FrissítésSúgó

bsgabor	2005.09.05. 11:08 -
	...

[2-1]

bsgabor

Előzmény | 2005.09.05. 11:17 - #2

kcohner Ima Könyörgöm, Uram, adj erőt, hogy könyörögni tudjak - hogy megértve - az értés az Éden óta mind felesleges, könyörgöm, hogy imádkozni tudjak, s így bátor legyek, kitárva szívem gyönyörű késeidnek - ember maradjak. Csak érezni vélem, hogyan járjuk utunk hajnaltól alkonyig, s alkonytól egy újabb hajnalig. Bamba vigyorral naphosszat bámulunk szemtükrökbe - múló magunk egy messzi holnapig. Táncoljuk életünk, mintha fénylő minden volna ez a leégő gyertyákkal világló bálterem, s kacagunk, mintha majd mindig átkarolna a most a szürkülve tovasikló perceken. Adj erőt, mert általad vagyunk, de merünk a magasba nézve vakon élni nélküled, adj erőt, mert húnyt szemmel lebegünk, némán, meg- megremegve, s a tetteket szándékká festve ér minket majd a vihar, mikor kővé lesz a kő, s ember emberbe mar, könyörgöm uram, légy ágyunk, ha majd zuhanunk, könyörgöm, hagyd, hogy majd rólad szóljon dalunk. Adj erőt, hogy értsem, fekete gyászban miért mindig csak magunk siratjuk, majd feledve később esztelen nászban az elkerülhetetlent pár nyárral miért halasztjuk, adj erőt, ha majd a halálos ágyban elveszett életünk hamis hangjait hallgatjuk, és rádöbbenünk, hogy egyedül vagyunk, és hogy csak őszig visszhangozhat dalunk. Adj erőt, ha majd a gyengét, aszottat magányba derengve nézzük át egy régi leplen, megértsük, siratva egy fájó halottat, hogy a végére egyedül maradunk. Egyedül, de ketten. Könyörgöm, Uram, adj erőt, hogy értsem, hogy egyedül marad mind, ki él, s ha a kinti tölgyfáról lehull mind a levél, holnapra majd rég gennyedző sebébe hal a rég vérző, egyre sápadó világ, s még dalolnak részegen fáradt orgiák, mert nem tudják hinni, és nem hiszik tudni, hogy 'Sic Transit Gloria mundi', és magukba néznek, mert hangod félrehallják, s jeges sziklákon bolyongva fakó lángjuk akarják, mi fényednek kósza árnya csak, de ők őrzik Prometheusként a talmi semmit, míg vérzik kormos szívük, ahogy motyogják: Ismerd meg magad, mert bennük visszhangzik már csak tűnő szavad, és fényed tükrözve, ürességet kántálva mutatják csillagnak maguk, hiába várva hogy tudósként megfejtsék az igazat, 'Keresd magadban Istent' ennyi csak. Könyörgöm, Uram, adj erőt, hogy megértsem: hogy holnap talán majd meghal apám, hogy halott fényképek leszünk egy szoba falán, hogy holnapután meghal majd anyám, és csak egy régi lehelet lebeg majd egy szoba ablakán, és nemsokára meghalok én is, egyedül, és elhultt dalunkról csak egy fáradt ősz hegedül. Könyörgöm, Uram, segíts, ha félünk, s érezni véljük az űrt, a jeges semmit, őszülve, naivan még pár évig remélünk, és hisszük még a 'Lenni vagy nem lenni'-t: vagyunk, s nem érthetjük, hogy egyszer elmúlunk, s a haláltól írtózunk, s felejtjük - tabu, s halhatatlanként élünk, s ebként porba hullunk, azt hisszük bezárul, ha végre nyílik a kapu, és ordítva görcsösen a paplant szorítva nem értjük hogy velünk is ez lehet, az utolsó éjjel kémlelve nézzük az eget és utolsó erőnkkel az asztalt felborítva üvöltjük hogy csak tréfa mi úgysem halhatunk pedig itt az idő - most elszámolhatunk, és magunkba nézünk, hogy mi az, ami marad, amiért nyugodtan hunyhatnánk le szemünk, mi az, ami az utolsó percben vigaszt adhat nekünk, és páni félelemmel véljük: több hajnal nem hasad. Könyörgöm, Uram, mutasd a világot olyannak, réges-rég mint amilyen. az élesen eliramló másodperceken fogódzót keresünk, és Te napról-napra látod, amint halványodó életünk mellett elrohanunk, néha nevetünk másokon, s néha zokogunk, néha érteni véljük az érthetetlent, néha kérni merjük a kérlelhetetlent, és míg önzőn sokszor ordítva szenvedünk, gyáván halunk, de bátran élünk - megtérni, meghalni félünk. Könyörgöm uram, fogd meg a kezünk. Kezed fonódjon a bűnösök kezébe, legyen, ki ha belenéz a halál szemébe, téged lát mögötte, meghalt anyákat, s apákat, csendbe fulladt csodálatos liturgiákat, adj erőt, hogy majd egyedül haljunk, s bűneink hegyén egy árva keresztfán tisztán, fehéren csak érted ragyogjunk, hogy bűnösként is emberek maradjunk. Könyörgöm, Uram, taníts minket hinni, taníts keresztet a hegytetőre vinni, taníts megérteni, hogy az idő kevés, hogy egyre gyűl a hajszálrepedés szemhéjunkon, s félünk felnézni, de ha már nem nyithatjuk ki szemünk, örökre a sötétségben rettegünk: Könyörgöm Uram, taníts meg lenni, Taníts meg hajolni, taníts meg szeretni, mert Egy a mosoly és a könny. Egy gyűlölet és közöny. Egy az élet, s egy a halál, Egy a féreg és a madár, Egy a fény, mi mindig áthat. Egy a szárny és az alázat. Egy az élet és a nincsen, Egy a minden és az Isten, Ámen. Elfeledett szerelmem /Utolsó vers Hozzád/ Először sötét volt. A fény még nem született. Magamban voltam. Körbe súlyos titkok lebegtek, A semmibe oldva szörnyű átkaik, remegtek, Majd az egyik falnak ütközött, s a fal megrepedt. Fény tűzött be. Elvakított. Szenvedni akartam, Kinyitottam szemem, saját húsomba martam. A horizontra néztem. Hajnal derengett. Szabad voltam, nem kerestem az árnyak mását. Bálnak láttam a fények csalfa táncát. Száz érzés pipacsa kábított, s kerengett A láng, mintha az élet örökké tartana. Egy volt az én, az Isten, az anya. Egy volt mind, mert veled lehetett Egy. Belédoltottam volna a mindenség titkait. Daloltam volna neked a világ utolsó szavait, A völgyben álltam, s bölcsőmmé lett a hegy, Mert láttam ezernyi puha ösvényt, hívtak, S szemembe lázas tébolyt a nyár színei írtak. Álmomban némán mindig veled keringtem, Talmi látszat dobogott át mellemben lapuló nincseken, Húnyt szemmel suhantam át tűnő életeken, Míg az ösvény szájánál képzelt mesékbe merültem. Egy képzelt világ morajlott szüntelen- Ahogy hullámok dobolták sorsunk a szirteken. Kinyújtottam kezem, és hozzámért a nap. Tudtam, hogy eljössz. Úgy képzeltem, fehér szárnyakkal Szállsz majd le, s eldobod őket, hogy áldozattal Oltva egyesítsd a vérünk. Az ösvény előtt ültem, s vártalak. Napra nap láttalak fenn elsuhanni más és más alakban, S éreztem, hogy a pillantra vársz. Tenger zúgott alattam. Vártam, hogy végre útrak kelhessek érted, Kit nem vágyhattam soha elfogadni Úgy, ahogy látlak, páraként kiszakadni Egy sóhajtásból, egy szempárból, egy friss seb Felszínén felszökve táncra perdülni, vagy a kéj Ritmusában ösztönt kiáltva, míg tart az éj. Ezer alakban láttalak. De tudtam, nem te vagy. Ha vérként bugyogtál, ittam szavaid, s tudtam, hazug A szem, mi ilyennek mutat, hazug a kulcs, mi nyitja a kaput, Hogy száz- és száz alakodra lássak. Magamnak akartalak. Néha fekete voltál, tövises, néha kígyóként ígértél szögeket. Eltapostalak - nem te voltál. Még nem járhattam a messzi köröket. Vártam, hogy megjelenj szemem tükrében. Őszintén, mutatva a borzasztó igazat- Hogy cirógathassam pikkelyeid, hogy mutasd meg magad, S így ölelhesselek, mert szárnyaid értem a létben Feledve az én formámra gyúrtan végre szeretni Vágytalak. Szerettem volna a szemedbe nevetni. Ezerszer képzeltem el, ahogy annyi tévelygés után, Az én térdeim elé hullsz a porba, angyal. Szárnyaid én téphetem szét, és szurok-haranggal Verhetem stációim örökre hátadra, míg sután Ülsz, és végre zokogsz, zokogsz, zokogsz, És tudod, hogy már nem repülni – csak kúszni fogsz. Annyi tévelygés után én felsegítettelek volna, És megbocsátottam volna neked, letaszított. Amennyi kínt az álom bennem szított, Csak annyit, míg testem testedbe hatolna, Csak annyit kellett volna táncolnod velem. Aztán megszégyenült könnyed simítva kezem Kezedbe fontam volna, és átkarolva Vittelek volna végig a völgyemen, A virágot mutattam volna nőni forrt sebemen, És te kacagtál volna, és a porba hullva Heverő szárnyaid helyett a halhatatlanság Lett volna a néma, százszor feladott kívánság - „Nézd, itt a tenyerem, s az árkok helyén Újra túlvilági csend, mint láng, ragyog. Nézd, már csak értünk maradtak fenn a csillagok. Kezemben a sorsunk, mert tudtam, hogy a remény, Hogy létezel, s a kín, mi oknak célt dadog, Nem volt céltalan. Nézd a lángot. Tedd rá a kezed. Lángunkban magunk, a végtelent nézheted. Nincs erkölcs, nincs isten, nincs bűn, és nincs erény- Csak mi vagyunk. Szememben nézd magad. Bolygóvá, ítéletté, áldássá lesz minden szavad, Mert nincsen más, csak az út, a régi ösvény, Mi százezer éve nekünk rendeltetett.” „Csókunk fényében a fekete újra fehérré simul, S ruhám levetve végre ragyoghat valóm. Nem hittem, hogy létezel, és száz karót Szívekből kitépve, tündér, kerestelek, S mert nem hittem, te vagy, százszor feledtelek, Otthonom volt a völgy, mit ezerszer elhagytam, S meggyalázva, bűnben végül magam maradtam. Most itt vagyok, és itt leszek veled, Mert mi írjuk valóvá a fakó eget, Értünk dobog még holnapig az álom, Jöjj velem, sétáljunk át együtt a halálon.” S ahogy átkaroltam, a kozmosz lüktetett Minden kimondatlan szavunkban, Minden felesleges, elmúlt haragunkban, És a nyári szél az ösvény felé kergetett. A csillagokat lázban remegve arrébb löktük, Felnéztünk lassan, s a távolban, fölöttük, A hold világa festette meg utunk- Meghaltunk hát. Végre elindulunk. -- És kinyitottam szemem. A táj, Mint a legnagyob bűn zászlaja, lengett, És egy fáradt ősz a miérteken merengett, És tejfüst-ködbe lihegett a száj- A völgyben ültem, álomtól ittasan, S a csillagtalan ég messziről, titkosan Dúdolt egy réges-rég elfeledett dalt. Előttem, ahogy kontúrok párra leltek, És a fények újra illatokat metszettek, Felderengett a jel, a porba halt Angyal – mint délibáb - két hófehér szárnya hevert. Távolabb, az ösvény felé, füstbe kevert Lábnyomok vezettek, és még láttam alakod A távolban, amint egy álmot átkarolva Lebegsz a föld felett a dübörgő habokba - Hátra sem nézve örökre itt hagyott. Én csak ültem – elhagyott az álmom- Az ösvény eltűnt, és a régi tájon Egyedül ültem. Már sötétetedett. Nem láttam a nappalt, mert lázban égve Álmodtam tébolyultan az égre, Míg ő itt járt. Örökre ellebegett. Itt maradok. Fölöttem egy szürke ősz mereng, S felnéznék még – de már alkony dereng. Kezeim közé szorítom a csendet, Mint egy régi, vágyott asszony testet, S felizzik még egyszer egy régi álom, Túl minden életen, túl minden halálon, Az ég sírja világát a porba, s a könnyek, mint jelek - Semmi nem változott. Ősz lett, és én elfeledtelek. Vonatsanzon ... és újra a megszokott fények most idegen színnel világítanak mert ahogy megszilárdult minden te is újra velem szemben voltál de csak annyira hogy még láthattam izzadt kontúrjaid tűnő nyomát a műbőr ülésen velem szemben a vonatban a régi peronon a büfében idegen torzult arcok alkoholfüstje átutazóban tán tartanak valahová mindenki egy legfontosabb cél felé bentről nézem míg a remény mellőlem pár percre leszállt és elment unicumért az állomáson az idők glédába állnak őszülő hajjal a peronon pletykálnak egyre esernyővel egy sárga alkonyban állnak pedig még fel sem libbent a most sápadt függönye robogva az ugyanolyanból az ugyanolyanba a kupéban az áporodott füstszagú levegőről jut eszembe megismételhetetlen illatod mit kántáltak néha ócska utánzatok hogy belémmarják ürességükkel fájó hiányod áll a vonat egy földöntúli lilás alkonyú végtelen mély szakadék peremén és az ember azért könyörög hogy induljunk már most hol van az a bizonyos kalauz aki mindig belép ha már elbóbiskoltál a remény - hogy felzavarjon fáradt álmaidból most hol van hogy karikás szemével rád nézzen és azt mondja indulunk fiam ha azt hitted nehéz volt bírni a vonat zötykölődését ha azt hitted nehéz elkerülni a tekintetét mikor veled szemben ült és te tudtad hogy soha többé nem láthatod mert csak véletlen hogy most ide került és te sorssá képzelheted ha azt hitted nehéz újra és újra hanyagul rágyújtani mikor elhagyja a kupét egy-egy élet álma ha azt hitted nehéz most megtudhatod milyen nehéz a súlytalanság ez az fiam tudom hogy van jegyed indulhatunk kapcsold be az övet fiam vagy szétnyom a lilás alkonyban a könnyűség és aztán tényleg elindulunk de nem érzem a zuhanást és ha kinézek is a függőleges lesz a horizont és ugyanolyan fák suhannak egymásba kapaszkodva és ugyanúgy öleli s szorítja a csepp – halálraítéltek - a másik torkát hogy váljon eggyé vele legyenek patak mielőtt szertefoszlanak és ugyanúgy néha elsuhanó sárga ablak és mögötte ugyanúgy a te alakod anyaként és gyermekként és már unom és unom a cigaretta ízét hozzáragad a hátam az üléshez és unom hogy réges-rég mióta elindultam a fényes pályaudvarról ahol te búcsúztattál és azt mondtad mindig várni fogsz rám és néztelek és távolodtam azóta minden este mielőtt lefekszem hogy megint beleragadjak a koszos ülésbe amin szürreális méreteket ölt a hamunak és a söröknek és a fiatal évek alatt megivott alkoholtartalmú folyadékoknak ragadós keveréke -mind én ittam- unom hogy minden este mielőtt lefekszem kimegyek a folyosóra és téged nézlek ezer alakban a furcsán derengő templomromok tetején ülsz hazug angyal a szénabálákon fekszel és az eged nézed villámlásban a kutyák után futsz ismeretlen tájakon és nem szállhatok ki hogy lássam hogy nem is vagy ott kimegyek a folyosóra és mindig bemesélem magamnak hogy tudom még remélni hogy most ez az a perc amit a forgalomirányító választott ma lesz az az éjjel ma éjjel tán bejössz a szobámba míg alszom mögötted ezer képzelt gyűlölt szeretőd gumikesztyűben vagy gyengéden megfogod arcom megforgatod és aprólékosan megvizsgálod mennyit változtam ebben a vonatpokolban arcomon a ráncok vonalát simítva keresed régi élményeink ez a ránc a dunai este ez meg itt a tó közönnyel vizsgálod arcom majd fehér ruhás barátaidra nézel hogy várjatok még fiúk várjatok még rám el kell még intéznem ezt a régi ügyet itt aztán leszállunk a vonatról egy véletlen helyen és ott újra megkaphattok de ezt a kis régi ügyet még el kell intéznem itt és nézed arcom és ők meg téged néznek és vállam alá nyúlsz egy régi mozdulattal és ma éjjel bejössz a kupémba és megvető mosollyal egy utolsó csókot adsz az ajkaimra és én hajnalban ébredek és látni vélem alakod és érezni vélem illatod mint minden reggel aztán napközben új útitársak néha megkínálom őket magammal harapjanak belőlem és megint a másnaposság a fáradtság a vakítóan szilárdan álló tárgyak az elsuhanó gyárak napközben nem látlak sehol hiányod mar belém és mikorra lázas álmaimból tisztul a fejem már esteledik és újra látni véllek borostás öregek gyermekeként fenn az égen egy helikpoter zúgásában a hullámzó rét füvében feküdve és odaképzelem magam a múltba melletted fekszem és attól szép mert őszintének hiszem érintésed rándulásaid ahogy beléd olvadok szemed amint az eget kémleli hallgatásod mikor hallgatsz engem kacajod ahogy hempergünk a fűben éjjel az eget nézve és én kérdőjellé görbült közhelyként görnyedve sírok az örömtől mert tudom hogy nem lehet igaz és tudom hogy csak hazugság a most és utoljára látlak és aztán ugyanígy nevetsz ugyanígy mozdulsz ugyanígy fekszel a hullámzó fűben majd éjjel hosszú évek múlva a fűben valahol ugyanúgy és kacagva mesélsz majd neki régi szeretőkről kik most villodzó csíkként futnak örökké a sínen a sínen ami elfut a rét mellett és megfogod kezét és egy fénycsíkra mutatsz a villámlás vonatzakatolássá lesz és azt mondod nézd ebben is egy bolond ül olyan régen volt már nem is emlékszem az arcára mintha vele is feküdtem volna itt és mintha nézne az elsuhanó vonat ablakából valami régi érzés de már öreg és nem is ismernék rá és egyébként is egész éjjel szakadatlan járnak itt a vonatok majd visszafekszel és odaadod magad az éjszakának és az örökké zúgó vonatok robajának mi csenddé olvad össze egy kupéban ahol újra lázasan ülök és várlak és álmodom és józanodom és zuhanok és néha beszélek egy pár emberrel és megkínálom őket vodkával vagy cigivel és néha érzek és néha látni véllek és néha még remélek míg egyszer egy forgó rekedt éjszaka után ébredve újra a fények és a pályaudvar a vonatról leszállva minden a régi mint évezredekkel ezelőtt mikor búcsúztattál másnapos vagyok és tartani próbálom ezt a rémálmot ezer hosszú évről hosszú vonatútról de indulnom kell haza hisz már javában reggel van a boltban veszek egy zsemlét és egy ásványvizet hisz a másnaposságtól remegek belülről és felszállok a villamosra és sírok a boldogságtól hogy ilyen kegyetlennek álmodhattalak és ilyen stációkat álmodtam magamnak és több volt mint az élet és mindjárt elfelejtem az álmot már halványodik és nézem a reggeli idegen arcokat mit élhetnek meg belül kapaszkodva a villamoson koszosan cigarettaszagúan ülök zötykölődöm két napja nem voltam otthon leszállok és virágot veszek hogy örülj ha végre hazaérkezek te való az álmaim után majd elmesélem hogy egy éjjel ezer év alatt milyenné színeztelek és titkon remélem hogy valahol belül olyan is vagy és hogy valahol léteznek a sínek létezik a rét de most már vár az otthon elképzelem ahogy melegítődben vársz a régi macskaköveken járok kiszakadva kontúrjaimból egy másnaposan táncoló világban és a régi boltív - nem láttam ezer éve már - elfáradtam ebben a hosszú álomban a régi alkóv az ajtófélfához támaszkodom kimerülten a régi boltív a csengőnk végre hazaértem becsöngetek - - - senki nem nyit soha ajtót Számadás Itthon négy betonfalban Térdig ér a csatornalé Ágyon állok, gitározom Ételmaradék a dívány résében Kintről betűz a nap a szemembe Az ajtón túlról családi neszek Schubert és Hubertus Szürreális kanális Egy félhangtól sírva fakadok Csak így ne lásson meg senki (Vagy pont ezt akarom) Előbb fel kell venni a ruhám Csak melegítőben ne! Szomszédnak köszöntem Visszhangzott (bennem) az üres lépcsőház (Most is olyan mint mikor hat éves voltam És szilveszter révén későig fenn lehettem A szülők nevetve beszéltek velem a lépcsőházban Felfelé menet, mint egy felnőttel, Én azt hittem, hogy már mindig ez lesz, Ez az esti világ, és hogy felnőttem, És mindig ez a nevetgélés, ez a hajnalban Ünneplőben lévő szülőkkel való Ünnepélyes nevetgélős Lépcsőházban lakásba Hazatérés lesz) Szomszédnak köszöntem A betűző napon át felhőkarcolókat képzelve Meg elolvadó gőzölgő betont Visszhangzott (bennem) az üres lépcsőház Ha most gereblyéznék Nagyon tudnám sajnálni magam A napsütésben Mint egy osztálykirándulás Mikor másnak fogod a kezét éjjel A menzáról hazafelé az erdőben Én meg veletek dumálok Aztán discman a fejhez A többi faházban buli Schubert és Hubertus El kéne utazni Két hónapra Hogy élvezzem: Ki vagyok közösítve Látnám csak egyszer: Hidegen egymásra nézünk Aztán otthagyja eddigi életét Férjét és gyermekét Föld alatti bezárt irodaházban ketten Sétálnánk meztelen Nedvesen Fény, fehér, cégnévtáblák, a keze, a szeme A rácsok (amik a lezárt ismert pincerészbe Vezetnek alkonyatkor, de nem ilyenkor, éjjel) A rácsok, a keze, a melle, az anyajegy, a keze Ismernénk már minden zugot Az összes irodát Schubert szólna és Hubertushoz keresnénk Egész éjjel felespoharakat az irodákban Örökké tartana Az út a búzamezőn át visz Utazom a távolsági buszon éjjel Ezzel jöttem a koncertről És pár jó szöveggel Egy bort iszogató idegen szőkének Megint érzésből faragtam magamnak fakír-ágyat Távol, semmi közepén Telelehelt emberek Az éj monoton zúgását áttörve A buszsofőr halkan rádiót hallgat A fény a fellógatott Plüss olimpiakabalájára vetül Kivilágított otthona ez Zakója ezer éve lóg gyűrötten Mögötte a vezetőülésen Lágy kontúrral Ugyanúgy Az út a búzamezőn át visz Utazom a távolsági buszon éjjel Ezzel jöttem a koncertről És pár jó szöveggel Egy bort iszogató idegen szőkének Megint érzésből faragtam magamnak fakír-ágyat Dőlj csak nekem itt Ha már úgyse tudjuk eltervezni Hogyan kapcsolódnak egymásba majd Hogyan lesznek eggyé S búcsúznak újra Hogyan törik a fényt A párás ablakon tovafutó vízcseppek Zsibbad a lábam A kapaszkodók labirintusa A kopott fémfoltokkal Lassan otthonom Alszanak szinte mind És így nem látják ezt az erős Emlékszagú befogadástól részeg Estét a barna ikarusz-kárpitos buszon Te csak dőlj nekem A székem mellé dobjuk Az üres üveget Az út a búzamezőn át visz Kiszállnék másik évben Kora délután, s elindulnék A napraforgókra nézve rád Gondolnék, szép lenne, ahogy fáj Egyedül, Akadályverseny vagy számháború volt Itt mert Déja Vu ismerős a hely A földből por nő lábamra a kavicsos ösvényén A kullancsot magába képzelő erdőnek (Ehhez kell a turista-sipka ami mindig hülyén állt, Élvezet volt ezért hordani a szülőkkel családi Kirándulásokon) A földből por nő lábamra a kavicsos ösvényén A kullancsot magába képzelő erdőnek Szexinek érezve magam Elszívnék egy szál cigit Egy félhangtól sírva fakadok Külföldön színház (ez a külföld ismert, Mint Budapest, de mégis külföld, mert távol Van, még úgy lehet rá nézni, mint a vendég az Idegenben, minden érzést megízlelni, Felnagyítani, romantikázni a tájakon, Az utcák hangulatain, egyszóval budapesti külföld) Külföldön színház szünetében cigit szívok Bezárt éjjel-nappali előtt, sors-öltönyöm rajtam Hangulat-kesztyűmmel, sárga lámpa a sötét kihalt utcában Sokat megélt lélekké teszi arcomat. Meglátlak- elegáns vagy, egyből érzem az illatod, Változtál, de megismerlek, Tüzet kérsz, úgy teszel, Mintha nem ismernél De sárga visszfény Sors-öltönyömön Fekete az ég, hold, persze, Az engem mutató régi mosolyommal Adom a tüzet Tüzet adok mikor Oly sok év után újra látlak Színház szünetében Elsétálsz, ha szeretsz, Ez teszed. Nem látlak többet, De tudom, te is mindig Erre vágytál, Hogy legyen egy folytatható Egész élet-sokéves Moll-történetünk Aztán ulti parti apával és családi baráttal Balatonon (idén kevés a víz, Marad a fekvés a piros matracon könyvvel, Hozzátapadva a matrac anyagához- persze, ezeket Így készítik, hogy az ember haza akarjon a Partról menni, csakhogy a matrac a leégett hátát Odaragasztja. De azért este mikor a sétányon végigmész A playbackelő indiánok és a mondvacsinált Húszezerért portrét festő hosszúhajú Lumpok között, mégiscsak örülsz, hogy ilyen a matrac, Mert így este más emberré válsz a bőrdzsekiben, egyedül, A balatoni várost járva, a fedetlen mozit, ahol két Csúnyácska vidéki lány ül hat sorral előtted Egy két éve is régi, de teljesen jellegtelen filmen, Aztán egyedül végigsétálni még kétszer, a fényeket magadba Szívva, hogy majd holnap matrachoz ragadva Vágyakozhass rá, kocsmákba betérve, aztán hazamenve A szállóba lefeküdni, és aludni térni, Várva már a holnapi strandot a matracon) Ulti apával és családi baráttal Balatonon (Szúnyogriasztó szagúan, de olyan közel egymáshoz, Mint soha, negyvenszázra betlit mondva elbukni és Véget vetni túl hamar a buta bemondásaimmal ennek Az örök estének, te aludni mész, apám, de ez a Szúnyogriasztó szagú este mindig velem marad) Ulti apával és családi baráttal Balatonon A szemközti erkélyen szép vagy! Persze sosem ismerjük meg egymást Egy pillantást vetsz csak rám, Aztán bemész, holnap reggel vonat, Erre biztos te is mindig emlékezni fogsz. A vonatról meg a tájak illatos színei, A félhangok, Schubert, meg Whiskey-kóla, /Mert Hubertus nincs/: majdnem sírok, (És ez szexi) Mert négy napja ragad a szám a cigitől És a piáktól, számban az elmúlt négy nap (A sátorozás Kapolcson, meg a csocsó a sörsátorban, És a szalma-színházas előadás) Mert négy napja ragad a szám a cigitől És a piáktól, számban az elmúlt négy nap ha így látnál, Tudnád, csak azért nem szerettél, mert Nem ismertél igazán A vonat- ó, a vonat Ez a hozzám illő hely Robognak az illatos színű tájak Valami szürreális időpontban utazom Remeg a belsőszerv Már az önsajnálathoz is gyenge vagyok Valami szürreális időpontban utazom Ez a hozzám illő hely Robognak az illatos színű tájak Kiszakadva- Valami tanyán Szögesdrótos gyártelep, Bemehetek, felfedezhetem, Éjjel én egyedül, Ez az elhagyott gyártelep És az álszerény holdszűrő Érzés-színű felhők -ez a szépen fájó- -ez a szabadság- -éjjel- Aztán napsütésben Ketten, végtelen fehér csempék (Mint valami sci-fiben, ami az Első stikában megnézett filmem volt, Éjjel a paplan alatt, rég kihűlt teát szorongatva, Azt hiszem, úgy lesokkolt, hogy azóta Ki se jöttem belőle) Napsütésben Ketten, végtelen fehér csempék Kék égről ránk tűző nap A tetőn fehér póló mindkettőnkön Végtelen fehér mező Örvénnyé válik Ketten már csak (- párhuzamos dimenzió, Világvége hangulat, mert az is van) Örvényben valahova eljutunk Sötét szoba, én meg te bennem Négy betonfalban Térdig ér a csatornalé Ágyon állok, gitározom Ételmaradék a dívány résében Kintről betűz a nap a szemembe Schubert és Hubertus Szürreális kanális Az ajtón túlról családi neszek (Vendégség: s így lehet az újból megszokott emlék Mint ez az - emlék vendégség most történve)

bsgabor

Előzmény | 2005.09.05. 11:08 - #1

...