zsóka
Gondolattükör
Fa vagyok
Fa vagyok, várok az ébredésre,
ág vagyok, várok zöld levélre,
rügy vagyok, várok tavaszi napra,
virág vagyok, várok születő magra,
termés vagyok, várok téli álomra,
föld vagyok, várok hűs harmatra,
élet vagyok, élek, s mindig várok,
álmaimban ifjú fává válok..
Itt és most
Neonzöld villogásban,
díszbabák közt,
csillogó kirakat-létben
mennyit ér vajon
önként vállalt
szürke őszinteségem?
Tükröm
Tükröm legyél.
Lássam arcom rezdülését a szemedben.
Lássam lelkem legmélyét is az arcodon.
Érezzem minden gondolatomat általad.
Lássam magamat benned.
Tükröm.
Apró üvegcserepekre hullnál, ha odacsapnék,
szétesnél darabokra, s csörömpölve csapódnának
földhöz szemcséid.
A szilánkok felsebeznék gyenge bőrömet.
Felszedegetném mindet egyenként.
Óvatosan. Vigyázva, minél több szilánkot megtaláljak.
Összeraknálak. Pontosan összeillesztenélek.
Gondosan, alaposabban megterveznélek, elrendeznélek.
Ki ne maradjon valami. Kárba ne vesszen semmi.
Mozaiktükör. Üvegcserepekből, szilánkokból, sok-sok
szeretetből összerakva tükröm lennél újra.
Általam, véremből, gondoskodásomból újjászületve.
Tükröm, lelkem tükre.
Szivárványhártyamozaik.
Lélekvár.
Tükörtorony.
Tükröm, vigyázok rád.
Tükröm, te hideg és éles, meleg szavaimmal,
lázas kezeimmel tisztogatlak.
Csillogj örökké.
Lennél-e?
Lennél-e kedvemért felhő, kapkodó szél?
Lennél-e kedvemért széllel szálló levél?
Lennél-e értem pitypang bóbita,
ha én lennék az ősz hűvös sóhaja?
Ha Te lennél a tél hideg lehelete,
lennék kedvedért hullongó hópihe.
Lennék kedvedért hófúvás vihara,
vagy lennék miattad csipkés zúzmara.
Kettő között…
Két ember között feszülő lélekhíd,
két végpont között feszülő szivárvány,
két semmi között feszülő minden,
két minden között feszülök árván…
Együtt
Kezem kezedet kutatja,
szemem szemedet keresi,
lelkem lelkedet érinti.
Szemem szemedre rátalál,
kezem kezedre ráhajol,
lelkem lelkeddel összeforr.
Boldog morzsák
Derengő álmok közt ránk hulló
hajnali fény csillan csapzott hajadon.
Arcodon még boldog morzsák
mosolyognak.
Csak pillantásom simogat.
Talán megérzed.
Szemed lehunyva nyújtod
felém kezed.
Összekulcsolódunk.
A kíváncsi napfény glóriába fon minket.
Nekünk születik a reggel.
Légvárak felé, félúton…
Éveink sorfalat állnak,
födetlen fővel vonulnak a percek,
míg eltelik néhány évad... Hol is?
Az ég hamuszín zsinórpadlásáról
lassan ereszkedik ránk
holnapok foltos hálója.
Vergődő éj takar.
Késik a feloldozás.
Néha nekem is…
Kék asszony sétál felhők partjain.
Néha nekem is szólhat egy dal.
Messzi utak köszönnek vissza
illanó évek álmaival.
Holt avaron…
Léptedet merre vezeted tovább,
ha nem kavarog virágokkal szívem?
Ráncokat ró arcomra minden ősz,
míg a haldokló holdat cipelem.
Észrevett már a tél, nekem havazik,
arcomra fagy jégvirágos álom.
Elfutott már tőlünk minden patak,
s holt avaron lépteidet várom…
Ébredezés
Még csak derengés,
még csak vöröses nyiladozás
a szürkéskék felhők között,
még csak búcsú az álommorzsáktól,
még nem nappal,
már nem éj,
még nem élet,
már nem álom,
már nem képzelt száguldás
a villódzó zöldsárga erdőben,
vagy pipacsokkal keretezett
poros országúton,
már nem lázas lüktetés
a kéznyújtásnyira megbújó
boldogság párnái közt,
csak pillák
rebbenő nyiladozása,
égbolt mélykékjének
szökkenő repedezése,
résnyi ragyogás,
melyen visszaszállnak az álmok
a végtelen lehetőség káoszába,
s melyen átcsorog
éltető fényével
az éledő reggel.
Éjbe merültél
Mély éjbe merültél már...
Hajnalonként újra kutatlak,
vajon feldob-e még az idő
az emlékezet árnyas-bogas
lombsátorából
egy csókízű mosolyt,
egy bátorító érintést,
egy villanásnyi csöndet,
melyet együtt hallgattunk
érezve a gondolatok
simítását, puha ölelését?
Látlak, s újjászületek
minden reggel,
hogy estére megérjen bennem:
veled akarok álmodni.
Vajon a te hajnalodban
van még szerepe
tenyeredben rejtőző
illatomnak?
Túl a homályon
Tudom, hogy tűnt álmok repítenek
éjjel tengered felé,
hogy hamut szór körém a fáradt dalt búgó szél,
hogy hervadó fények, alvó virágok
űzik kószáló vágyamat.
A nap halvány korongja épp csak sejthető
a köd mögött, hihetetlen,
hogy néha izzik és lángol.
Felhők ereszkednek hozzám,
simogató párába burkolnak,
hiába nézem a jövőt, csak
tegnapomat látom...
Látlak, s magamat benned,
szempillád rám csukódott,
kezed eleresztett.
Tenyeremben megbúvó csókok
nyomán apró szikrák pattannak
szerteszét.
Ragyog a köd vöröslő pirkadással.
Hárfadal, fuvolasóhaj lendít
túl a homályon.
Fohász
Adj erőt,
mert beleveszek kételyeimbe.
Adj időt,
mert felörlődöm a mutatók rohanásától.
Adj színeket,
mert rettegek a szürkeségtől.
Adj dalokat,
mert fellázadt bennem a csend.
Adj csobogó forrást,
mert hűsíteném lobogó szavaim.
Adj, kérlek...
árvalétünket elfeledni
hársillatú nyárban
lépegető virágok közt
holdas vagy csillagtalan éjeken
sugaras nappalok zengő szavai között
fényt varázsolni elfeledett sötét zugokban
rejtőző halk harangok lélekhangjaival feloldva
telet, őszt, hamut és parazsat, kiszáradt gallyakat
tördelve térdelve göröngyökön és síró patakok partján
útra találni, menni, menni, kezet fogva, kapaszkodva szavakba,
fekete-fehér igenekbe és piros nemekbe, lázas lüktető erekbe képzelni
álmot, csendet, békét,
új napok fényességét,
lázat és lobbanó
lángot, pipacsokat,
hűs hársat,
társat,
kezet,
holdat,
napot...
éjt,
adj
esélyt...
Mégis…
Ne szólj,
szól helyetted a csend.
Ne nézz,
hunyt pillád mögött vagyok.
Ne hívj,
hívnak az álmaink.
Ne keress,
hisz úgyis ott vagyok.
Szólj,
fújja hangod felém a szél!
Nézz,
szemed tükrében ragyogok.
Hívj,
érezzem, hogy lobogva vársz.
Keress,
szeress, lásd melletted vagyok.
Táncolj...
Holdfénytáncot jár a lélek,
senki mással nem cserélek,
gyere velem,
fogd a kezem,
hallgasd, nekünk szól az ének!
Táncolnak a kósza árnyak,
dal és hárfa csak ránk várnak,
fogd a kezem,
táncolj velem,
repítenek angyalszárnyak!
Szavak…
Szavakat keresek,
szavakra nem találok,
szavak sivatagában
bukdácsolva botorkálok,
minden szót sivárnak érzek,
kérdek, kérlelek, várok, féltek;
állok egyhelyben elakadva
szavak erdejében, gondolatok
elágazó szálfái között
keresgélek, találgatok,
alig élek, alig látok,
ki nem mondott tévedések
árnyékában , fába vésett
jelek erdejében; gondok
felhői közt szállok,
kapaszkodnék, bújnék,
simulnék, menekülnék,
talán megszólalnék,
ha végre magamra találok.
Álmaimban újra jössz felém, mint nemrég,
s az arcomon némán lecsordul az emlék…
Feléd…
Hangod hangom felé,
hangom hangod felé…
kapaszkodunk szavakba,
reményekbe, hitekbe;
lángod parazsam felé,
szikrám lángod felé…
testetlen lélekkel lobogunk
hitetlen is bizakodva;
hiányokkal kövezett úton,
úttalan rögökön,
napok sötétjében,
éjek sugarában,
könnyes ragyogásban,
harmatos álmok közt,
hajnali ábrándok
félszeg mosolyában,
emlékek illatában
botorkálva tova;
kezem kezed felé,
lelked lelkem felé…
Szeliden
Szelidíts meg,
vad vágyak kergetnek,
űznek naponta feléd
s oly esendő vagyok...
Szelidíts meg, hisz szeliden
szikrát lobbantva szeretnék szeretni
holdas éjeken át...
Szelidíts meg, kérlek,
hogy én is gyengéd magamhoz
szelidíthesselek -
álmaim szép szigetén...
Csak álmodunk
Tenyerembe bújtak illatok,
lüktetnek velem pillanatok,
holdfényt vágyik a harcom,
jöjj, érintse fénye arcom...,
új álmokat súgjon a szél,
hajolj közel, halld, mit mesél...,
halld szívem szapora ritnusát,
táncot vágyó ősi rigmusát,
hallgasd a percek énekét,
lüktető-bongó lélekét,
s csak álmodunk, csak ébredünk,
csak kéz a kézben éledünk,
zihál a hold a hárs fölött,
a tölgy is díszbe öltözött,
pillangó vágy csiklandja szivem,
s szikrát pattint hűs tenyerem...
Álmokkal ébredek
Néha álmokkal ébredek:
holdas távolokat képzelek
kinyújtott kezem közelébe,
játszom felhőtlen eget,
sűrű napsütésben ragyogó mosolyt.
Játéka vagyok rejtőző vágynak,
s tarka álmaim csalfán vágynak
új erek lüktető örömére,
új dalok szenvedélyes ritmusára.
Játszik velem tűnékeny pillanat,
s mire visszamosolyognék,
összetört babaként fájok
lázálmok poros polcain…
... csak perceg
Pókhálón lengve
ránk szakadt az este
súlytalan teste.
Fátyolos szárnyon
táncot jár az álom
fáradt pillámon.
Tegnapok mennek,
holnapokat szülnek
vajúdó percek.
Nem volt ideje…
Kendőjét én hordom ma már.
Panaszkodom neki, s mesélek.
Mosolya naponta bátorít.
Fényképen áll szökőkút mellett.
Hiányzik karácsonyunkból,
s velem dalol a fa alatt,
Hegedűjén ellazult a húr,
dúdolok neki új dalokat.
Fejfájós napokon hozzá hullok.
Nyugtalan órán nyugodt lelke vár.
Nem volt ideje megőszülni.
Kendőjét én hordom ma már.
Néha
mint útszélen nőtt
bánatvirágok álma
mélykék nyarakon
mint pókhálóba
szőtt mosolyok vigasza
barna őszutón
mint elkárhozott
varjak lelke a hóban
vakhideg télen
úgy várnak némán
rügyre tavaszra fényre
sötét perceim
Kezedben alszik…
Kezedben alszik még napom,
kezemben őrzöm illatod.
Holnapról álmodik szobám,
s bekopognak a tegnapok.
Ködöt termett reggel a tél,
zúzmarát szült a pillanat.
Húzd magadra álomlepled,
örülj, hogy ennyi megmaradt.
HAIKUK
Mi az én utam?
Nem tudom. Megyek arra,
amerre az út.
Gyönyörű dallam,
ha lelked a lelkemmel
egy húron pendül.
Könnyeim hullnak:
gyöngybezárt emlékeim
hová gurulnak?
Sosem láttalak.
Arcod mégis ott ragyog
szemem tükrében.
Nem hallottalak.
Hangod mégis ott zenél
lelkem mélyében.
Hömpölygő folyó
papírhajón sodorja
emlékeimet...
Asszonyok sorsa:
életet adni, fájni,
hervadva halni.
Halk hárfafutam:
behunyt szemeim mögött
lepereg múltam.
Boldogan mennék
hozzád, ha te várnál rám
boldogtalanul.
Kölcsönkértem a
kabátod, hogy közelebb
legyek bőrödhöz.
Hiányzik nekem,
hogy én is hiányozzak
egyvalakinek.
Csordogáló csend.
Csak cseppecskék csillannak
csillagtalanul.
Csended betakar.
Gyönyörűség halk dala
pendül az éjben.
Őszidő
Langyos fuvallat:
virágszirmok indulnak
világot látni.
Hulló falevél:
pókhálóban fennakadt
elmúló élet.
Esőcsepp csillog
virágok szirmain. - Ti
miért zokogtok?
Korán megőszült
levélke libbent elém.
Lesz-e még nyaram?
Őszi napsugár
melengetőn simogat.
Őszöm feledem.
Álmos ablakon
esőcseppek koppannak
sűrűn, konokon...
Ködbe bújt a hegy,
aranysárga fákat rejt
felhőtakaró.
Lassan itt a tél,
s hordozom emlékeim
új tavaszokig...
Csak száraz ágak,
avar, tarka levelek...
Ősz. Színes álmok.
Alvó réteket
ködlepel burkol csendbe,
engem a bánat...
Esőcseppekként
hullnak halkan peregve
borús perceim...
Hűs őszi reggel...
Felhőbe takart álmot
altat a lélek.
Könnyes ablakok.
Ősz van, látod, a Hold is
zokogva gyászol...
Téli haikuk
Tél illata jött:
magányos vándor lépdel
síró fák között.
Csipkerózsika
alszik, zúzmarafátyol
vigyázza álmát.
Aludj csak, érted
nem szól már sárgarigó.
Tél hava ringat.
Didergő lélek
szárnyalása csendbe hull,
némul az ének.
Deres rét fölött
hófelhők lebegnek. Éj.
A hold is reszket.
Téli hajnalon
ködlepelben vonulnak
előttem a fák.
Szomorúfűzfa
zúzmaracsipkében vár
tél-szeretőre.
Tó fölé hajló
szomorúfűzág, nézd, mily
szép fehér ruhád!
Szuroksűrű csönd....
Tél - zizeg a hó. Fázol?
Betakar az éj...
Haldoklik a nap,
Tétovázik egy sugár.
S felragyog a hó.
Zizeg és susog.
Megroppan és csikordul.
Tél. Hó. Jég. Hideg.
Hópiheálom:
élni örökös télben
örökké szállva...
Friss hóesésben,
táncoló pelyhek között
én is táncolnék!
Tegnap folyt a víz.
Ma jégtükör óvja a
megfagyott időt.
Fekete világ.
Kimennék a friss hóba
fehérré válni.
Téli éjeken
fagyos, fáradt lélekkel
tavaszt álmodom.
Múlt álmok fagytak
reggelre ablakomra.
Csipkehideg tél.
Jégvirágillat.
Lágy vonalú ábrándok
fagyott páncélban.
Tavasz
Dalos ébresztő:
álmot űző hajnali
madárcsicsergés.
Derengő lélek,
ébredező virágok...
s csak esik, csak fúj...
Menekült a nap...
sötét gondjaival jött
holdtalan éjjel...
Szitáló harmat,
hűs cseppek, s az álmaim
szertelibbennek.
Kószáló álmok
tavaszi friss égbolton
felhővé válnak...
Síró barackfa
fázik, reszket a szélben,
vár szebb tavaszra...
Pillangó alszik.
Virágszirom lehullott.
Sóhajt fúj a szél...
Ma sem...
Tiszta papírom
nem fogja ma ecsetem.
Színtelen nap volt.
Lobogva
Álomdalolás:
tüzes ábrándok között
lobogva zuhansz...
Egyedül
Egyedül vagyok...
lelkembe zárt hiányod
társaságában...
Nyári képek
Ablakom alatt
tücsökdal zeng. Ragyog a
holdfényszerenád.
Vércsepp a földön...
sebzett muskátlim hullat
fájó szirmokat.
Feltámadt a szél.
Pipacsmező sírdogál:
sziromzápor hull.
Bóbita röppent
kezemre, csókot lehelt
rá, s ellebegett.
Lestem a bimbót,
vártam, hogy nyíljon. S éjjel
el is virágzott.
Derűs kis este.
Fecskék fricskáznak mosolyt
alkonyatomra.
Éjszaka
Daltalan éjjel
bánatomat altatom.
Könnyet fúj a szél.
Esőszagú csend.
Lógólábú felhők közt
lépeget az éj.
Szuroksötét csönd,
cuppogó hűvös cseppek
esőillata...
Felhőbe törli
keskeny arcát a hold ma.
Velem zokogott.
Angyaltalan éj.
Csillagtalan csöndlepel.
Meddő álmodás... |
AJÁNLOM AZ OLDALT
