rég széthordták volna a csontjaidat a mohó dögevők. Itt ugyanis - intett a fejünk fölé és körbe - egy szeparált kamrában vagy, saját áramforrással, saját levegővel, ide nem jut be az a halál...ide száműzték a kómás betegeket a háború előtt, csak akkor még senki nem tudta, hogy milyen jó kis hely lesz ez pár év múlva! - Felkacagott megint, szakálla csak úgy repkedett körülötte.
Úgy éreztem, azon nyomban megőrülök én is. Mi lett a családommal, a barátaimmal...mi lett Vele?? Vajon túlélte a balesetet? Harminc év...és a vírus...istenem, meg akarok halni én is, már nincs miért élnem tovább. Miért nem haltam meg ott, az autópályán...Még sírni se tudtam, csak feküdtem tovább, kétségbeesetten és hallgattam tovább a rémtörténetet.
- Nyugalom barátom, még korántsem mondtam el mindent...mondtam, az első órákban még nyelni sem tudsz, szóval kénytelen leszel végighallgatni. Tehát ott tartottam, hogy a vírus elterjedt. Node nehogy azt hidd, hogy csak pár ember halt bele, nemnem...mindenkivel végzett, érted?? Mindenkivel...milliószám hullottak az emberek, amerre a szél fújt...úgy ám, kiirtották saját magukat a sáskák, akik ellepték és bemocskolták ezt a földet! - Őrült nevetése már nem hatott rám.
Mindenki meghalt...üres lett a világ, és üressé váltam én is. Mindenki....
- Na jó, azért nem olyan egyszerű az egész...az emberi faj naygon szívós, tudtad-e, barátom. Például mi is élünk még...és biztos vagyok benne, hogy a föld alatt ezerszámra vannak ilyen kis eldugott helyek, ahol meghúzták magukat az élelmesebbek, ahová a vírus nem tudott eljutni. Nemsokára meglesz az ellenszer és akkor újra a felszínre törnek...hogy ott mi vár rájuk, azt nem tudom, mert én fel nem megyek, de gyanítom, a pokol ehhez képest maga a paradicsom! Mert barátom, képzeld csak el azt a sok félig elbomlott testet, milliárdnyit, szanaszét szórva az utcákon, a városokban, az egész világon...!
Újra rám borult a sötétség.
***
- Nyugodj meg, csak álom volt, csak egy rémálom...!
A lágy női hang hallatán lassan ébredeztem. Csillogó kék szemek tekintettek rám vidáman, olyan kékek, mint egy tiszta vizű hegyi tó.
- Csak álom volt, zöldszemű...- Álom...egy hatalmas kőszikla gördült le a szívemről, sóhajom talán még a függönyöket is meglebbentette. Igyekeztem minél előbb elhessegetni az agyamban ragadt iszonyatos képeket.
-...kelj fel, indulnunk kell hazafelé, mert biztosan nagyon sokan lesznek az autópályán...
- Nem! - kiáltottam fel ijedten. - Nem arra megyünk...
- Miért nem? - kérdezte meglepődve.
- Mert...biztosan sok bal...baleset...lesz és nem akarok a dugóban ülni egész nap. Kerülővel megyünk.
- Nos, ahogy akarod...hallottad a híreket? Állítólag a gazdaság mély válságban van...no persze csak azért mondják, hogy megoldást kínáljanak rá és ezzel megnyerjék a választásokat...
Úgy éreztem nyomban összeesek.
***
Másnap elkezdtem ásni.
A jel
Szorosan a mancsomba fogtam a rozsdás csatabárd göcsörtös, szúette nyelét, és hangos ordítással jeleztem a többieknek, hogy indulunk. Mögöttem lassan kusza hadrendbe sorakoztak fel a kopott vértet és sisakot viselő, horpadt pajzsokat cipelő harcosok, szemükben égett a bosszú lángja, izmaikat feszítette a közelgő harc ígérete. Nem lesz kegyyelem, mindenkit meg fogunk ölni, senki nem maradhat életben. A terv egyszerű. A sötétség beálltával kétoldalról nekirontunk a falunak, és a meglepetés erejét kihasználva lecsapunk rájuk. Nincs kivétel, vérre vér a válasz. Ahogy az emberek lemészárolták a mi népünket, asszonyainkat, utódainkat, úgy mi is az övükét! Vicsorogva igazgattam meg szűk páncélingemet. Nem, nem hagyjuk annyiban, hogy ezt tették velünk oly sok békés év után, meg fognak fizetni!
A sötétben a fákat kerülgetve a falu határába értünk. Én, a vezér mentem elöl, mögöttem az elszánt, szedett-vedett katonáim halkan szétszóródtak, és a jelre vártak. Már csak az öregebbek emlékeztek rá, hogyan is kell a kardokat és a lándzsákat forgatni, olyan régóta nem volt részünk haborúban. De most...most mindenkinek el kellett jönnie, aki megmaradt a támadás után és aki elbír akár csak egy tőrt is.
Egy pillanatra megtorpantam az erdőszélen és nagyot szippantottam a meleg nyári levegőből. A csend kísérteties volt, a házaknál csak egy-két kinn felejtett lámpás adott némi fényt, de szerencsénkre a hold már sokkal bőkezűbb volt. A főtér közepén egy már alig pisklákoló tűz körül sok embert láttam egymás mellett a fűben aludni. Úgy látszik, éppen valami ünnepeltek, és a nagy dínomdánom olyan jól sikerült, hogy már nem volt kedvük vagy erejük hazamenni. Annál jobb, legalább nem kell utánuk rohangálni...
Újra megszorítottam a csatabárdot, vettem egy mély levegőt. A feszültség szinte tapintható volt. Felemeltem a kezem, hogy megadjam a jelet a támadásra, amikor észrevettem azt a...lényt az egyik közeli faágon ücsörögni. Nem ember volt, nem is a mi fajtánkbéli. Soha nem láttam még ilyen nagy, mélyfekete szemeket. Teljesen megigézett, csak bámultam rá, és úgy éreztem, mintha körülöttem megállt volna az idő. Az a valami pontosan engem nézett, a többiekkel nem tőrödött egy cseppet sem. Óvatosan magam mögé pillantottam, és földbe gyökerezett a lábam: az összes harcosom megdermedt, teljesen mozdulatlanul álltak a fák közt. De nem csak velük történt ez...körülöttünk minden mozgás megszűnt. Minden. A szél, a levelek, a pár darab fáklya lángja a faluban, a tűz, a fűszálak...megállt az idő. A lény azonban mozgott. Az ágról leugrott a földre, és határozott léptekkel elindult felém.
Tudtam, hogy menekülnöm kellene, annak ellenére, hogy a derekamig sem ért, és olyan ártatlannak tűnt a puha bundájával és a bizalmat sugárzó kinézetével, de azok a nagy, fekete szemek...ahogy a közelembe ért, megtorpant és felém nyújtotta az egyik mancsát. Várakozóan nézett fel rám. Mi bajom lehet? Csak egy kis állatka, nem árthat nekem. Kinyújtottam felé a kezem.
A következő pillanatban kiszakadtam a testemből. Nem voltam a magam ura, valami fogva tartott és magával hurcolt. Felemelkedtem a magasba, a fák fölé, és visszapillantva láttam, ahogy a testem ott áll az erdőszélen, kissé előrehajolva, mozdulatlanul. Villámgyorsan a falunál voltam és a tűz körül fekvők felé lebegtem. Egy kislány rémült tekintettel pontosan rámnézett a takaró alól, és én ellenállhatatlan vonzást éreztem, hogy odamenjek hozzá.
Aztán én voltam a kislány.
A tűz mellől pontosan ráláttam az erdő szélére. Ott volt az a hatalmas csúnya ork (a bátyám, Jon egyszer mutatott egyet a vásárban, onnan tudom, hogy milyenek), mancsában egy fényesen csillogó fejsze, félelmetesen vicsorgott és a falunkat, a tűzünket, engem méregetve járkált fel s alá. Nagyon-nagyon féltem, de nem mertem megmozdulni, hogy szóljak anyunak, hátha nem vesz észre és elmegy. Hátha békén hagy minket! Ó, istenem, add, hogy így legyen! Ígérem, jó leszek és szót fogadok ezután, csak ne bántson...az első könnyek végigsimítottak az arcomon, de nem mertem megmozdulni. A szörnyeteg engem nézett, csakis engem, jaj, ne bánts kérlek, kérlek...! Anya!
Aztán én voltam az anya.
Hátamon fekve alvást mímeltem csukott szemmel. Az álom elkerült, de nem nagyon bántam, mert így szabadon gondolkodhatttam a jövőről, a családomtól: Jan-ról, a kis Jonról, és persze Tara-ról. Végre sikerült mindent eladni a vásárban, végre van egy kis pénzünk, megépíthetjük a saját házunkat és élhetünk, ahogy a kedvünk tartja. Elmosolyodtam a tűz halvány fényében...Jan remek ember és én úgy, de úgy szeretem...
Aztán én voltam az apa.
Az oldalamat nyomta a kemény föld, a hátamat melegítette a tűz és kavargott a fejem a sok sörtől, amit megittam. Nagyon jó kedvem volt a kényelmetlenségek ellenére, mert itt volt velem Nora és a gyerekek, a zsebemet pedig húzta lefelé a sok pénz, amit ma kerestünk, mert így békés, gazdag évek vártak ránk. Hallottam ugyan a városban, hogy egy csapat messziről jött zsoldos megtámadott egy ork falut, de reméltem, hogy ez csak szóbeszéd. Az orkok rendes népek, békések és kedvesek, kinek lenne oka rá, hogy az életükre törjön? Biztos voltam benne, hogy ha meg is történt ez, az ork vezérek bölcsek és nem vádolnak meg minket a támadással. Barátságban éltünk már apám idejében is és ez eltéphetetlen kötelékenk tűnt. Nem, az orkok igazi barátok...
Aztán megint saját magam voltam, az erdőszélen, felemelt kézzel, újra abban a pillanatban, amikor megláttam a lényt. Most azonban nem volt sehol, eltűnt. Az átélt eseményektől remegett a térdem, a szám kiszáradt, és a gyomrom felfordult a gondolatra, hogy mire készültem a csapatommal. Ártatlan embereket akartunk lemészárolni álmukban! Hogy lehettem ilyen ostoba és elvakult! Zsoldosok voltak, nem ők! Azonnal vissza kell térnünk a falunkba és átgondolni, mi a helyes...
Leengedtem a kezem. A harcosok üvöltve ugrottak talpra és lendültek viharos támadásba, bárdokat és fejszéket magasra tartva. A rémülettől földbe gyökerezett a lábam.
Az alku
„Egyszer mindenki feladja. Megalkuszik, beletörődik és elvész. Te is erre a sorsra fogsz jutni.”
Az öreg szavai ide-oda cikáztak a fejében, nem hagyták megnyugodni. Feladni? Soha! Ő - a vad izzorok törzsének szülöttje - soha nem adja fel. Amíg az ereiben vér folyik, amíg van benne egy szikrányi öntudat, nem adja fel. Az öreg csak mosolygott. Mennyi ilyet láthatott már, és hányszor fordíthatta el a fejét annyi év alatt…
A várbörtön, ahová bezárták, dohos volt, sötét és rettenetesen hideg. Az öreg azonban látszólag nem is vette észre ezt, csak ült ott, bámult maga elé, mintha egy régi emléket idézett volna fel - és közben dünnyögött valamit. Akkor is ezt csinálta, amikor őt belökték a cellába, vasra verve, véresen, tele sebekkel. A fejvadászok verték meg, akik elfogták, de az őrök sem kímélték.
„Innen nem lehet megszökni.”
Feküdt a hideg padlón, a cella előtt lévő egyetlen fáklya halovány fényében, és próbált gondolkodni. Talán idecsalogathatná az egyik őrt, elkapná a rácson keresztül és…vagy egyszerűen feltörné a zárat valamivel és felküzdené magát a katonákon keresztül…hányszor játszotta ezt már le, de mindig ugyanoda jutott. Lehetetlen.
„Még soha nem sikerült senkinek.”
Már nem tudta, mennyi ideje van itt. A szakálla és a haja megnőtt, a ruhája elrongyolódott. De még jó erőben érezte magát. Folyamatosan azon törte a fejét, hogy tudna kijutni. Az öreg nem segített, csak ült a helyén és magában beszélt. Egyszer ráordított, hogy hagyja abba, de az csak ült és rá se nézett. Múltak a hónapok.
„Mindenki feladja.”
Küzdött ellene. Úgy küzdött, ahogy még soha, de tudta, hogy el fogja veszíteni ezt a csatát. Innen nincs kiút. A reménytelenség felhői úgy fogták körül, hogy lassan szinte megmozdulni sem tudott. Felordított, kétségbeesésében a falat kezdte puszta kézzel verni, majd a rácsot tépte, őrjöngött és fel-alá rohangált.
„De én tudok neked segíteni.”
A fájdalmán és a könnyein keresztül az öregre pillantott, először nem volt biztos benne, hogy jól hallotta. Az öreg kristálytiszta szemekkel nézett vissza rá. Lihegve odarohant hozzá.
„Mit beszélsz? Te? Megőrültél? Hogyan?”
„Mindössze egy nevet kell mondanod, akit a legjobban szeretsz, akiért odaadnád az életed. Ő kerül a helyedre, te pedig szabad leszel.”
Nem hitt a fülének. Hisztérikusan felnevetett, a karjaival hadonászva és a fejét fogva. Az öreg csak nézett vissza rá, mintha egyenesen a szívébe látna. A nevetése lassan elhalt és helyét átvette egy szörnyű gondolat.
„Még ha lenne is elég hatalmad ehhez, hogyan szánhatnék Neki ily sorsot? Nem! Akkor inkább ezerszer a halál!”
„Gondolkozz. Ha te kijutsz, hadsereget gyűjthetsz és kiszabadíthatod! És vele együtt engem is.”
Nem akart neki hinni. Innen nem lehet kijutni!! De akkor is, meg kell próbálnia! A hadsereget pár nap alatt összegyűjti és…pár nap szenvedés túl sok Neki!
Egész nap tépelődött.
Másnap odaállt az öreg elé és annyit mondott : „Kahlan.”
Lábak dobogása hallatszott. Az őrök hoztak valakit. Amikor meglátta a foglyot, a szíve a torkában ugrott. Kahlan! A lány öntudatlan volt és tele sebekkel, ahogy ő is, amikor elfogták. Az őrök hangosan röhögtek, majd belökték a cellába. Odarohant hozzá, és abban a pillanatban elsötétült előtte minden.
Úgy hírlik, még soha senki nem látott ilyen hatalmas hadsereget. Az ostrom 3 napig tartott, a várvédők nem tudtak ellenállni ekkora támadóerőnek, akiket űzött-hajtott félőrült vezérük. Mesélik azt is, hogy amint a vár elesett, a vezér egyenesen a börtönbe rohant, kedvese nevét kiabálva, miközben a kiszabadított rabok egymást taposva tolakodtak a fény felé. Ott a sötétben egy haldokló öregasszonyt talált, akitől egy furcsa öregember a fiatalságát kérte cserébe azért, hogy még egyszer láthassa szerelmét.
Könnyek, ha hullnak
Garl csendben suhant a sötét erdőben. Senki nem láthatta és nem halhatta, hogy arra halad, annyira tökéletesen álcázta magát. Ifjúkori éveiben mást se csinált egész nap, mint gyakorolta a lopakodást a fák és a bokrok közt, sziklákon, folyómedrekben. Ő volt mind közül a legjobb tanítvány. Mestere, az ősz hajú Berl szerint évek óta nem született olyan lopakodó, aki karnyújtásnyira meg tudott volna közelíteni egy őzet anélkül, hogy az állat akár csak megneszelte volna jelenlétét. Garl roppant büszkének érezte magát, ahogy felidézte a régi emléket. Azóta már sok vadat becserkészett. Azonban elmúltak azok az idők, amikor csak az éhsége csillapítása miatt vadászott. Sokkal veszélyesebb és ugyanakkor könnyebben elérhető célpontokat jelöltek ki számára. Embereket.
Krar körbehordozta a tekintetét az ujjongó tömegen. Az emberek a falu főterén ünnepeltek, mindenki ott volt, hiszen ötszáz éve ez volt az első alkalom, hogy legyőzték az ősi ellenséget. A győzelem mámorító érzése átjárta a harcosok, az asszonyok, de még a gyerekek lelkét is. Elmosolyodott. Végre szabadok. Végre a nyugalom és a béke évei következnek! Az áldozat hatalmas volt, sokan odavesztek a csatában, de az ő vérük táplálja a falu jövőjét. Megpillantotta a lányt a tömegben. Vidáman mosolygott fel az emelvényen álló és a beszédére készülő Krarra. Viszonozta a mosolyt és arra gondolt, milyen régen nem látta boldognak a lányt. Az emberek kitaszították maguk közül, mert nem bírták elviselni a sírását. Nem bírták elviselni, hogy előrejelezte halálukat a könnyeivel.
Garl eggyé vált a fákkal. Ő volt a törzs, mely dacol a széllel, ő volt a gyökér, mely a földben kapaszkodik, ő volt az ág, mely az avar fölé borul. Eggyé vált a bokrokkal, a selymes fűvel. Három őrszemet került ki, kettő közülük nem is sejtette, hogy ott van, a harmadik azonban nagyon éber volt, ösztönösen megérezte a jelenlétét. Ekkor Garl mozdulatlanná dermedt és megvárta, míg az őrszem megnyugszik. Aztán elsurrant mellette karnyújtásnyira, anélkül, hogy egy pillantást vetett volna rá. Közeledett a faluhoz.
Krar még mindig a lányt nézte. Ő maga fogadta be, amikor a falubeliek elüldözték. Harcos volt, vezér, és a háborúban nem ért rá törődni vele, de befogadta, magával vitte mindenhová. A harcok alatt a lány rengeteget sírt...és ha sírt, abból Krar tudta, hogy sok barátja számára ez a végső csata ezen a világon, a végső áldozat a szeretteikért. Voltak olyan napok is, amikor nem volt harc, de a lány mégis sírt. Ilyenkor rövid időn belül meghalt valaki. Hol természetes halállal, hol balesetben, hol vadállatok által, de valaki mindig kilehelte lelkét. Ezért nem szerették a lányt, féltek tőle. Majdnem megölték, de Krar úgy érezte, meg kell mentenie. Ő, a kemény, könyörtelen hadvezér szánalmat és gyengeséget mutatott…de számára meglepő módon ezért a katonái még jobban tisztelték. A lány most nem sírt és a vezér boldogan sóhajtott fel. Mostanában talán nem is lesz oka rá. Az emelvény szélére lépett és figyelmet kérve felemelte a kezét.
Garl meglátta a falut. Pontosan alatta helyezkedett el, az erdő szélén, magas cölöpkerítéssel körülvéve. Közelebb már nem is kell lopakodnia, innen elég jól rálát minden házra, minden utcára és térre. A főtéren éppen összegyűlt a tömeg. Összeráncolta a szemöldökét. A sok ember közt nehéz lesz megtalálnia azt, akit keres. A rettenthetetlen vezért. Aki miatt elvesztették a háborút. Akinek meg kell halnia. Aztán meglátta: az emelvényen állt, és valakit mintha bámult volna az övéi közt. Nagydarab ember volt, nyílt, becsületes arccal, de a lopakodót ez nem érdekelte. Tökéletes célpont. Levette a messzehordó íját a hátáról.
Krar leengedte a kezét, amikor a tömeg elcsendesedett. Körülnézett, és látta az emberek várakozásteljes, örömittas arcát. Egy-két biztató bekiabálás hallatszott, valószínűleg a saját hű katonái lehettek. Minden szem őrá szegeződött. Úgy tűnt, még a lemenőfélben lévő nap is őrá kíváncsi, ahogy átkukucskált a háztetők felett, aranyba öntve alakját.
Garl kényelmesen elhelyezkedett. Ilyen nagy távolságból nehéz pontosan lőni, de tudta, hogy nem fog hibázni. Már évek óta nem hibázott egyszer sem, bármilyen helyzet állt is elő. Berl büszke lenne rá. Egy saját maga által készített, sastollas nyílvesszőt tett a húrra. A szél egy pillanatra feltámadt és belekapott a tollakba. Megvárta, míg a légáramlat elcsendesedik, letérdelt és megfeszítette az íját.
Krar megint a lányra pillantott. Egyszerűen nem bírta megállni, hogy ne nézzen rá. Csak ő érdekelte az egész tömegből. Tudta, hogy csak őneki fog élni ezután. Alig várta már, hogy a karjaiba vegye, hogy kényeztesse, szeresse. Rádöbent, hogy tiszta szívéből szereti. Igen, ez a furcsa, feszítő, örömteli érzés csak a szerelem lehet.
Garl kilőtte a sastollas nyílvesszőt.
Krar meglátta az első könnycseppet a lány arcán.
Joshua és én
27 éves vagyok. Európában élek.
Joshua velem egyidős és közép-afrikai.
Minden reggel fél kilenc körül felkelek az ágyamból a lakásomban, felöltözöm, közben esetleg a tévét nézem, reggelizem majd beülök az autómba és indulok dolgozni. Este hazajövök, vagy sportolok, vagy ha nem vagyok nagyon elfáradva, akkor elmegyek szórakozni.
Joshua reggel általában a gerilla harcostársai kiáltására ébred, ha éppen nem ő van őrségben. Aztán elindulnak a dzsungelben, szinte minden nap összecsapnak a kormányerőkkel, majd visszamenekülnek a fák közé és várják az új hajnalt, az újabb harcot. Ő a második legidősebb a csapatban. A legfiatalabb 12 éves és lány.
Én hétvégenként vagy kéthetente hazamegyek és meglátogatom öregedő szüleimet. Néha összeveszek velük valamin, néha nem is megyek haza, mert tudom, hogy ez vagy az nem tetszene nekik. Máskor jóban vagyok velük hosszú ideig.
Joshua anyját és apját a saját szeme láttára ölték meg 11 éves korában a katonák. Senkije nem maradt, beállt a gerillák közé, akik befogadták és fegyvert adtak a kezébe, hogy megbosszulja szüleit.
A nagymamámnak valószínűleg egy díszkötéses bibliát ajándékozok karácsonyra, szerintem nagyon fog örülni neki.
Joshua nem ismerte nagyszüleit. Már régesrégen meghaltak a polgárháborúban, mire ő megszületett. Huszonhat karácsonyából egyet se tudott még megünnepelni, ajándékot soha nem kapott és soha nem volt alkalma adni se.
Nemrég vettem egy LCD monitort, sok pénzt költöttem rá, és még ebben a hónapban tervezek egy újabb nagy fejlesztést a számítógépen.
Joshua soha nem látott számítógépet. Nem tudja, mi az az LCD, az escape vagy az internet. Tévét már egyszer látott, amikor kisgyerek volt és a falu első emberéhez mentek ennivalót kérni a szüleivel. Nem kaptak. De Joshua tudja, hogy működik az AK-47es gépkarabély, az Stinger rakétavető, hogyan kell átkelni egy elaknásított területen, hol kell eltalálni az emberi testet, hogy biztosan halálos sebet kapjon.
Ha elmegyek bevásárolni, teszek a bevásárlókocsiba kenyeret, húst, tejterméket, szalámit, gyümölcsöt, üdítőt, cukrot, mindent, ami kell. A polcok roskadoznak a sok terméktől. Aztán a pénztárnál előveszem a bankkártyámat és fizetek.
Joshua még soha nem volt élelmiszerboltban. Náluk ilyen nincs. A mindennapi betevőt mindenki úgy teremti elő, ahogy tudja. Állatokat tartanak, földet művelnek, de jellemzőbb az, hogy lopnak, rabolnak, kéregetnek, koldulnak. Joshuának pénze sincs, nem is volt soha, bár a helyi pénz amúgy sem ér semmit. Bankkártyát még életében nem látott.
Imádok füvet nyírni. A frissen lekaszált zöld illatához kevés minden fogható.
Joshua ezt el sem tudná képzelni.
Tegnapelőtt foci közben kaptam egy az ellenfél részéről akaratlan rúgást a lábamra. Ennek ellenére nagyon nagy erőfeszítésembe került, hogy ne törlesszek.
Joshua mindkét lábát egy akna tépte le. Újfajta szerkezet volt, máshogy kellett telepíteni, mint a régi orosz gyártmányúakat. Joshua ezért nem ismerte fel. Nem halt bele, fél év alatt felépült, de a társai egyre inkább úgy bántak vele, mint egy felesleges kolonccal a nyakukon, hiába volt ő a helyettes vezér. Tudta, hogy ez így nem mehet tovább.
Néha írok fórumokba az interneten, mindenféle témában. Helyeslek, ellentmondok, vitázok, érvelek. Páran nevetnek velem vagy rajtam, páran megsértődnek a véleményemtől. Aztán továbblépek és írok máshová is.
Joshua nem tudja, mik azok a fórumok. Viszont kitalálta, hogyan lehet még utoljára a lázadók hasznára. Társaival beszereztetett egy motoros széket, amivel önállóan tudott mozogni. Aztán telepakolta az ölét TNT-vel, fogott egy időzítőt és egy detonátort, ezeket letakarta egy koszos takaróval.
Sokszor gondolok vissza a gyerekkoromra. Nem tudok elképzelni jobbat annál, mint ami nekem jutott.
Joshue végiggondolta rövid, szenvedéssel teli életét. Nagyon nyugodtan várta a halált, nem volt veszíteni- és félnivalója. Belehajtott egy kormánykatonákból álló konvoj közepére és felrobbantotta magát. Pontosan a huszonnyolcadik születésnapján.
Nemsokára én is huszonnyolc leszek. Sokan mondják, hogy ideje családot alapítani. Talán igazuk van.
AJÁNLOM AZ OLDALT
