draco
Kísértet-tánc
Kísértetsípon játszott hangtalan dallamra
táncolok, csak táncolok, tavaszra gondolva,
fenyővel borított hegyoldal tetején,
köd-koszorús fellegvár omladozó erkélyén.
Fáklyaláng tükrözi lépteim fény-nyomát,
sötétlő borostyán suttogja bánatát:
örökzöld magányban fagyos márványt ölel,
táncolna, de láncaitól nem érhet el.
Forgok, csak forgok, hajam simítja a szél,
fülembe dúdolva édes-bús éneket mesél.
Lehúnyt szemmel fogoly-sóhaját hallgatom,
s végtelen-vígasztalan éji táncra hívom.
Csak lábaim visznek, magam se tudom, merre,
kongó folyosók, csigalépcsők vezetnek le,
száraz avar zörren táncos talpam alatt,
völgy ölébe érve bánatom a falak közt maradt.
Hó-szín köpenyem a tej-szín hóra dobom,
fehér bőröm a jégkarú folyó ujjainak adom...
már csak nevetésem visszhangját sírja az erdő,
mert kísértetsíp hangtalan húrja a felhő.
2005. 02. 23.
***
A Hold és a vad Szél mondája
Más volt a világ hajdanán. A Nap és a Hold felváltva ragyogta be fényével a Földet. Az erősebb, a Nap aranyló sugarakat szórt szét, míg húga, a Hold ezüstösen szikrázott minden éjjel teljes pompájában. Nem látott még sötétséget a világ, csakis félhomályt, ami akkor áradt szét, amikor a két testvér felváltotta egymást.
Egyik éjjel azonban a Hold kitekintett a felhők közül, s megpillantott valamit, ami magára vonta a figyelmét.
A vad Szél zabolátlanul táncolta körbe a világot. Akár éj volt, akár nappal, ő csak vágtatott megállás nélkül, bejárt hegyet, völgyet, tengert és füves síkságot, tavasszal szirmait vette a fiatal, virágbaborult fáknak, míg ősszel a könnyeiket szárította fel, ismerte őt mindenki, mégis mindegyiküknél magányosabb volt. Vidám tánca végtelen bánatot rejett, nyomában szüntelen ott loholt a boldogtalanság. Éneke egyet jelentett a fájdalom hangjával.
Csodálattal nézte őt a Hold, titokzatos magánya olthatatlan lángra gyújtotta ezüstös szívét. Hajnalban csak kelletlen hagyta el az égboltot, s alkonyatkor alig várta már, hogy visszatérhessen: félelemtől remegve reménykedett benne, hogy megpillanthatja a Szelet. Ki akarta tépni magát egyhangú meneteléséből, hogy táncra perdüljön ő is, s ne csak ezüstös-színtelen fényénél láthassa a világot, de bátyja arany-ragyogásában is.
A szél azonban nem tekintett fel reá, párját a maga hazájában, a Földön kereste - vastag viharfelhőket fújt a Hold útjába, aki ezentúl se őt, se a világot nem láthatta. Aztán folytatta táncát, s bánatát a szabadság adta éltető erővel kergette el magától.
A Hold a vigasztalhatatlan keserűség köpenyét öltötte magára, könnyei ezüst fénypontokként szóródtak szét az égen, s mire azok elfogytak, ragyogása kihúnyt, titokzatos szépsége elhagyta őt. Bárki felnézhetett rá a földről, sugarai már nem bánthatták a rátekintők szemeit.
Ettől kezdve csupaszon járta be útját az égbolton, halovány fénye nem adott már világosságot a földnek: sötét lett az éjszaka, de még sötétebb az ő szíve. Lassan elemésztette őt a bánata, s egy éjjel eltűnt az égboltról. Bátyja vígasztalása új reményt adott neki, így nemsokára újra feltűnt, s hosszú napok során kiteljesedett egész alakjára. De szégyenében nem mutatkozott úgy soká, s ismét elbújt a megrovó pillantások elől.
Azóta is így vándorol, hol elvesző, hol újjáéledő reménnyel, s fénye sose lesz már a régi - örök szövetséget kötött a sötétséggel.
2005. jan. 22.
***
Vallomás
Kevés a szeretlek.
Kevés a köszönöm.
Pedig nem élem ez álomvilágot,
Ha Te nem küzdesz értem,
Mikor még senki voltam.
És most.
Hisz már valaki vagyok.
Hogy kicsoda?
Azt csak te tudod.
Igazándiból.
Hozzá rukolás, szőke kacaj.
Minden, ami én,
Ott van benned,
Ami viszont Te,
Az csak fél életed.
Kíváncsi szögek a konnektorban.
Csuklómból ömlik a vér,
Szememből a könny,
Mint egy álomban látom: magadhoz ölelsz.
Túl sok a számonkérő Miért?
Túl sok az elnéző mosoly.
S már mindegy, hol is van Panna:
Bolondozik a barátaival,
Vagy "tanul" verset írva:
Te egyedül vagy.
Otthon.
És csak ritkán édes az Amoretto.
Mert rosszkedvű csak én lehetek.
Te mosolyogj!
Te sose haragudj!
Csak vígasztalj.
Hisz magamat érzem,
De Rád süket és vak vagyok.
Kórházban ülök (fehér takaró),
Csillog a szemed:
Száz foltos eb, ezer matricán.
Lehelletfinom páncélod ölel:
Nem bánthat a világ.
Ellenség.
Se testvér.
Még négy sem!
A part az otthont adó anyaföld.
Én pedig ijedt fóka.
Élettenger,
Tele fekete delfinekkel.
Te látod őket
A víz alól.
Hívsz, ha közelednek.
Te tudod.
Milyen jól kikérdezted azt a verset!
Mulatságos lenne?
Inkább csodálnivaló.
Akár Itália szűk utcái,
S a szép Verona.
Vagy a görög bíborvirág,
És a viruló Hortenzia.
Ködbevesző játékkastély,
Kék villogással az álmos éjszakában.
Múltból jelen,
Jelenből jövő.
A jövő jelenné olvad:
Fagyos hullámokat látok
Álmodott sziklahátról.
Tizennyolc év.
Oly sok a
Múló,
Meg sem születő,
Önző és
Álszeretet,
Ami nem kell,
Ami már teher.
Csak egy örök,
Tiszta,
Igazi:
A Tied.
Egy anya szeretete.
S mindez ellenére
Talán még sosem mondtam
Neked:
Köszönöm.
Szeretlek.
2005. 03. 06.
***
Dallam
Mendelssohn Dalok című művére
Néma csönd hajtja igába a világot. Jégfalak vesznek körbe: határok. Csak a zene bont falat, és a Dallam.
Leülök a zongora elé, s belekezdek egy darabba: hónapokig tanultam, egyenként vésve ujjaimba minden hangját. Esőcseppek hullnak a szürke égből a fölöttem fekvő ablakon kopogva a ritmust. Az ablakok alatt (fejem fölött!) szellő jár gyengéd táncot a lengedező pókhálólabirintussal. Már nem zavar. Fekete és fehér pillanatokon játszom most már akaratlan, nem tudom melyiket érinti következőnek ujjam - csak varázslattá olvadó összképüket érzem: a Dallamot.
Adagio indul el, balkézben a tenger morajlása, s a jobbkéz játssza a tavaszi napsütést: kék az ég, minden nyugodt, s csak egy hirtelen sforzato kiáltotta disszonáns akkord figyelmeztet a messze gyülekező felhőkre.
Egy hajdan élt ember vízgyűrűkként növekvő fájdalmát, szűnni nem akaró szenvedélyét idézik fel e hangok. Testét már a föld is elfeledte, mi holtában kedvesévé fogadta, de érzéseit vonalakról játszva vissza tudom olvasni, jelenemmé képzelve régmúlt fájdalmát. Mint az eltörölhetetlenné száradt vonalak egy fa törzsében.
Csöndes öröm, és kín, piano és fortissimo váltakozik benne... aztán megjelenik az első crescendo: a közeledő viharfelhők megállíthatatlanul takarnak el Napot és színt...de még tovaszállnak. Még nem engedik kitörni pusztító haragjukat, s visszatér a csillogó Dallam. Újabb hangok lépnek be a balkézbe, s már egy oktávval mélyebben dobog a fájdalom és szenvedély hangja.
Ezerszer játszottam el e dalt. Érted. Veled. Neked. És csak az álmodban felhangzó ismeretlen dallam suttogta: szeretlek.
De hiába a szelíd piano, hiába négy szólam harmóniája. Ismét feltűnnek a felhők, egyre hangosabban kiáltják igazságukat, s végül vad villám sikolt a jelenbe: elűz minden álmot. Aztán ismét csönd lesz. Eltűnnek a fellegek. Az újra és újra felhangzó, múlni nem akaró Dallam uralkodik megint az ujjaimon. Sok a félhang - minden darabban így van: ez sző fájdalmat napsugarakból.
Diminuendo hangzanak az utolsó ütemek. A Dallam véget ér, de a balkéz még egyre lassítva visszhangként sírja el újra az utolsó hangokat. Egy akkord marad végül - ez magába foglalja a dé-dúr Dallam egész múltját.
Lábam a pedálon, ujjaim a fekete és a három fehér billentyűn maradnak: nem eresztem őket. Percekig tart a zongora utolsó sóhaja: megtölti az egész szobát. De a húrok elfáradnak, s végül ismét hangtalan rendbe fagynak. Csak csönd marad.
Én a zongoránál - ujjaim még mindig a néma hangokon.
2005. március 6.
***
Viharos tengerként…
... Viharos tengerként morajlik a létet körülölelő ismeretlenség, határait halandó még nem látta, hullámai az emberben marják egymást, mint megválaszolatlan kérdések. Urukként emelkedik ki közülük egy hatalmas sziklaszirt, hátán az élet ódon várkastélya, falait bentről rakják válaszokkal. Számtalan erkélye a habok fölé ugrik, sikoly, sóhaj, halál és nevetés tartja őket, rajtuk némán egymásbakövült párok szobrai. Mindről egy ajtó vezet a kastélyba: egy semmiből nyíló fényes ajtó az életre.
Egy fehér márványos erkélyre érkeztem, bőrszárnyaimat összezártam és eldobtam, karmaim ujjakká szelídültek, fekete pikkelyeim bársony báliruhává olvadtak, és örökre belémszorult a tűz, hogy immáron ember testemet égesse. Két ajtónálló várt a fénynél, egyikük fehérszirmú virágokkal a hajában boldogan nevetett, s hívott engem: "Lépj be! Játssz és nevess, táncolj és ölelj!" A másik homlokán tövis-marta hegek látszottak, suttogva próbált visszatartani: "Maradj! Hidd el, csak fájdalom vár, ne cseréld arra az érzéketlen semmit, ami most vagy."
Nem tehettem, s nem is tettem volna mást: beléptem öntudatlanul, s teljes pompájában elémtárult a bálterem. Mögöttem eltűnt az ajtó, nem volt visszaút, lassan tagjaimba kúszott zene és fény, megszülettem, s részévé váltam a mulatságnak.
A terem közepén tükörjégből csiszolt hatalmas táncparkett, színén ezrek járják más-más táncukat: párjuk szemét fürkésző színesruhás emberek, mind szoros öleléssel óvva partnerét, nehogy megcsússzon, elessen, összetörjön. Fejük fölött kovácsoltvas csillár, minden gyertyája más-más viaszból, mindnek lángja más csillogást adva: ott lobog közöttük barátság, hűség, nevetés és napfény, s minden, amitől csak ragyogó lehet e bálterem. Minden embernek másik ad fényt, nehogy eltévessze a lépést, nehogy elvesszen a tömegben. Körben a falakon megszámlálhatatlan fáklyasereg, vörös rózsák égnek bennük vörös fényt adva, ami a táncosok szívében tükröződik, s azt suttogja fülükbe: más fény nincs e földön. S végül odafönn a magasban lebegnek az Idő madarai, három fajtájuk egymást kergeti: az egyiknek hamu, a másiknak parázs, a harmadiknak fehér selyem a tolla.
Kíváncsian néztem e madarakat, miért keringenek a táncosok feje fölött, aztán észrevettem, ahogy az emberekre szállnak, le-lecsapnak, vígasztalnak. Hamuszárnyú keselyű árnyéka vetült egy párra: egyikük oldalra nézett, a másiknak lábára léptek, kéz a kezet elengedte, s a gyengébb megbotlott, elcsúszott, könnyeit csak vállrántva nézte a másik, s továbblépett. Egy másik madár szállt ekkor a jégen fekvő alakra, selymes sirály-tollával lesimította arcáról a fájdalmat, s kivezette a bálterem falaihoz. Felröppent, s eltűnt a magasban. A magányos alaknak megint mosoly játszott az arcán, s mikor vállára szállt egy parázsszárnyú galamb, új táncba kezdett, s beleveszett a tömegbe.
Megrendülten álltam éppen, csodálva hangok és színek sokféleségét, mikor új dalba kezdett a zenekar: ijedt hangján őszinteségről sírt a hegedű, bizalmat dorombolt a zord orgona, vonók százain át érzések nevettek mindenfelől, s hirtelen a jégen találtam magam. Parázsszárnyú galamb közelemben sem járt, csak a fáklyák tüze költözött a szemembe, most mégis ott táncoltam, s partnerem lett egy ismeretlen. Öltözéke ezüstfehér, sokáig belevesztem képzelt csillogásába, fölötte aranyló fekete köpeny, amit - hirtelen megértettem - én terítettem a vállára. Sokan körülöttünk táncukból kitekintve csak e büszkén sötétlő külsőt látták, s egy rideg pillantás után párjukhoz fordultak vissza mosolyra. Én csak az ő kezét szorítottam másokat észre sem véve, szemét fürkésztem, s látni próbáltam, fehér és fekete mögött mivé rendeződnek benne milyen színek: tarkaságuk festene térképet ismeretlenségéhez...
A hullámok moraja csak halkan ér el hozzám, kastélyom szilárdan nyugszik a sziklaszirten, homlokomon kökénykoszorú, gyertyáim fényét fáklyaláng tompítja. A táncparkett szélén állok egyedül, kezemben tintavonós hegedű, félénken játszom rajta, mégis túl hangosan, hangjánál keresek helyes utat színek labirintusában. Selyemtollú sirály ül a vállamon, de arcomat elfordítom tőle. Inkább várok, míg fel nem riadok egy éjjel, s rá nem ébredek: túl sötétnek álmodtam meg e bált - nem nyitottam ablakot, hogy valódi fény kísérhesse táncomat. Addig csak játszom egy dalt mások lépteit kísérve, s megvárom a bál utolsó táncát: a bécsi-keringőt, amiből végül sírba táncol minden pár.
***
Ébren és álmomban
vörös tenger
vérhullámok
nappal
neonkék égen
szürke nap
bomló fénnyel
éjjel
vakfekete leplen
millió csillag
üres szemmel
szélcsendben
fagyott vízfelszín
tükör a képzeletnek
benne ami nincs
ami nem lehet
viharban
csaholó tajték alatt
mélybe süllyed
ami van
ami lehet
keleten
alkonyat
tűzzel éget
szűzi kézre
karmokat
nyugaton
a szőke halál hona
vicsorgó legelőn
gyilkosan vigyorgó
fehér lova
cápákkal csókolózó
csontváz cetek
vihogó delfinek
parttalant vijjogó
kísértetsirályok
kacarászó albatroszok
a hold
holttá sápad
a nyár
nyállá olvad
a csend
sikolyra kész
a rend
örvénybe vész
az ezer arcú sötétség
hajómra száll
***
S megértem
Végtelen óceán kihalt vizében bolyongsz
Narvál-éneked a csillagoknak szól
Rád hull a fényük
Odalentről nézed őket
Elmosódik arcuk
Tengereddé álmodják magukat
De fordul a Föld
Ők múlttá vesznek
Újak gyúlnak lángra utad fölött
A jelennek világít lényük
S én halványan derengek köztük
Megszülettem csillagok alatt
Négy lábam ijedten remegett
A szél karjaiban - holdvilágnál
Lucskos szőröm fehérré száradt
Gyöngyház szarvamat
Az ismeretlenségre szegeztem
Tanultam vágtatni
Tanultam elbújni
S most patáim
Vándorút porát tapossák
Voltál fehér és ártatlan
Napfényben vágtázva
Tagjaidban földön túli erővel
Emberek jöttek
S megfeketedett vörös árnyuk
Ezüst véredet nyelte
A tengerbe menekültél
Magányba büszkeségbe
Ott sebeid beforrtak
Foltokká lettek hajdan tiszta bőrödön
Hallom a tenger szavát
Sós víz illatát hozza a szél
Sirályok köröznek fölöttem
Keresem
Keresem az utat
De patáim még köveken kopognak
Egyszer a színtelen mélységben jársz
Máskor a levegőbe lendülsz
Fényt lélegzel új merülésre
Nem tép a szél
-Hajdan testvére voltál-
Nem hull rád felhők könnye
-Saját könnyeidet is elnyeli a víz-
Az emberek hajói máshol úsznak
Hálóik hiába várnak rád
Utad talán a végtelen
És sírod a tenger vize lesz
Megérkeztem
Lábaim körül fehér habok örvénylenek
Nyomaim homokba halnak
Belegázolok a hullámokba
A holdra nézek
Udvarában csodákat látok
Álmodott öleléseket
Lehetetlen valóságot
Itt vagy valahol
Most ugyanaz a víz mossa testünk
Megfordulok visszalépek
A fövenyre fekszem álmodni
Testem halhatatlan
Míg várok
Lelkem szárnyra kaphat:
Talán örökké a te hangodon
Sír majd a tenger
Éjszakádra hajnal leszek
Fáradt nappalodra alkonyat
A víz fölött repülve
Hullámok alatt úszó árnyadat
Csak messziről
A magasból csodálva
Talán partra lépsz egyszer
S csak szemünk lesz más
A tiszta ég kékje az enyémben
A hangtalan mélység lesz szürke a tiédben
Vágtánkat a nap kíséri
Éjünket a hold öleli
S megértjük:
E világot nekünk teremtették
Talán partra lépsz egyszer
Látom ahogy megszületsz
Régi tested fellélegzik
Te csöndesen búcsút intesz
S megértem:
Vannak csodák lelkekben
Szétszórva a világ földjein
De nincs erő mi engedné
Hogy két lélek csodája
Varázslattá olvadjon |
AJÁNLOM AZ OLDALT
