AJÁNLOM AZ OLDALT
Mi választ el minket? Föld vagy az ég?
Kelet és nyugat, ha találkozik,
Más dimenziók: árnyék és fény.
Mint tűz a víztől, úgy különbözik.
Sok emberi tekintet egymásra csodálkozik,
Mert mások vágyaink, értékrendünk, szokásaink.
Másként élünk és máshogyan nevetünk,
Vannak álmaink és van kiket szeretünk.
Fogadjuk hát el, ha egyformák nem is leszünk,
Békében, közösen ettől még élhetünk.
Melyikünk jár a helyes úton?
Tekintve múltat, jelent s jövőt?
Létezésünknek ugyan mi értelme van?
Nincs felismerés csak ködös sejtelem.
Hogyan éljek mindig jobbik felemhez hűen?
Mondd Uram! Ki ad választ a sok feltett kérdésre?
Hiszen kíváncsinak lettünk mind megteremtve!
.
.
.
.
Eljön az idő, hogy megfakul a világhódító tekintet.
Szemed többet lát majd, s mire életed leélted:
Tele leszel láthatatlan, behegedt sebekkel.
Mire kezdesz magadra találni, búcsút intesz megőszülten.
Vajon több vagyunk, mint egy marék por a szélben?
Alvás
...Habos, felhős ég felett
Álmok közt lebegek.
Kicsit kiszálltam. Magamból. Mindenből.
Erőm elfogyott, most feltöltekezem.
Lecsukott szemmel fekvő testemre meredek,
Nem idegen nekem. Én vagyok.
Mosolyogva szívom magamba az erőt.
Már tudom, hogy nem kell félnem.
A föld csak egy állomás,
Átutatazóban vagyok.
Apunak
...amíg csak lehet....Még tisztán emlékszem...
hogy gyermekként folyton legurultam az ágyról
csak azért, hogy felemelj és visszategyél.
Aztán elkacagtam magam
szinte mindig és te is nevettél,
mert tudtad, hogy azt szeretném
csakis rám figyelj, csakis nekem mesélj.
Még tisztán emlékszem...
hogy a játszótereken mindig neked sütöttem
napkemencénél a homokpogácsát.
Csak hordtam lábad elé,
Jót mosolyogtál és én is.
De mivel te nem, így én igen...tényleg megettem
és rohanhattál velem, hogy kimossuk
a számból a koszos homokot.
A pogácsát azóta csak sajtosan szeretem...
Még tisztán emlékszem...
Hogy mennyire büszke voltam
mikor kisiskolás koromban
jó jegyet vagy oklevelet kaptam.
Mindig boldogan mutattam meg neked.
Megsimogattad fejem és az jól esett.
Most már tudom:
A gyermekévek elmúltak.
A felnőtt életben lábam még néha remeg,
mert folyton változnak a dolgok.
Sok minden oly bizonytalan.
De mikor leülök ágyad mellé, csendesen
hogy fel ne keltselek.Akkor nyugodt vagyok.
Ha rád nézek még emlékszem,
még ha elhalványult mása is vagy már régi önmagadnak.
Nem vagy már hatalmas,
de szememben mindenkinél nagyobb. Apám.
Látom, hogy mosolyog rám fáradt szemed,
Elűzöm a bút, a fájdalomhegyeket.
Biztonságban vagy, mert én vigyázok rád!
Feküdj nyugodtan, pihenj, amíg lehet.
Ballagás
Egyetlen Öcsém ballagására
Halottakat feltámasztó szavak:
'Gaudeamus igitur..'
Lesz még új a nap alatt,
Ki ugyan ezen az úton vonul
Évek és évtizedek múlva is
Fiatalon, fáradhatatlanul.
Ma te vagy, kit ünnepel a díszes tömeg.
De ott leszel jövőre is a falon kifüggesztve
Együtt sok elfeledett képpel kergetőzve
Egy poros tablóról mosolyogva körbenézve.
Hallhatod majd, ahogy az öreg mikrofon
Időről időre ugyanazzal a hévvel harsogja:
'Ballag már a vén diák..'
Menj Öcsém! Előre!
Te is a lábnyomokon haladj!
Hallod mit suttognak a falak?
'Rajta ifjak útra fel!'
Ezt a tanácsot akarva vagy akaratlan,
De mindenképpen fogadd el!
2004.05.06.
Létezem
Görnyedt háttal, öreg arccal ülök a csillagok alatt.
Ki vagyok én? Nézegetem magamat.
Hold ragyogja vissza tükörképem,
Kérdőjel vagyok. Emlékszem.
Bolyongó öntudat, ki fizikai testbe zárt.
Egy eltévedt lélek, ki keresi otthonát.
Ki voltam már eddig? Most miért én vagyok?
Felnézek ismét az égre és ábrándozok.
Talán fa vagyok, ki férget ölel?
Vagy angyalt rejtő lárva burok?
Ki, ha kikel, az égben nő fel
És tesvérei lesznek a csillagok.
Törött mankó
Csak ülök és törölgetem lelkem könnyeit.
Mosolygok. Ezt lássátok belőlem. Jobb ez így.
Sokszor csak ülök köztetek, féregrágta "én",
Nem látszik semmi arcomon, pedig mardos a kín.
Ha meglátnátok gondolataim és a fájdalom-hegyeket,
Lehunyt szemmel kullognátok, rám nem néznétek.
Magamon hagyom hát e póker álarcot,
És csak mosolygok rátok, nem kell támasz.
Mankókat ölelve tipeg lelkem,
Nem jut tőlem messzire.
Felszegett fejjel, büszek arccal nézek a semmibe.
Nézek előre, de csak köd gomolyog.
Mi lesz holnap és holnapután?
Jobb, ha nem tudom, mert ki tudja,
A mankóm is eldobnám talán...
Születésnap
Megszülettem. Eleinte kíváncsian tekintgettem.
Nagyobb lettem. Sok sebet, mély hegeket szereztem.
Fel is álltam. Jártam, futottam, ugráltam.
Nagyra nőttem, kicsit elfáradtam...
Leülök hát, visszanézek, mivé váltam.
22 évem pillanat,
Van már sok emlék, mi megmaradt.
Szálló por és hamu, színes képek.
Mosolygok, mert egyre csak "élek"!
Felperzselő szenvedélyek, fájó csókok.
Titkolt remények, hamis bókok.
Szenvedések, átzokogott éjjek,
Illúziók, miken lazán átléptem.
Minden, mi volt, már nincs, már nem lesz!
Lassan fel kell állnom.
Futni, ugrálni, járni tovább!
Bízva várni minden csodát,
Mi velem történni fog,
Hiszen csodákat nekem is rendelt a sors!
Ha újra fáradt leszek, megint megpihenek,
Hosszú az út, amin lépkedek.
Élet-harc
Fáradhatatlan álmok élnek bennem.
Mikor nem látok és fehér bottal tapogatok,
Ők erőre kapva nyitják fel szemem
És hitet adnak: van miért küzdenem.
Beteg és gonosz démonok laknak bennem.
Mikor fényben állva boldogan kacagok,
Ők karon fognak, lehajtják fejem
És elveszik hitem. Nincs miért küzdenem.
Jóságos angyalok költöztek belém.
Mikor fejem lehajtva vakon kullogok,
Ők szárnyaikon felemelnek a fénybe
És lelket öntenek belém: nem élek hiába.