Alkyra
Csóktalan
Félve nézem kezed.
Térdeden pihen
Sínereken száguld a vágy
De a felszín rezzenetlen.
Kiszáradt szájjal szürcsölöm
Savanyúédes árnyékodat
Míg hangod ívbe hajolva
Hozzám terelik tekergő füstfalak.
Most egy villanás.
Auránk majdnem összeér
S színét lobogóra tűzi,
Új rohamra tör a remény.
Ám a perc szétmállik vállamon.
Szűkölő tagokkal, tehetetlen
Sarokba vetett szürke magányom
Magamra gombolom
S csóktalan ajakkal távozom.
Megszépült vállamon a tudat
Ma egy percre más ember voltam...
Nem kitérdesedett félelmeit
levetni nem tudó megalkuvó
ki sarokban gubbaszt mint
társ nélkül sakkozó magány
vagy csontra aszott szürke árny
kit az önként vállalt hiány
már rég betegre mart.
Ma egy percre láttam ahogy
odakünn az Élet ingyen osztogatja
vásáros kocsijából a mézes-mázos ostyát
mely önfeledt párok kezében cukorgyűrűt
von a vakmerők ujjára megédesítve álmukat.
Ma a szavak mögé tekintettem
új értelemmel megtömve vágyaim vánkosát
vadludak tollával puhítva melynek lágysága
védő anyajegyet simított lelkem orcájára
átszabva zord vonásaim.
Ma szívemre hallgattam s dobbanása
mély öböl partjára vitt hol kedvesem
már várt reám teli kosárral a reszkető szélben
elém tárta az ég csattanó kék tisztaságát
s ujjainak szitáján szűrt nedűt kortyolva
megláttam szemében amiért létezni érdemes.
Ma egy percre szabaddá tett
megszépült vállamon a tudat
szárnyra kapott vitorlák közt
megváltott magamtól
az alkotó gondolat.
Balzsamba ágyazva
Ma India folyik ereimben,
Lángvörös selyme
Szétnyílik mellemen
Szantál remegés
Simogatja testem
Balzsamba ágyazza
Tűzimádó lelkem.
Csókot süt bőrömre
Síkossá varázsol,
Vad hajszába lovall
A forró masszázsolaj.
Szirti vízesés
Morajlik hangom,
Sóhajba öltözik
Márványakaratom.
Hömpölyög a tér
A vágy útjára kél,
Izzó ölembe kúszik,
Szeretőt képzel a szél...
Ezeregyéj
Lelkem perzsaszőnyegét
Lábad elé tenném
Könnyeim kelyhét
Óborral tölteném
Csóktól puha párnám
Fejed alá raknám
Selyemköntösömmel
Tested betakarnám.
Ezeregyéj zenéjét
Eldúdolnám néked
Szemem csillagával
Fényt hintenék benned.
Ujjaim egyenként
Becéznék az arcod, s
Kisimítanának rajta
Minden ráncot.
S ha gyöngyfényű álomban
Valósággá válnék
Az Élet szövetébe új
Meséket varrnék.
Ünnep
Ünnepre készülök.
Anyám hiányát köténybe bújtatom,
És kalácsot süttetek vele.
Múltperceim, akár a feltört diók
Üres héjként billegnek
A régi asztal sarkán.
Tésztába gyúrom, könnyel lazítom
Minden maradék gondolatom,
Mégis leég a rétes.
A narancshéj megbarnult illatát
Mézzel szelidítem meghitté
Karácsony estéjén.
A májfoltos havon féleszű cinke
Eszegeti ablakom előtt
A tavalyi magot.
A kopasz ág habcsókos pompáról
Álmodozik szüleim
Fagykáros sírja fölött.
Ezer év
Mintha ezer éve lett volna...
Amazon vadságban megfogantál bennem
Szenvedéllyé gyűltél szemem íriszében
Érintetlenségem kimonóba omlott
Hajamba a vágy hullámokat oltott
Tüllcsipke markolta tejbe olvadt combom
Selyemszál ölelte egymásba font karom
Szatén pánt csókolta ringatózó mellem
Rámtalált az éjben a megidézett szellem..
Ám hajnalszép arcomban a ránc újra termett
Az éjben izzó gyertya füsthalottá dermedt
Egyetlen perc most millió év pokla
Szívem beomlott, romos katakomba
Ellökött öröm az üszkös gerenda..
A ház, ahol laktál bennem dőlt halomba.
Változások
Szótlanul fekszem, önmagamat ölelve. Vágy nélkül hagyom, hogy az éjszaka feketéje bekússzon a függöny mögé és lustán elterülve átvegye fölöttem az uralmat.
Nyomorék gondolataim szanaszét hevernek. Ócska összevisszaság. Lesütött szemeim mögül is látom vádló tekintetük, ahogy némán kérdőre vonnak. Elkerül az álom, agyam nem akar kikapcsolni. Megadóan sóhajtok, s leveszek egy könyvet a polcról. Popper Péter: Az istenekkel sakkozás kockázata. Remek. Jó kis agygyúró olvasmány ezen a barátságtalan éjszakán. Felrázom elalélt párnámat, s miközben hátam mögé tuszkolom, szétnyomok néhány elfojtott gondolatcsírát, melyek csontfehér ujjakkal szorongatják halántékomat.
Akkor nézzük:
Az élet egyszerű dolgairól. Választások.
Három helyes választástól függ az élet harmóniája.
1. "Helyesen kell megválasztani szenvedéseinket.”- olvasom fáradtan lüktető szemekkel.
Aha! Ez érdekes. Gondolom, most el kellene merengenem azon, hogy vajon én jól szenvedek e jelenleg? Szenvedésügyileg mennyire hatékony az életem? Mert mostanában elég sok okot tudnék felsorolni, ami szorongást váltott ki belőlem. De mi van akkor, ha én tévedésből szenvedek? Sőt, most úgy érzem, én nem akarok több lelki nyomort. Vagy ez önzés? Boldog szeretnék lenni..mert utálok szomorú képpel járkálni. Nem tesz jót az egészségemnek. Miközben így tépelődök, szemeim tovább futnak a némán kiáltó sorokon.
„Vannak test-idegen és lélek-idegen szenvedések. Ha ilyeneket vállalsz magadra, bizony hamarosan megroppansz alattuk. Tiltakozásul megbetegszik a test és zavarossá lesz a lélek.”
Bénán meredek magam elé, agyam, mint a régi lemezen megakadt tű, ugyanazon a ponton serceg. Önkéntelenül mellemhez kapok, és kitapogatom a fájdalmas duzzanatot. A csomó rosszindulatúan simul tenyerembe, s én reszketve elkapom kezem, mint aki égő parázsba nyúlt.
Tehát itt a baj gyökere. Én most egy ál-szenvedés részese vagyok. Ezt nem nekem kellene végigcsinálnom, csakhogy én annyira önfeláldozó vagyok, hogy képes voltam magamra vállalni a helyettesítést. És tessék, most meg ez lett belőle. Betegség, zavart lélek. Vakvágány. Nem! Ez csak valami tréfa! Isten! Most már abba lehet hagyni! Senki sem nevet!
Apropó, nevetés. Azt hiszem, már rég elfelejtettem, hogyan is kell szívből kiereszteni egy kacagást, s önfeledt arccal kigurítani a mosoly hangját a torok mélyéből, hogy végigkacsázzon a szobában, mint a jól megdobott kavics a tó felszínén. Pedig egyszer egy bölcs azt mondta: 30 éves kora után az ember már felelős az arcáért. Belenézek a tükörbe. Nem látom a nevetőráncaim! Mert nincsenek! Akkor ez most azt jelenti, hogy én egy szánalmas életet élő, színét veszített események és nem-élmények fogságában vergődő alany vagyok az élet kínterén, és a megfakulás utolsó fázisában ott tartok, hogy lassan észre sem vesznek a körülöttem élő emberek?
Éles fájdalom nyilallik át mellkasomon, az otromba csomó testemet rágja, s torzan vigyorog, mint prédáját leső nagymacska a magas fűben. Lapul, és vár. Arra vár, hogy feladjam. „Mikor is nevettem utoljára?”- próbálok visszaemlékezni, lázasan kutatok, mint romos padláson zsákokban álló kupacok között a hajléktalan. SEMMI. Lehet, hogy én sohasem nevettem igazán szívből, mióta csak megszülettem? Valami ártatlan és tiszta emléknek csak kell lennie agyam egyik szegletében! Mégsem találok egy apró nyomot sem, annyi a kacat, szinte lépni sem lehet tőlük..
Azután hirtelen könnyek szöknek a szemembe. Kezembe veszem a drága fényképet, s csókot lehelek a rajta álldogáló arcocskájára. Hogy is felejthettem el?
Kisfiam arany mosolya világosságot hint a homályos sarkokba, és az éjszaka karmoló ujjai kicsit távolabb húzódnak. Magamra nézek, s megnyugodva figyelem, ahogy a színek visszatérnek testembe. Lesöpröm magamról az elidegenedett gondolatokat, és egyenes háttal olvasok tovább.
2.„Helyesen kell megválasztani az akadályokat, amiket le akarsz győzni.
Ezek legyőzése előre lendít, és megtisztít. Ám eléd állnak számodra méltatlan akadályok is – ezektől elpiszkolódsz!”
Akadályok? Az életem egy folytonos gerilla-háború, mióta csak öntudatra ébredtem! Hol az üldöző, hol pedig az üldözött szerepét játszom ebben a véget nem érő filmben. De amikor én ki nem állhatom az akció-filmeket! Mindenki tudja, hogy a romantikus, happy end-el végződő történetekért rajongok! Újabb képzavar, a tájékozatlan statiszta rossz stúdióba lépett be, és nem távozhat, amíg fel nem villan újból a zöld lámpa. Miközben a sáros, hideg bozótban lövöldözök ismeretlen áldozataimra, gondolatban a kristálytiszta levegőjű hegyvidéki rönkházban fekszem a vörösen izzó kandalló elé terített medvebőrön, és a FÉRFI vörösboros pohara fölött vad szenvedéllyel csókolja vágytól szétnyíló ajkaim.
De kinek kell egy hétköznapi, sápadt arccal ébredő kócos nőszemély, aki úgy szorongatja a kávéscsészét a ködös reggeli készülődésben, mint a fuldokló az utolsó szalmaszálat, ami még ehhez a világhoz köti? Képes vagyok e még valaha szerelmet ébreszteni egy férfiban, aki meglátja végre, hogy a fekete csipkés csábító szerelés mögött egy érző lelkű, intelligens nő található, és felébred benne a vágy, hogy megossza velem a mindennapi csodákat, melyeket együtt sokkal nagyobb katarzis lenne megélni?
Nagyot sóhajtok, s közben lassan kicsúszik ellazult ujjaim közül a könyv. A fáradtság hirtelen rámtelepszik, lefékezi az agyamban zakatoló fogaskerekeket. Utolsó gondolatvagonjaim között váratlan feltűnik egy édes arc, s kiinteget a lassító kocsi ablakán. Dead Can Dance andalító zenéje fülcimpámat harapdálja, s én félálomban, elfeledkezve a harmadik választási pontról, elnyújtózok képzeletbeli hálótársam szorító ölelésében.
„Mi az üdvösség? Szembenézni önmagaddal. Mi a kárhozat? Szembenézni önmagaddal.” – mormolom a lebiggyesztett szájjal duzzogó vaksötétnek, s a szavak mosolygödröcskéket simogatnak ajkaim ívesen feszülő testére.
1.20. Mély álomba merülök. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
