Keserű téboly
Megőrülök néha,
mikor a léha
…s gyakran ostobán néma kétség,
körbebástyáz, mint valami bűnös vétség,
s akaratom elemésztő réme a belsőmet marja.
Mert, bár ember vagyok, Ő pont AZT akarja…
…Hamis illúzió remeg a falon,
egy érintetlen kártyatalon,
…rajzszög lyuggatta palatábla,
rajta átszúrt szívvel, egy tétova ízű, régvolt ábra…
…Ketten nevetnek,
butult meredten.
…Közönybe fásult arcuk maszkja,
csak maszkabál dísze egy részeg éjjel,
hol duhaj kéjjel
röhögtek az elveszett útkeresők részeg hordái…
Terhem hát így lett
…sok ezer tonnányi…
Ez a „volt”!
Ez nekem a „minden”…
Józanul elfutnék előle! El innen…
Mikor fáj, ha csak levegőt veszek,
és boldogít, ha nem eszek…
Mikor a gyötrelem sebet váj,
s a tenyér vérzik…
…Ezt tudom! Csak az ösztönlények érzik!
…Kik tudják, milyen, ha felvonyít benned egy ősi állat,
ki még hisz a tébolyult vágynak!
…Mikor e hit, filléres igazsága az utolsó hiányzó garas,
s a félelemnek,
az ég sem elég magas…
Mikor üvöltesz,
mert szűk a bőröd…
És úgy érzed: valakit meg kell ma ölnöd…
Mikor már nem kérsz,
nem könyörögsz,
nem hiszel…
Csak vadul, s követelőzve mindent viszel…
Mikor nincs kontrol,
nincs bocsánat,
nincs holnap…
s már könnyedén bedőlsz egyetlen hazug szónak…
Mikor érzed:
Itt van, s magához ölel a téboly,
ha mégoly átlátszóan is követ…
S egy hídhoz vezetve, nyakadba csomóz egy nehéz követ…
Meglök…
A mély magába temet…
S még azt sem kiáltja utánad: Ég veled…
Zuhansz…
…elnyel a fekete
A kegyetlen folyó…
Hol oly jó!
Hol kudarcod elúszik, megalkudva az árral…
a lelkedet zabáló féktelen sárkánnyal…
Megadnád magad!
De kapaszkodik beléd az élet…
Pedig pont őt nem kéred…
A folyó kimossa belőled a keserű iszap mocskát,
s ha sok csacskát is csobog
míg veled robog
a féktelen de mégis végtelen szép áradat…
tudod, nem vagy egy számadat…
Nem vagy egy akta a sok között a szürke hivatal mélyén…
Nem vagy egy fehéren izzó
sokpecsétes kérvény:
A halott bizonyítványa!
NEM!
Ordítod akkor, s okádva a partra mászol…
…összetörten vacogsz, pedig csak a szívedben fázol…
…Zokogva szűkölsz, mint a kivert kutya,
ki visszatér ugyan oda,
hol szálanként tépték szét benne minden szépet…
Mert hiszi, hogy ez csak egy álom, mi véget érhet…
…Remegő térddel odébb kúszol,
és megalkuszol a nyugalomért egy sötét sikátor mélyén…
mikor újra megjelenik! És füledbe ordítja: ÉLJÉL!
Majd tőrét kacagva a melledbe vájja…
Hát legalább tegyél úgy, mintha fájna!
Hisz ez élteti!
Ez ad neki létet!
S csak akkor lesz boldog, ha véged…
Ha szenvedve könyörögsz…
és könnyeid mossák, a bohócfesték nyomát…
Ó istenem!
…Csak mennél már tovább…
Hagyj!
Hadd vessek számot rongyaim morzsolva…
Megbékélve végleg, lassan rothadó sorsommal…
Gyereknótát dúdolva csúszkálni
a porban…
taknyosan elmerülve az olcsó borban…
Üvegszilánkkal lassan megvakítani magad,
szálanként kiszaggatva a hajad…
…Füledet letépve
idült vigyorral bambulni a sötétség mélyét,
s kivárni a neked megírtak végét…
…Majd lassan, mikor már csak a csont zörög,
s a tüdő szenvedve hörög…
Aszott vénné változva,
…átkozva
szívószálazod egy fehér ágyon magadba a pépes ételt…
Csak akkor tűnik fel pár percre, a napos élet…
A fehér lepedőn,
epedőn nézed a szomszédot, ki próbálja gyógyuló lábát…
míg te, legszívesebben elvennéd az álmát…
…Szeretnél még futni,
S tudni: van esély
ha mégoly csekély is hinni, hogy van holnap…
S elmennél szentéletű zarándoklónak…
Aztán egy este eljön a nagy sötét,
Az óra imbolygása odadermed föléd…
Kopogva szemerkél az ősz utolsó esőcseppje,
s a vén hold lassan felkel…
…Elcsendesül benned a tegnap
tudod még egyben vagy…
Bár lelked búcsúja oly szép, mint végtelen tenger…
Érzed!
Immáron menned kell…
Egy hang suttog…
…Ő AZ…
a néma,
a pihentető,
a kegyes csuhás alak…
…S te nevetve szólsz akkor: - Már vártalak…
Lélekfúzió
Ha már a lámpa is hunyorog,
s az utcán, szürkületkor is tombol az éj,
vesd magad falnak,
lelked fehér botjára támasztva állad,
mondj egy imát
a lassan haldokló mának...
Koppanva törjön egy rejtett szó,
harsogva morzsoljad könnyed...
Hisz oly könnyed
a megváltás, ha hiszel
egy láthatatlan másban,
a megváltó, isteni szinkronitásban...
Végy akkor levegőt.
Mellkasod dobolva tárja
ki nehéz szárnyait a mára...
Állad az égnek szegezve,
fohászod izzó pernyeként
szálljon az égbe.
Lelked pontként izzik,
s óceánnyi titok a mélye...
Hisz még élek
S ha úgy bátorítanál, ahogy félek...
Megtudnád,
milyen nélküled az élet...
Nem sírok!
A könnyek pusztába hullva oltják a fájdalom lángjait,
megölve a létezés keserű árnyait...
A kórus dalol,
s valahol lent... alul...
…Egy ártatlan hang suttogja halkan...
Ó istenem! Segíts a bajban...
Álmodnék én, de az álom kerül,
mert valahol felül...
Ott van minden szó egyetlen vége...
…Úgy van felkarcolva a kéklő égre...
Csak nézek...
Vagyok...
…S ha mindig csak adok...
El, nem veszejtem magam, hisz még élek...
Lüktet bennem az örökkévaló lélek.
Tudom.
Tudom, hogy fáj!
Tudom, hogy szenvedsz...
…Mert úgy hiszed, nem kellesz...
Az idő helyben jár…
…toporogva szenved…
s nem tudod mit kéne holnap tenned…
Tudom!
Így minden perc egy gyötrelmes óra...
…s csak vársz
egy megbocsátó,
egy szerelmes szóra.
Vársz…
Töprengve szemléled,
A meghaló emléket: miként hunyorognak a fénytelen
s névtelen utakat szegő lámpák…
Hol most velem lehetnél,
…mint valami édes ábránd…
Tudom, ott vagyok minden szóban,
Minden keserédes csókban,
Minden majdani ölelés mélyén…
Hát kérlek: - ne féljél.
Én most elmegyek… sírom maga a tegnap…
S ha könnyezel… velem vagy.
Néha egy virág… hideg márvány otthonom szélén…
S én majd onnan suttogom: - kérlek, éljél…
Tudom félsz...
s míg élsz…
Ha rám gondolsz, minden pillanat árnyék...
…mert boldog lennél, ha melletted állnék...
Elmentél.
Üres a ház,
…siváran csupasz
meztelen kőváz…
…Elveszett kísértetek, romos hona,
…hol egy ostoba,
borong…
s bolyong!
Eltévedten a múltba réved…
A valóság,
…akár a méreg…
Már üres a kedves szoba,
…hol szapora,
kezek rakták bőröndbe a múltat.
…Te tudtad mit,
…hisz magad gyúrtad
életté…
Egy cetlin búcsúszó áll: - Tévedtél…
…S az üres folyosón,
osonó,
emlékek kopognak tova.
…S a tétova
magány testemen átjár…
Egy szó süt az üres falakból:
…- Ne várjál!
Még egy fa is szerethet…
A mesei rengeteg mélysége fölött,
viharcibálta füzek mögött…
…túl a valóságon, de egy kívánságon innen…
megtörténhet, szinte minden…
Ez egy románc
a tánc, a végtelen, a szépség…
mit magába oltott, a fenn derengő, végtelen kékség…
…A gyermeki fantázia egy varázslatnak szánt álma…
Mi a képzelt szerelmesekre,
áldásként szállna…
Egy kecses nimfa…
s egy délcegen magas kőrisfa meséjét suttogják
az apró kis bodza bokrok…
Míg ágkezükben kinyílnak a tavaszi csokrok…
Pillangók szárnyának szivárványa ragyog át rajtuk
…s megérintik vele rózsa ajkuk!
Emlékek suhannak bennük, míg a rengeteg tavaszra ébred
…Hát dünnyögve dalol egy áttetsző ének…
Miként érzett a fa,
Miként mosolygott a nimfa…
…Miként lepte el lassan az évek avarszagú csendje a múltat…
Mi egy fában is lángot gyújthat…
Hisz a Kőris szeretete hit!
Ennyi mit magával vitt suhanc korából az égbe…
S mi végre is látnánk őt másként,
…mint szerelmes ábrándként…
És a Lelke!?
Szilárd századok hallgatag alapja,
s ha görnyedt is, egykor délceg alakja,
…vallomása akkor is nemes szózat, éteri ének!
Mit eldalolnak társai!
A nevető vének.
…Sok boldog életű, csendes, kérges gyerek,
ki ha a nyári éjben nevet…
…hát a szél zsongását hallod,
mit egy kecses széldalnok fütyül fulladt gyönyörrel
s elapadhatatlan örömmel,
fellármázva, billiom, susogva kacagó kincset…
…a levelekből áradó
kecses reménységet…
Így emlékszik az erdő…
Mert élt itt egy szerelmes hercegnő…
… Ezért sirat gyantakönnyeket, egy ezredévnyi bánat…
Megőrizve a halhatatlan szenvedélyt,
AJÁNLOM AZ OLDALT
