Lukácsi Katalin:
Európa énekel
Megtalállak.
Véred szívemre dobod!…
Óh, nem hagyja el irgalmam,
Perzselt szél otthonod.
…Kínforgatag szultánja volnék,
A tükör nárcisza?
Sóhajok hídja.
Ez Délen,
És Északon
Kényes Brün Hilda,
Vagy álmatagon óceánba folynék?…
Te kitörsz érként,
Magad mögé rendeled a világ Óceánját.
És körbejárlak.
Majd kardod virrad,
Már dörömbölsz az éjnek boltozatján,
Hogy senkid nincs.
Meghódítalak.
És feltárod elvérzett múltad kapuit,
Névtelen.
Nyilak pengető zenéjét olthatom,
Ahol százfelé húz szíved,
Koronátlan homlokíved,
Tengerre vágynál,
Hatalmasként,
Szertenézel otthonod
Rémálmodnak is romhalma.
A vörös alvadt vér sebedbe maradt,
A hajnal beleragadt,
Rád rontok, mikor legyengültél.
Feltámasztalak.
- - -
Ember a háború küszöbén
(A Boldog Békéidők alkonyán - a színfalak mögött.)
Messzi búzamezők,
Messzi búzamezők,
Üvöltenek bennem az erdők,
Üvöltenek bennem a fák,
Az avart eltakarják a felhők…
Lassú körforgás.
Tudom, hogy ott állsz,
Sétálsz a sarokban,
Boldog békességben
Rémült vágytól
Rideg boldogságban.
Megszomjazott isten létem
Ajkadon hever,
Megszomjazta isten léted
A lidércségem,
Megbénítom tarkód.
Eltévedt csapások,
Eltévedt csapások,
Gomolygó füst áll közénk,
Erős kínszag,
Gomolygó füst száll fölénk.
Háborúzol, de szeretnél…
- - -
Nekem kell
Nekem kell Mohács,
Világos?
Tegyétek le
Azt a téglát,
Mellyel sírt és szabadságot
Ácsoltok, azokba a kövekbe,
Melyet sziklákon kovácsoltak,
Terméketlenségért, dühért.
Keresztre feszítése a múltnak
Értetlen tékozol a jelenben
Elmúlt árnyak meg nem jelennek
Vak szemetek előtt:
Ami felkavarodott a kazán aljából
Már nem jó tüzelőnek,
Fénysugarak édesülő szikrái
Adja majd a gyeplőt,
Ha titeket újra térdrekényszerítenek:
„Elő a bor, jó Uram, nem kell nekünk a sör,
Ha besúgna a múltam
Se akasszuk föl!”
…Csak Mohácsot, mert az nekem kell.
- - -
Az utca embere
Felütés - bevezetés:
Az utca emberének az ünnep és a mítosz gyűrötten hagyott munkaruha, s a mézfűszeres végtelen táncba rohanva belefárad.
Az irodájában viselt szűk nyakkendő, szúrós zakó örök rendben, fényezésben - el ne küldjenek! - hever a díszdívány fényes karimáján. S a kell!, a kell!, a kell! zavart válaszok mögött csábítva kicsalogatott PÉNZ-PÉNZ-PÉNZ örök keringőjét őrült körforgásban járja. Faj neve: Kalkuláló majom.
Belső közjáték:
Szétnéztem - és nem lelém.
Most dühös kétség,
Érintetlen trónterem vagyok,
Feldíszítve illatozó lampionnal,
Virágokkal, mézzel, borral -
Vérrel tej helyett.
Szétnéztem, és nem lelém fajzatom.
"Csak azt tudnám feledni" kóbor egyedül vagyok.
Téma teremtő kibontás:
Az utca embere sárba kívánja a Napot, ha úgy ragyog, hogy szemébe virít. S átkozza a felhőket, ha eltakarja előle a - máskor mintha - üdítő fényt.
Az utca emberének semmi sem tetszik a fák zöldjében, a frissen épített parkokban. De hirtelen megtalálja benne a csodálatot, ha ásót és kapát adnak kezébe.
...
Az utca embere Ábelt is mindjárt megszeretné, minthogy tennie kelljen valamit - s halna éhen, mert a földje nem terem. S amint "Ábelt? Ugyan! Én mindig is szerettem. Emlékszel, mikor alsóban együtt fociztunk, már akkor is láttam, milyen jól rúgod." játék lezajlik, visszaérve saját telkére újra gyűlöl.
…
Az utca embere minden folyamatot ismerni vél. Mindent lát és hall és érez és sejt… és ki tudja mit még. A Pentagon se lehet nála jártasabb, és talán a terroristák is az ő tudásukból táplálkoznak. (Mert gondolatébresztőknek nem jók.) Mégis amint beköszönt irtásra szomjazott nyelvét himbálva a krízis, lecsökkent állati menekülésösztönnel egy szót is alig nyögnek: el! De óh, ha már megtalálták, újra övék a coniurativitás*1 elmélete.
Az utca embere megveti a gazdagot. Igaz, már iskolás korában is csak a pénz motiválta, de amint kilép a kapun, nyelvével veri, amit keze nem ér.
…
Az utca embere mindig is sejtette, hogy Júdás lesz az…, és amikor rohant Jézushoz, hogy tudassa vele, a főpap emberének már azt mondta: Igen, Jézus volt az.
…
Az utca embere lekezeli a fiatalokat, mert azt hallotta, az a szokás. És magából kiindulva nem is jut el messze, és a fiatal lobbanó szemekbe csak tükörnek néz, majd ijedve töri azokat.
Az utca embere azt se tudja, mit érezzen, annyi már a választék. A régen megunt „Szeretni kell”-ben ésszerűtlen parancsot vél felfedezni, és kitűzi a mondatra a cáfolat zászlaját. Majd egy másikat pofoz fel, mert sértés számára, azért éljen: dolgozzon. Végül, mint zsírosra kényeztetett gyerek, megkapja a lehető legvakmerőbb, legfényűzőbb, legdrágább ajándékot, máris agyon nyálazza azt, és következő születésnapjára újat és jobbat kér. De mástól már nem kaphat. Így a szoba sarkában poshadó „Szabadság”-ot gyorsan elcserélné, de már mindenkinek jussa, semmit sem ér.*2
…
Az utca embere, ha ma Néró bőrébe bújna rég felgyújtott, magasra szökő étvággyal romboltatná a bűnös városokat másokkal. De megízlelve a letagadott tettek hatalmát, halál nélküli Hadészként, sőt zivatartalan Zeuszként lesné félelemtől vacogva, kitől bőre függ: „Szavazóm, hová mész?”.
Hanyatló végjáték:
Étvágytalan Ma
Lehet, nem szül Holnapot,
Mert nem táplálja méhét,
És hiába könyörgök a karzaton
Beláncolt kastélyom peremén,
„Nincsen remény.”
Szomjas vagyok, minthogy kínomat hússal oltsam.
S hogy „Mi tilt jobbakká válnotok?” dühöm vérembe fojtsam.
Becsapás – Lefejezés:
Az utca emberénél a szűk nyakkendő és a szúrós zakó még mindig hajszáltalan hever a díszdívány karimáján. De az ingje eltűnt.
*1 coniuratio, coniurationis: összeesküvés latinul
*2 A Katolikus etika jelmondata: Légy jó, és segíts másokat (szeress) !
A Protestáns etika jelmondata: Dolgozz, és megkapod a jutalmad!
A Szabad kőműves etika jelmondata: Valósítsd meg önmagad! (valamit: Szabadság, Egyenlőség, Testvériség!) |
AJÁNLOM AZ OLDALT
