yotta
Az álláshirdetés
Amikor az ügynök először rukkolt ki az ötlettel, bosszúsan zavarta el, de késő volt - a bogár már a fülébe került. Ravasz volt az öreg gazember, tudta, hogy többre vágyott elég régóta. Alkalmas időben, alkalmas helyen, alkalmas szöveget dobott be - és ô ráharapott a csalira. Kezdeti ellenérzéseit azzal csitítgatta, hogy mások is belementek már a dologba és még egyetlen egy elégedetlen sem jött vissza azzal, hogy becsapták volna.
Aztán elszánta magát és elintézett minden – még befejezetlen – tennivalót. Utóda üdvözült tekintettel nézett végig a többieken, s õ érezte, hogy a csapatot erős kézben hagyja. Jó előre megszervezett minden olyan fontos dolgot, amellyel a helyét átvevőnek egy bizonyos ideig megkönnyíthette a dolgát és erre még most is büszkén gondolt vissza. Egynémely gyengébb lelkű ismerőse szemében azonban észre kellett vennie a búcsú keserű könnyeit. Már-már azon volt, hogy valamelyiküket mégiscsak magával csalogatja, de tudta, hogy ennek a csapat látná kárát. Így hát felindult a találkozóra.
A legszörnyűbb az, hogy az ajánlatot végül is betartották, de már nem tűnt olyan remek dolognak az egész. A lakást valóban központilag és remek temperálással fűtötték. A fényes közszereplés is állt, hiszen sem a világítás, sem a hozzá betérők száma nem hagyott kívánni valót maga után. A társasággal sem volt gondja, azonnal elfogadták vezetőjüknek, de ebben az is benne volt, hogy valójában egy sem akadt köztük, aki ténylegesen felvehette volna vele a versenyt. Tudja a csuda, talán éppen a kihívások hiánya viselte meg a legjobban.
Megdöbbent, amikor észrevette, hogy fizikai állapota mennyire hanyatlóban van. Először az ennivalóra gyanakodott, de be kellett látnia, hogy a lehetőségekhez mérten minden olyan az asztalára kerül, amit otthon is szívesen fogyasztott. Persze óvakodott attól, hogy túlegye magát, néha tartott egy-egy koplalós napot is, de egyre nehezebbnek érezte tagjait. Aztán rájött, hogy nem a teste nehezült el, hanem a lelke. Nehezen bírta az állásával együtt járó monotóniát, mert az úgy telepedett rá, mint a por az út menti növényekre. Olykor vágyakozva gondolt az otthoni esős évszakra, amit mindannyian epedve vártak évről-évre, és amikor végre megdördült az ég, nem akadt senki az egész országban, aki ne állt volna ki a zuhogó áldás alá, hogy szinte már szertartásos áhítattal fordítsa arcát az ég felé.
Aztán bekövetkezett az, amitől annyira félt. A láz alattomban jött, s egy reggelen nem tudott felkelni. Bár teste cserbenhagyta, gondolatai vadul száguldoztak. Az első ijedtség után azzal nyugtatta magát, hogy ha észreveszik hiányát a nyitáskor, biztosan küldenek segítséget. Reménykedve várt tehát. Hogy mikor veszítette el a látását, arra nem emlékezett pontosan, mert magányosan aludta át a délelőttöt. Nem zavarták meg, de mikor felébredvén kinyitotta a szemét, a világ sötét maradt. Mozdulni most sem tudott, de annak örült, hogy hallása és páratlanul finom szaglása, amelyeknek nem ártott az utóbbi egy évben végighallgatott - olykor eszeveszetten kiabáló és néha bizony rettentően büdös - ügyfél sem, szóval hallása és szaglása remekül működött. Aztán valamikor délután halkan nyílt a hálószoba ajtaja. A beóvatoskodó emberek között ott volt a feltűnően fertőtlenítőszagú üzemorvos is.
Megkönnyebbülten sóhajtott fel, de rájött, hogy újabb lélegzetet venni már nincs ereje. Az érzés valami hasonló volt, mint amikor Afrikában felszállt vele a repülőgép. Akkor is, és most is tisztában volt vele, hogy már nincs visszaút. A fülében dübörgő motorhangon már nem szűrődött át az állatorvos hangja:
- Szaladj Imikém és szólj az igazgató úrnak, hogy hívja fel a kenyai barátait. Szükségünk van egy új vezérhímre a csimpánzoknál.
A legyező
Napok óta szenvedett a hőségtől. Melege volt reggel, végigszenvedte a napot, és az este sem hozott megnyugvást. Éjszakánként nem tudott pihenni, a munkahelyén egyre furcsábban néztek rá. Ereje határán támolygott hazafelé. Folyamatos légszomj gyötörte, így utolsó erejével bebújt egy kapualjba. Forró hátát a falnak támasztotta, és hogy kimerültségét felejteni tudja, vizslatón körülnézett. Első pillantásra semmi különös, egy csupán a Kiskörút számos kapualja közül. Lassan pergő vakolat, valaha szebb időket látott díszlámpa a boltív közepén, enyhén kopott lépcső a zöldre mázolt postaládák után.
Meg egy ajtó.
Amolyan békebeli, precíz kovácsmunka, aminőt manapság nemigen látni. Erőt adó fajta, ami mögé szívesen bújik el az ember, ha már túl zajos a külvilág. A lassan becsukódó utcai kapu mögül még átszűrődött a forgalom zaja. Óvatos léptekkel settenkedett az ajtó felé, mintha valami titkot akarna kifürkészni. Megcsodálta a masszív pántokat, a hatalmas méretű kulcslyukat, és az ajtó közepén díszlő vasveretet. Aztán – maga sem tudta miért – lassan lehajolt és belesett a kulcslyukon.
A helységben világos volt. Egy pultra és a mögötte olvasgató öregemberre lehetett rálátni. A vénember egy ódon kinézetű könyvet olvasott. Az orrán díszlő pápaszemmel pislogott a könyvre, úgy tűnt, pár másodperc csupán és elalszik. Ekkor váratlanul felpillantva, tekintetét az ajtóra szegezte.
Léptek zaját hallotta a háta mögött. Gyorsan felegyenesedett és abban a pillanatban egy kislány bukkant fel a lépcsőn. Kezében labdával sietett a kapu felé. Egy gyors pillantásra méltatta csupán az idegent, aztán rácsimpaszkodott a kapu kilincsére és elnyelte az izzó Kiskörút.
Megvárta, amíg a kapu újra bezárul, és tétova mozdulattal az ajtó kilincse felé nyúlt, de maradt ideje megfogni azt, mert az ajtó kinyílt. Ott állt az öregember.
Nézték egymást úgy, ahogyan két hitetlenkedő ember tud csak nézni. Mindkettő csodára gondolt. Õ arra a csodára, hogy az öreg megérezte a jelenlétét, míg az öreg arra a varázslatos tényre, hogy valaki pont záróra előtt akar végre bejönni hozzá.
Méregették egymást. Arra gondolt, hogy a hőség túlélésén kívül jelen pillanatban semmi egyéb dolga nincs, akár körül is nézhetne odabent. Az öreg pedig azt mérlegelte, hogy elküldje, vagy szánjon rá tíz-tizenöt percet, hátha vesz valamit. Végül a kereskedő győzött.
Odabent polcok, a polcokon különféle tárgyak várták a látogatót. Könyvek, dísztárgyak, apró csecsebecsék. Egy lomtár és egy antikvárium keveréke. Az öregember visszahuppant a székébe, a fiókból kihalászta a könyvét, majd lapozgatni kezdett benne. Miután nem úgy nézett ki, hogy a boltos sietne, lassan kezdte böngészni a könyveket. Némelyik gerincén már olvashatatlanná vált a felirat, de nem volt bátorsága levenni, hogy belelapozzon. Még a végén rátukmálja az öreg. Kis léptekkel araszolgatott állványtól állványig. Dohos volt a bolt levegője, könyv- és porszag keveredett benne. Megint rátört a légszomj. Már-már kapaszkodnia kellett, mikor meglátott egy legyezőt. Keskeny fadobozban, a tetején üveglappal, szerényen húzódott meg egy kakassal viaskodó kisfiú porcelánszobra mellett.
Levette a legyezőt. Pár pillanat alatt rájött, hogyan nyílik a doboz. Kinyitotta a lamellákat, megnézte a legyező vitorláján díszelgő ábrát. Egy alaktalan valami suhant át egy város felett, miközben hálószerű fonadékot vetett rá.
– Szép ugye? - szólalt meg a boltos a háta mögül.
A fene egye meg - rezzent össze. Hogy tudott ilyen csendben mögém lopózni?
– Csodálatos. - felelte. - Honnan való?
– Az anyaga és a megmunkálás módja alapján kínai darab lehet. - mormogta az öreg. Rájött, hogy megijesztette vevőjét. Megpróbálta hát jobb kedvre deríteni. Hosszas ismertetésbe fogott, amely során elmagyarázta, milyen anyagokból, milyen technikával, hol és mikor készítettek legyezőket. Minden mozdulata, minden hangsúlya arra vallott, hogy szeretne már egy üzletet nyélbe ütni.
– Mit ábrázol a vitorlán lévő festmény? - vágott közbe, mert feszélyezve érezte magát a tudatlansága miatt.
– Egy régi legendát festettek rá, amely az időről szól. A történet szerint, az idő nem megfoghatatlan dolog. Tetten érhető mindenhol, ahol régi tárgyakat találnak. Mert az idő tárgyakban és cselekedetekben anyagiasul. Testet és formát ölt, mégis megtartja képességét a folytonos változásra. Az idő olyasmi, mint a víz. Ha megdermed körülötte minden, jéggé válik. Ha mégis fel tudja valaki olvasztani, akkor ismét folyik. A körülmények és az akarat megállíthatja és megindíthatja az időt. Az viszont nem mindegy, hogy ki és milyen szándékkal áll az idő útjába. Nemes lélek és jó szándék híján könnyedén belepusztulhat az, aki megpróbálja.
– Szép darab. Ezzel a történettel érdekes is. Mennyibe kerül?
Hazafelé, a villamoson nagy volt a meleg. Lehúzhatnák az ablakokat – mérgelődött magában. Csendben benyúlt a táskájába, elővette a legyezőt. A támla takarásában kinyitotta és ismét megcsodálta a rajzot. Mivel szégyellte magát, hát becsukta a szemét és úgy kezdte legyezgetni magát. Fél perc után határozottan hűsebb lett. Kinyitotta a szemét.
A kackiás bajszú kalauz éppen szalutált a rendőrnek, aki kezét fehér, csúcsos sapkája elé emelve viszonozta azt. Aztán a fogantyúba kapaszkodva kellemes hangon bemondta a következő megállót:
–Ferencz József híd, Vámház tér!
Abbahagyta a legyezgetést. Kinézett az ablakon. A fehér ruhás rendőrnek nyoma sem volt. A kalauzt sem lehetett látni. Ha jól megerőltette az agyát, gyermekkorából még rémlettek a kalauzok, de azok már nem hordtak ilyen bajuszt. A Vámház tér stimmelt. A hidat viszont Szabadság hídnak hívják.
Elaludtam. - gondolta. A meleg miatt, kezében automatikusan járni kezdett a legyező. Az előtte ülő utas bulvárlapot olvasott. A szalagcím szerint hamisítvány a legújabb Oszama Bin Laden videó.
Inkább kinézett az ablakon. A járdán, takaros kötényben boltos támaszkodott a bejárati ajtó félfájának. Odaköszönt egy fekete ruhás embernek, aki sétapálcájának hanyag intésével viszonozta azt.
Az út szélén konflis állt, a kocsis a ló szája elé kötötte a zabostarisznyát. Aztán visszakapaszkodott a bakra, s zsebéből egy kisméretű szivart halászott elő. Körülményesen rágyújtott.
Előrenézett, miért nem indulnak már. A villamos elején egy kofa vitázott a kalauzzal, aki a kosarak miatt még egy jegyet akart vetetni vele. A kofa félig németül, félig magyarul méltatlankodva emlegette, hogy reggel a teli kosár miatt sem kellet plusz jegyet vennie, most meg az üresekért juszt sem fog. Inkább gyalog megy ki Budaörsre. Úgy mondta Wudersch. A kalauz vállat vont, megrántotta a csengettyűt, s a szerelvény nekilódult a hídnak.
A rázkódástól rádöbbent, hogy itt valami nincs rendjén. Gyomrába jeges rémület markolt. Hová került? A szemközti padon ülő kisasszony kezében egy magazint látott. Magyar leány – betűzte. 1912. augusztus hó. Kiverte a víz. Kezében teljes sebességre kapcsolt a legyező. Az ám. A legyező! Mit mondott az öreg boltos? A legenda az idő megfoghatóságáról. Ott van a legyezőn. A madár diadalmasan nézett rá, lábaival markolta a hálót, készült a városra vetni.
Abbahagyta a legyezést. A villamos átkapaszkodott a híd derekán, a túloldalon lefékezett a piros villanyrendőrnél. A város felett méltóságteljesen húzott el egy utasszállító. Ferihegy felé ereszkedett. A Bin Laden szalagcímet komótosan összehajtogatta a szemközti utas. Felállt, és az ajtóhoz lépett. A Gellért téren leszállt, majd óvatosan felkapaszkodott a sziklakápolnához. Át akarta gondolni a történteket. A kápolna előtt a szobor mellé telepedve, óvatosan szétnyitotta a legyezőt. A madár szigorú szemmel meredt rá. Lábai erősen szorították a hálót.
Meglebbentette a legyezőt. A madár tekintete megenyhült. Feltámadt a szél, de az is forró volt. Mérlegelni kezdte a történteket. Először talán negyven-ötvenet legyezett. Ha jól sejti, ekkor az 1940-es évek végére érkezett vissza. Másodszor jóval tovább használta a legyezőt és 1912-ben járt, mire észbekapott. Fogalma sem volt róla, hogyan működött a legyező. Minden alkalommal csukott szemmel hűsítette magát. Amikor kinyitotta a szemeit, döbbent rá, hogy valahol másutt van, mint lennie kellene. Nem, nem, ez veszélyes. Csak úgy visszaesni valahová.... kipróbálja nyitott szemmel. Kinyitotta a legyezőt. Rákezdett a legyezgetésre és tekintetét a Gellért térre szögezte. Semmi. A villamosok ugyanúgy, a pár éve átadott új nyomvonalon haladtak, mint délután. Egyre dühödtebben kavarta a levegőt, a kudarc könnyeket csalt a szemébe. Már százötven fölött járt, amikor nem bírta tovább és pislogott egyet.
A tér abban a pillanatban megsüllyedt, az út a Duna szintjén futott, rajta társzekerekek döcögtek hosszú menetoszlopban, a Gellérthegy alatti keskeny nyomsávon Buda felé. A szekerek mellett huszárok lovagoltak, fáradtan, porosan.
A párkányról majdnem leesett, mert eltűnt a korlát, a szobor, hirtelen megnőtt a gaz is. Lázasan számolt, míg rájött, hogy a 48-as szabadságharc második évében lehet. Kezében egyre vadabbul járt a legyező. Le kell mennie. Szólnia kell, hogy ne álljanak neki ostromolni Budát. Ezzel fogják elveszteni a szabadságharcot. Nekiveselkedett a szikláknak. Egy pillanatra sem hagyta abba a legyezést. Pislogni sem mert, de mikor egy bokor ága a szeme felé csapott - behunyta a szemét.
Azonnal kinyitotta, de a szekereknek immár nyoma sem volt. Az idő fagyosra váltott. Kánikulára való inge hirtelen rettenetesen kevésnek bizonyult a zimankó ellen. A Duna be volt fagyva, a jégen seregnyi ember álldogált. Folytatta az ereszkedést. Hamarosan a jégen vacogott és igyekezett magát a tömeg közepére verekedni, hogy ne érje a kellemetlenül erős szél. Az emberek egyre hangosabban kántáltak egy nevet. Mátyás! Mátyás!
Örömmel csatlakozott a szavalókórushoz, hiszen eddig még nem volt alkalma királyt választani. Keze szaporán járt a legyezővel. A népek óvatosan mozogtak a jégen és a pesti part felé sodorták. Kivált a tömegből és megpróbált egyedül felkapaszkodni a part menti köveken. Utólag végiggondolva - akár sikerülhetett is volna, ha mindkét kezét használhatja. Így azonban megcsúszott, és egy kezével már nem bírván megtartani a súlyát, hamar a jeges vízben találta magát. Keze akkor is görcsösen markolta a legyezőt, mikor a hullám összecsapott a feje fölött.
Ágyban ébredt. Szempillái ólomsúlyúak voltak. Bárhogyan erőlködött, nem tudta kinyitni a szemét. A kábulat ködén át beszédet hallott. Egy mély hang tépelődve, hangosan gondolkodott. Egy lágyabb, női hang időnként közbeszólt, de nem tudott gátat szabni az egyre súlyosabb szavaknak. A férfi mind hangosabban folytatta:
–Ez már a negyedik a héten. A hőség kezd komolyan az emberek agyára menni. Mindenesetre elég furcsa, hogy az öngyilkosjelölteknél mindig ugyanolyan legyező van. Értesítse a kórház pszichológusát és ne felejtsen el átszólni a rendőrségre, mert ez már több, mint gyanús.
A nõ igent mondott, és a férfi léptei egyre távolabbról hallatszottak.
Fejében kavarogtak a gondolatok. A negyedik ilyen fuldokló lenne? Mi ez a legyező? Átok vagy áldás? Hány ilyen veszélyes legyező lehet a világban? A kérdések hamar kifárasztották. Azt álmodta, hogy a kis doktornő előveszi a mobiltelefonját a zsebéből, és valakivel beszélgetni kezd. Bár más beszélgetéseit soha nem szerette kihallgatni, a doktornő visszafogott, indulatos suttogása kíváncsivá tette.
–Halló! Papa?
–....
–Igen, én vagyok.
–....
–Hányszor kértem, hogy ne adja el azt az átkozott legyezőt!
- ....
–Nem, nem halt meg.
– ....
–Mi az, hogy még egy tiszta ember?
– .....
–Ha úgy gondolja, hogy ezek rendes emberek, akkor ne játsszon az életükkel! Most ki kell hívnom a rendőröket, mert a főorvos nyomozást indíttat.
– .....
– Nem, nem vihetem vissza. Ez már nem játék. A legyezőt elzárták és pár perc múlva átadják a rendőröknek.
A kiérkező tizedesről csorgott a víz. Inge lucskosan tapadt a bőrére, sapkáját a kezében fogta. A főorvos pár szóban vázolta a helyzetet, majd írásos véleményét és a legyezőt borítékba téve, elköszönt a rendőrtől.
A tizedes letámolygott a kórház lépcsőjén, előre félt a pillanattól, amikor ki kell lépnie az utcára. "Nem tudják meg." - gondolta, ahogyan előhalászta a legyezőt. Kinyitotta és legyezni kezdte magát. Arcára átszellemült kifejezés költözött és lehunyta a szemét... |
AJÁNLOM AZ OLDALT
