Ismir:
Fel a fejjel
Fel a fejjel!
Az álladat emeld fel!
Le ne vesd a tekinteted,
Ne bambuld a cipőidet!
Ne lógasd az orrod,
Jobb az, ha magasan hordod!
Na nem úgy… Emelt fővel
Járd a világot - és vidám külsővel!
Tekints utoljára az ég felé,
Nyakad egyenesedjen kifelé,
Hogy a hurok jól akadjon belé!
Az Áru I.
Esteledett… A nyirkos idő páráját csak a kevéske szellő tette elviselhetővé a bőrkabátjában. Szerencse, hogy a tisztás egy hegy lábánál helyezkedett el, így nem árnyékolta le semmi – mindig volt ott légmozgás. Semmi sem hallatszott, csak néhány tücsök ciripelése, meg időnként néhány bégetés a közeli faluból.
Kocsijában ült, várta a szállítót. Ránézett az órájára, majd bólintott, valamit mormolt is az orra alatt: konstatálta, hogy tíz perccel előbb érkezett. Elővette a cigarettatárcáját, rágyújtott – lassan szívta el a drága szálat, hagyta, hogy minden egyes belégzés megdolgozza tüdejét – így próbált úrrá lenni idegességén. Közben fülelt, mikor hall meg valami neszt.
Újra ránézett az órájára – egy perc múlva idő… Már nyúlt volna a következő cigiért, mikor meghallott egy autót közeledni, néhány másodperccel később látta meg, hogy a kék minibusz az, amelyikre várt. Kiszállt a furgonjából és a motorháztető elé ment, majd magabiztos arccal összefonta karjait a mellkasán. A másik autó is megállt, a sofőr lekapcsolta a lámpákat, majd ketten kiszálltak a buszból, és lassú léptekkel közelítettek felé.
Az egyik egy kopasz, kövérkés, harminc körüli férfi volt. Öltönyt viselt, mikor kiszállt, feltette napszemüvegét is. Arcán nem látszott semmi – kezét ökölbe szorítva közeledett felé. A másik egy őszes úr volt farmernadrágban és bőrkabátban. Zsebre dugott kézzel ment társa mellett, szintén fapofával.
Megálltak előtte, mélyen a szemébe néztek, majd a napszemüveges megszólalt, felé nyújtva jobbját:
- Szervusz Goran! Jó, hogy végre bekk in biznessz vagy – és egy kicsit el is mosolyodott.
- Jobbak a magyar börtönök, mint a szerbek – felelte mosolyogva, majd az őszes úrral is kezet fogott. Rágyújtott, majd a szemüvegeshez intézett egy kérdést érdes hangján: - kinél van most az árumegállító jog, Janikám?
- Valami új fazon jött ide, valami oláh fószer. Kellemes alak – jó a szeme.
Néhány másodpercig nem szóltak egymáshoz, csak farkasszemet néztek, Goran pedig beleszívott cigijébe, bólintott párat, valamit mormolt az orra alatt, az őszes fazonra fújta a füstöt, majd megszólalt:
- Na és Csanád bátyámnál mi a helyzet? Hogy van a leánya az egyetemen?
Az ősz férfi egy ideig nem szólt egy szót sem, csak mélyen, szinte gyűlölettel nézett Goran szemébe, kezei ökölbe szorultak, ahogy fogai is, már-már a szerb megütése határán volt a múlt miatt, de végül magára parancsolt és lehiggadt:
Elhagytad az akcentusod a sitten – szólalt meg Csanád, terelve a témát. Goran erre elmosolyodott az orra alatt, érezte, hogy üzletfele nem szívesen nyúl vissza a múltba.
A szerb ezután elnyomta cigijét a lökhárítón, majd felnézett a csillagos égre egy pillanatra. Felszívta az orrát, köhintett egyet, majd kissé szomorkás, gyanakvó tekintettel szétnézett maga körül, nincs-e valaki az erdőben. Majd belenézett a sötét szemüvegbe, és megszólalt:
- Ugye nem követte senki a furgonotokat?
Jani kérdőn Csanádra nézett, majd vissza Goranra, és magabiztos hangon válaszolt, kissé nyeglén, fejét egy picit megdöntve jobbra, elől összefonva karjait:
- Úgy tudom, utoljára nem miattunk kerültél a botokhoz, haver. Nyugodj meg szépen, és nyögd ki végre, mi kell!
- Egyből a lényegre barátom, mint régen…
Megvakarta állán a borostát, köpött egyet, és elővett egy papírt a belső zsebéből. Átolvasta, ez a félhomályban kicsit lassan ment neki, majd visszatette kabátjába. Üzletfelei már kezdtek gyanakodni, miért ilyen lassú. Végül a szerb megszólalt:
- A főnök egy pultot(1) akar indítani. A védelemre szerzett már vasat(2), de még nincs elég áruja.
- Mi kell? Van nálunk minden – vágta rá a szemüveges mosolyogva.
- A főnök nem akarja elaprózni, egy elitebb helyre vágyik. Ennek megfelelően sok-sok elit áru kell neki.
- Bármit áthozunk nektek, ha kell – fogadkozott János.
- Mitek van most itt? – kérdezte Goran, feltűnően a minibusz felé bámulva
- Jó évjáratú vörös kettő, feketeabszint egy, fehérből szintén kettő, nagyon jó évjárat, és persze…
- A lényeget – mondta határozott hangon Goran – mit takar az a jó évjárat?
- Nyolcvanhármas évjáratú az egyik fehérünk – mondta most az ősz.
Goran megvakarta a fejét. Újra felnézett az égre, elővett egy cigarettát. Meggyújtotta. Megdörzsölte borostáját, majd kifújta a füstöt az orrán. Vett egy mély levegőt, majd nagy nehezen megszólalt:
- Megkóstolnám!
Csanád ránézett partnerére, aki némi gondolkodás után bólintott neki. Ekkor az ősz elindult a minibuszhoz, kinyitotta az egyik ajtót, majd le***ázva egy szőke nőt, kirángatta azt a furgonból. A lány kezei hátra voltak kötve, nem volt rajta más, csak egy koszos fehérnemű. Ahogy közelebb hozták, Gorannak feltűnt, hogy az orra véres, arca be van esve, és nagyon vékony. Nekiszegezte Janinak a kérdést, kicsit meg is emelve hangját:
- Nem félhullákat akarok, hanem árut!
A szemüveges helyett azonban az ősz választolt, odaérve a lánnyal, aki remegett a félelemtől.
- Nyugi Goran! A határon nehezen tudtuk átdobni, kicsit megviselte már az élet. De nem megenni, hanem megrakni akarod, nemde?
Goran megragadta a lány álkapcsát, és szemügyre vette arcát. Alig nézett ki húsz évesnek, beesett zöld szemei szinte könyörögtek a szerbnek, hogy ne bántsa őt, közben hevesen zihált, remegett. Goran szemei lejjebb kúsztak a lány kebleire, közben elengedte arcát. Hümmögött és bólogatott, majd szép lassan leszedte a lányról a melltartót, mindkét pántot külön-külön. Az pedig egyre jobban kezdett remegni, becsukta szemét, tudta, hogy nem tehet semmit. A szerb letépte róla a fehérneműt, a lány pedig továbbra is ott állt magatehetetlenül, összeszorított fogakkal, aprókat nyögve, remegve a könnyek között.
A szerb hirtelen magához rántotta a lányt, majd megcsókolta – de a lány nem nagyon engedte. Ekkor megfogta a tarkójánál és egy hördüléssel teljes erejéből odavágta autója motorháztetejéhez. A lány válla hatalmasat koppant rajta, összerogyott, majd még hevesebben kezdett el sírni, aprókat jajgatva. A szerb megfordult, majd erős hangon, a szemüveges arcába hajolva elkezdte:
- *** meg Jani! Miért nem lehet olyan árut hozni, amelyik tudja, hogy mi a ***t kell csinálni, hogy életben maradjon?
- Goran, fogd már fel, hogy amióta beléptünk az Unióba, ez nem olyan könnyű – mentegetődzött.
- Szarul bántok ezekkel! – ezt már szinte ordította – megmutatom, mi a szerb módszer! – és ezzel elővette kabátjából pisztolyát, gyorsan kibiztosította, majd megfordult és a térdeplő, síró lány homlokához tette a végét.
Az áldozat néhány másodpercig csak nézett a kézre, amely tartotta a fegyvert, majd újra becsukta a szemét. Ekkor Goran lehúzta sliccét, és elővette megduzzadt hímvesszőjét. Mivel a lány mindezt nem látta, ezért belerúgott, erre az kinyitotta a szemét. Újra elkezdett sírni, csendben, visszafogottan, Goran szemébe nézett.
Látszott, hogy a szerb nem egy szívbajos ember – képes meghúzni a ravaszt, ha úgy adódik, ha nem elégíti ki a börtönben igencsak háttérbe szorított vágyait. Nagynehezen feljebb emelkedett, és remegve szájába vette a hímtagot. Néhány másodperc után azonban a szerb ráordított valamit a lányra, az megijedt és eldőlt. Ekkor hátranézett az üzletfeleire, majd halkan megszólalt:
- Ez nem áru! Nem tudja, mit kell csinálni!
Majd elővette zsebéből a hangtompítót, és elkezdte feltekerni azt a pisztolyára. A lány embriópózba kuporodott, tág szemekkel figyelte a felette álló férfit, akinek duzzadt nemi szerve továbbra is kilógott nadrágjából. Mikor végzett a fegyverrel, leguggolt, és a lány arcába kezdett el beszélni:
- Ha tetszik, ha nem, elitáru leszel, értve? Tekintsd ezt bemelegítésnek! – ekkor a fejéhez tette a fegyver csövét, majd megragadta nyakánál, és egy pillanat alatt felemelte és rávágta a motorháztetőre a lányt, belépett két lába közé, és egycsapásra tövi bevágta hímvesszőjét…
A lány eleinte halkan, majd egyre hangosabban kezdett el ordibálni:
- Nye! Nye! Prose nye! Prose, buagam páná, Nye! (3) – és ekkor Goran eresztett a lány nyakán, lekevert neki egy hatalmasat, beletette a szájába a fegyver csövét, majd újra megragadta a nyakát és még erősebben szorította, miközben folyamatosan mozgott benne, erősen nyomva és húzva ki-be hímvesszőjét, összeszorított fogakkal és tág szemekkel gyönyörködve a lány szenvedésében, hullámzó melleiben, fájdalmában.
Néhány másodperc után a nő sikítani kezdett. A szerb ekkor megállt egy pillanatra, majd belenézett áldozata könnyes, fájdalmakkal teli szemébe, és megszólalt:
- Zgnijsz, polská ***á! (4) – és ekkor szó nélkül meghúzta a ravaszt.
A lány feje hátracsuklott élettelenül, a vér és az agyvelő beterítette a szélvédőt, a motorháztetőt, ráfröccsent a holttestre és Goranra is. Pár pillanat szünet után újra elkezdett mozogni a lányban, és rövidesen el is élvezett – hangosan, megemelt fejjel, mint egy kiéhezett állat. Sóhajtozott még néhány másodpercig, közben letette fegyverét a kocisra, kivette nemi szervét és eltette azt, felhúzta a cipzárt és megfordult.
Jani és Csanád kifejezéstelen arccal álltak előtte, az ősz egy cigivel a kezében. Goran is rágyújtott, majd megszólalt:
- Nyugi, leperkálom – mondta sunyi vigyorral az arcán.
- Nem kell, láttuk, hogy használhatatlan volt – mondta a szemüveges – a többi jobb, betanítva szereztük őket, néhány nincs is lesoványodva. Például a feketeabszint is ilyen, ő már tudja, mi a pálya, meg a vörösek is. Aztán van még…
- Viszem akkor a vöröseket és a niggert. Valami sárga áru van?
- Egy kínai meg valami mongol – mondta az ősz, majd némi szünet után hozzátette: - a kínai sokat megjárt, elég rendes portéka.
Goran bólintott párat, beleszívott a cigijébe, majd megszólalt:
- Jó, ők is jönnek. Mára ennyi, majd hívunk még titeket, ha kell. Mennyibe fáj nekem ez?
- Öten vannak, legyen egy kerek milla – mondta János.
- Fele most, fele utána, ugye?
- Hogy máshogy lenne… Te elviszed, kipróbáljátok, aztán ha nem jön be, tarkónküldöd és máris küldünk helyette jobbat. Bízunk bennetek.
- Áll az alku, hozom a lét… Cseszett jó kint lenni végre, és árukkal dolgozni újra… - ezzel pedig megvakarta magát, majd elment az anyósülésnél levő ajtóhoz, kinyitotta, és elkezdett keresgélni a kesztyűtartóban. Leszámolt huszonöt darab húszezrest, majd fölegyenesedett, becsapta az ajtót, és… - meglátta, hogy Csanád mélyen a szemébe néz. A pisztoly eltűnt a motorháztetőről.
1. pult – szórakozóhely
2. vas – fegyver
3. Nye! Nye! Prose nye! Prosze, buagam páná, Nye! (lengyelről, fonetikusan) – Ne! Ne! Kérem ne! Kérem, könyörgöm az úrnak, ne!
4. Zgnijsz, polská ***á! (szláv nyelvek keveréke, fonetikusan) – Megrohadsz, lengyel ***a
Csak egy újabb adag realitás...
A történet valós alapokon íródott fikció. Császinak ajánlom nagyon sok szeretettel!
GYEREK: Szia papa! Milyen volt a kórházban?
APA: Szervusz fiam, (sóhajt, legyint) csak a szokásos munkanap
GYEREK: És nagyon fáradt vagy? Este kilenc van, reggel meg előttem keltél.
APA: Este kilenc? És mit csinálnak ilyenkor a jó kilencéves kisfiúk?
GYEREK: Alszanak, de én rád vártam.
APA: Nagyon rendes tőled, fiam. No, gyere ide! (ezzel az ölébe ülteti) Mi volt az iskolában?
GYEREK: A Bandi el akarta venni az uzsonnámat, de nem hagytam magam. Aztán képzeld, kaptam környezetismeretből egy ötöst!
APA: Jól van, ennek örülök. A mamád üzeni, hogy ma éjszaka is ügyeletes, de találsz fagyit a mélyhűtőben.
GYEREK: Ma éjszaka is? De hát már két napja nem aludt itthon.
APA: Tudom, de ilyen a munkája.
(Kínos csend, a gyerek töpreng valamin, majd nagy nehezen, kicsit félve kérdez)
GYEREK: Papa, kérdezhetek valamit?
APA: Hát persze, ki vele!
GYEREK: De nem fogsz megharagudni?
APA: Mondd csak, miről van szó!
GYEREK: Miért van az, hogy más gyerekek szülei esténként otthon vannak már, és játszanak velük?
APA (némi csend és hezitálás után, nyugodtan és türelmesen): Nézd, fiam: édesanyád nővér, én pedig orvos vagyok. Tudod, nekünk az a feladatunk, hogy embereken segítsünk, hisz gondolj csak bele, hogy amikor skarlátos voltál, akkor elvittünk a doktor bácsihoz, és ő meggyógyított. Mi is ugyanezt tesszük más beteg emberekkel a kórházban.
GYEREK: De miért nem lehet hazajönni időben, és játszani velem?
APA: Tudod, nagyon kevés orvos van, ezért sokat kell dolgoznunk, hogy az emberek meggyógyuljanak. Áldozatokat kell hoznunk más emberekért, és ez azt jelenti, hogy többet dolgozunk a mamáddal, mint más gyerekek szülei, de ettől a beteg bácsiknak és néniknek jobb lesz.
GYEREK: Akkor az emberek miért nem szeretik az orvosokat? (Hosszú csend) Miért?
APA: Nem kérsz fagyit?
GYEREK: Miért?
APA (gondolkodik egy kicsit): Azt hiszik, hogy ellenségek vagyunk, az emberek félnek tőlünk. És tudod, mi megpróbálunk nekik szeretetet adni abban a pokolban, hogy tudomásul vegyék, hogy mi segíteni próbálunk.
GYEREK: Papa, a betegek fontosabbak, mint én? (Hosszú csend, Apa többször próbál megszólalni, nagyon tanácstalan) Nem szeretsz?
APA (tétován, zavartan): Nézd… Ez nem ilyen egyszerű. Az én munkám nagyon sok felelősséggel jár. Meglehetősen rossz körülmények között dolgozom, és fontos az, hogy minél több embernek jobb lehessen, és ez gyakran igen nehéz, nagyon sokat kell dolgozni. Azonban ha nem tenném ezt, sokan meghalnának. Gondold csak el, milyen lehet az, hogy ha valakinek az apja megsérül, és én épp nem vagyok ott bent, és meghal. Szegény kisgyerek elveszíti az apukáját, és én azért dolgozom, hogy ez ne történhessen meg. El tudod képzelni, milyen lenne az, ha én többet nem lennék?
GYEREK: És az én papámon ki segít, hogy velem lehessen?
APA: Senki.
GYEREK: Senki? (szünet) Akkor miért vagy orvos?
APA: Embereken akartam segíteni, mikor orvos lettem, de már rájöttem, hogy ők hálátlanok. Minket szidnak mindenért, amiről nem is mi tehetünk, csak a mocskos pénzükkel bírják értékelni a munkánkat, jó szavakkal és egy pici tisztelettel soha.
GYEREK: Akkor miért csinálod most is? Mi hajt?
APA: Hogy talán egyszer én is a Mennybe kerülök azért, mert minden nap jót akarok tenni. (rövid szünet, egymás szemébe néznek) Engem az a szeretet éltet, amit tőled kapok, fiam, és mindent ennek rendelek alá. (rövid csend) Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek?
GYEREK (rövid csend után): Igen, tudom. És én is téged (a gyerek megöleli az apját, hosszú csend). Papa?
APA: Igen?
GYEREK: Kérhetek valamit?
APA: Mi lenne az?
GYEREK: Játszanál velem?
APA: Persze, valami társasjátékot, vagy mire gondoltál?
GYEREK: Játszunk orvososat
APA (megijed): Orvososat? Megint?
GYEREK: Igen, hogy én is olyan jó ember lehessek majd, mint te! Hogy tudjam, milyen az, mikor segítesz másokon! Én leszek a műtő doktor bácsi, te meg a segédem, rendben?
APA: Jó. (kényszeredetten elmosolyodik) Na, fuss, hozd ide Mikkamakkát!
GYEREK (felpattan apja öléből, elfut a másik szobába és kihoz egy, az elsősegély-tanfolyamokon használatos próbababát): No, akkor kezdhetjük (elmosolyodik)
APA (odatérdel a fia mellé, elváltoztatja hangját): A vakbelét kell kivenni, már alszik, kezdhetjük. (A gyerek egy képzeletbeli késsel végighúzza a bábu mellkasát) Nem, az ott van, doktorúr (és ezzel a hasa aljára mutat, a gyerek végighúzza ott is a kezét)
GYEREK: Látom a vakbelét. Nagyon csúnya.
APA (túlzó mozdulatokkal és mimikával): Igen, valóban nagyon csúnya. Legjobb lesz, ha kivesszük.
GYEREK (matat a bábu hasánál, hirtelen, erős hangon felordít): Nem lélegzik!
APA (megijed, eltűnnek az érzelmek az arcáról, majd némi csend után, rezignáltan, maga elé nézve): Segéd, intubálja! (a gyerek értetlenül néz rá, majd folytatja a játékot). Ha talál még infúziót, kösse be a másik karjába! A hozzátartozót megkérem, hagyja el a sürgősségi ellátót! (a gyerek megint értetlenül néz fel apjára)
GYEREK: Vért!
APA (hasonlóan lassan és rezignáltan, maga elé nézve): Nincs vér! (Innen már ordtíva) Hölgyem, azonnal hagyja el az ellátót, vagy kivezettetem!
GYEREK: Hogyhogy nincs?
APA (szünet után, ordítva): Nincs! Kérek egy érfogót!
GYEREK (azt hiszi, hogy az apja nagyon beleéli magát a szerepbe): Hogy lehet őt megmenteni? (apa nem válaszol) Hogyan? (apa feláll és kimegy) Papa, te sírsz? |
AJÁNLOM AZ OLDALT
