Gutási Éva
A hollók gyöngyei
Hollók által tépázott
Lánccá lett életed gyöngysora.
S te, ki oly gazdag, most ázott
Koldusként nyújtod kezed,
Hogy a kövezet
Repedésébe hulló gyöngyöket
Magadhoz ragadd,
Újra fűzd,
Majd tagadd,
Hogy eljöttek a hollók,
S mint hozzád hasonlók,
Hatalomra törnek.
És gyötörnek
És kincseidre vágynak,
Majd megölnek,
Húsodba vájnak...
Éles csőrükkel tépve a láncot,
mely egykor tökéletesnek látszott,
Melynek fűzésébe életed ölted...
Gyöngyök borítják a frissen ásott földet.
A Csend-úr születése
Mellkasomon már nyugszik a csend.
Alaktalan terhei nyomnak,
S percek: érméi a vagyonnak,
Melyet e sötét, néma úr csent.
Fejét most bordáimra hajtja,
Mint gyermek, anyai kebelre.
Majd kezem ráhullik e fejre...
Unottan pihentetem rajta.
Így múlik el egyre az idő.
Lassan vánszorognak a napok.
Rá kell jönnöm: az anyja vagyok,
És kényszer-szülte gyermekem Ő.
A meg nem írt vers
Hiányod múzsává tett megint,
Mint akkor, rég - pár éve immár.
- Elvész, ki a múltba tekint!
Nem ér ez semmit, ha nem vagy velem!
Agyam már porlasztja szívem szavát...
Az ihletet inkább elengedem.
Levél az anyali örDÖGnek
Olvasd e sorokat, mint idáig én ámításod!
Tudd, hogy saját sírod ásod!
Másnak ismertelek, de csalódnom kellett,
Elég a valótlanból! Vetkőzd le angyali lepled,
S színlelt szárnyakat, melyekkel egekig szálltál!
Csak én láttalak angyalnak, míg ördögként vártál.
Vártál, hogy csapdádba lépjek, szép szavakkal szédítettél,
Miattad vesztem el, mégis megbocsájtom, amit tettél.
Nincs több ábránd! Nem kérdem visszajössz-e!
Elhagytál és egy világ omlott bennem össze.
De ha te elhagytál, most én is elbocsátlak:
Szememben holt vagy, angyalnak többé nem látlak.
Látlak viszont démoni átoknak,
Kit a gúnyos árnyak átfognak,
S ki addig gyötört, míg önmaga
Áldozatául esett agya.
AJÁNLOM AZ OLDALT
