|
Témaindító hozzászólás
[2-1]
Blissenobiorella
Szürke mese
Azon a szürke délutánon szürke szél fújta szét az utcára hullott szürkés leveleket, és a szürke égen összeverődött szürke felhőket a szürke város felett összeterelgette. A szürke házak ablakán szürke arccal néztek ki az emberek, és csak nézték a szürke tömeget. A szürke tömegben is emberek voltak, mélabúsan szürkék, és szivárványos ruhájuk egyetlen, mélyszürke foltban olvadt össze a szürke aszfalttal borított utcák és szürke falú házak szürke háttere előtt, szürkén tükröződve egy szürke pocsolyában. A megállóban összeverődve szürke gondolatfelhőkkel takarózva sietek tova.
Némán olvadtam közéjük a szürke vonat felé tolongva. Leültem egy szürke ülésre a szürke kabátomban, aztán felmutattam a bérletem az arra járó, szürke ábrázatú ellenőrnek, aki szürke kedvvel moccant el a sok szürke utas között.
A szürke vonatablakon túl is szürke volt minden: az autók, az út, a kerítések... Bár egy-egy fenyő zöld színe itt-ott beleharapott a képbe, csendesen, vigyázva, szinte szégyellve élénkségét a kopott, szürke tájban.
Egy csendesen szürke kis városkában szálltam le, és szürkén kopogó cipővel baktattam hazafelé a szürke kavicsokkal felszórt utcákon.
Otthon pedig, a szürkés hangulatú házban, eltöltöttem egy magányosan szürke estét szürkén fáradt családom szürkés társaságában.
Aztán, a feketévé fanyalodott sötétszürke éjaszakában lehunytam a szemem, és álmodtam egy újabb, szürkén unalmas világot. Ezúttal barnát. |
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
